Valamit visz a víz

Közhely: nehéz időszak egy lelkes horgász számára a tél. Ilyenkor érzi a Természetnek kiszolgáltatott voltát az ember. Mert persze megtalálja a módját, hogy vízhez jusson, szinte mint a drogfüggő az „anyagért” sokmindent kockáztat, feláldoz szenvedélyéért: drága ruhákba öltözik, aranyáron mért csalit vesz, esetenként akár életét, testi épségét is kockára képes tenni egy-két halacskáért, egy pici élményért.

Történetünk egy februári verőfényes reggelen indul. Hősünk hírét vette, hogy megenyhült a tél markának szorítása: kiengedtek a tavak. Na nem teljesen, de a partok mentén helyenként 10-20 méteres nyílt vízfelületek vannak, az egyébként idén vékonyka jégtakaró visszahúzódóban van. „Muszáj” hát felkerekedni. Izgatott készülődés kezdődik. Elő a porlepte matchbotot, csalit kell venni, csontit, keszegező etetőt, a jobbikból, mert ugye ünnepi horgászat lesz ez: az első igazi idei tavi keszegezés.
9-re ígérte érkezését a barát, de emberünk már fél órával előbb lent téblábol a parkolóban, teljes harci díszben, mert hátha hamarabb jön a haver, ne várakoztassuk.
A horgászcimbora - aki egyébként jó alvókájáról híres – most rácáfolt hírére: ő is idő előtt a helyszínen volt, a családi limuzint erőszakkal magához véve. Üdvözlés, pakolás, ajtócsapódás, már úton is voltunk.
A tónál azonban csalódás várt bennünket. A jég bizony parttól partig ért. Az látszott, hogy korábban kiolvadt a széle, de elég volt az elmúlt két nap szélcsendes, csillagos éjszakája, hogy 1-2 centiméteres vastagságban visszafagyjon. Csak egy 20 méteres nyílt víz volt, de azon már horgászott valaki.
No, de nem mi lettünk volna, ha nincs egy B-terv: egy „faluvégi” tó, amely már fél területén kedélyesen hullámzik hetek óta. És nem is okozott csalódást. Még. Találtunk egy szabad állást, letelepedtünk, és minden tudományt bevetve a hely híres nagy kárászai ellen készültünk. Mélységet mértem, és tényleg, találtam egy helyet, ahol 30 centis gödör volt a fenéken. Mit gödör? KÚT! Telis-tele kilós kárászokkal, már csak ki kellett tekerni őket. Legalábbis a téli elvonókúra alatt felgerjedt fantáziánk szerint. Megkevertük a legjobbnak vélt etetőanyagokat, gazdagítottuk csontival, és szép, egy kézzel gyúrt laza gombócokkal megszórtam a helyet. Már repült is be a könnyű úszós szerelék.
Barátom azonban kissé elakadt a készülődésben. Ő is meg akarta adni a módját az első pecának, ezért elővette egyik új szerzeményét, egy lamellás wagglert. A kisúlyozás azonban egy diploma birtokában reménytelennek tűnt. „Ha leveszünk két kis lamellát és felcsippentünk három ólmot, plusz a jelzőólom, mínusz az antennavég…” Hány éves a kapitány? Hát bizony majd’ 11 óra volt, mire minden fegyverünket beélesítettük. Addigra azonban már vettük a gyanús jeleket is: az egyik társaság, amelyik szép színes csukázó úszókkal játszadozott mellettünk, összepakolt, és holmi morgások közepette útra kelt. A másik csapat pedig takaros kis tábortűz köré helyezkedett, szalonnát nyársalt, s harsány politizálással múlatta a szombat délelőttöt. És ami a leggyanúsabb volt: a „helyi erők” egy árva teleszkópos harcossal sem képviseltették magukat a parton. Pedig jelen voltak, amit a part menti erdőben éneklő motoros fűrész büszkén hirdetett. („Nem vagyunk mi gyáva népek”) Készül a derékig érő erdő.
Tehát mindenki tevékenykedett a környéken – csak a kárászok nem. Pedig feszülten lestük az úszók minden rezdülését, illetve hát lestük volna, mert azok, mintha betonba (illetve stílszerűen: jégbe) ágyazódtak volna, meg sem billentek. A lengedező szellő néha kissé odébb sodorta őket, de ennyi volt a maximális akció.
Hát nem kerültünk infarktus-közeli állapotba. A régen látott Nap, a simogató szellő, a halkan neszező-pittyegő madarak hangja (Az fűrész elhallgatott, gondolom hazatértek ebédelni a teljesenlegálisanerdőművelő biciklisták) hatására az álom kezdett gúnyolódni velünk: „Kijöttetek horgászni, aztán meg csak hortyognátok, mi? Lusta népség!” És hát szégyen, nem szégyen, el is nyomott volna minket, ha egy másik, erősebb érzés nem hatalmasodik el rajtunk, az éhség. Korgó gyomorral nem lehet aludni. Összenéztünk:
- Menjünk?
- Menjünk!
Mert nem vagyunk szószátyár emberek. Lassan pakolva is öt percen belül csapódott a csomagtartó, mi pedig vadat érző vizsla módjára , remegő orrcimpákkal száguldottunk immár – a hétvégi rántott húsok irányába.

Történetünk itt akár véget is érhetne, ha nem úgy kezdődött volna, hogy „életét és testi épségét… bla-bla-ba”. De bizony ilyesmire is utaltam. Nyugodj meg, nyájas olvasó, sor kerül arra is, de nem úgy Hübele Balázs módjára. Szépen elő kell készíteni az eseményeket, elvégre nem egy „kimentünk, nem fogtunk, hazamentünk” - szerű történet ez!

Az ebéd éppen megfelelő állapotban talált. Ismerjük ezt az érzést: a jóleső fáradtság és az alapos éhség keveréke. A legmegfelelőbb fizikai állapot, hogy az ember minden érzékszervével a húslevesből kigőzölgő illat-szimfóniák, az omlós bécsi szeletek, roppanós sült krumplik, zamatos savanyú uborkák harmóniáját teljességében ki tudja élvezni. Mindez, leöblítve egy gyöngyöző, bársonyos sörrel, netán a helyzethez illő nemes Tokajival, és úgy érezhetjük, hogy a világ minden gondja sem tudná elrontani boldogságunkat. Ki bánja már, hogy betli lett a horgászat eredője? Minden fényes, minden illatos, békés. Mi következik ebből? Egy ebéd utáni szunyókálás. (Kedves olvasó, ne feddjél meg egészségtelen életvitelem miatt. Nem minden nap telik így, meg egyébként is tudjuk, hogy ami egészségtelen, az gyönyörködtet!)
Tehát éppen elhelyezkedtem egy kis pihentető „gondolkodáshoz” amikor megcsörrent a telefonom. (Korunk eme rettenetes, az ember magánéletét megszüntető találmányáról majd más alkalommal értekezek.) Másik barátom jelentkezett. A délelőttöt ő is meddő halűzéssel töltötte, de - valószínűleg szintén a bőséges szombati családi ebéd által inspirálva, no meg a kedvenc folyónkról érkező „tízesével fogják a menyhalat” hírek hatására második menetet szervezett.
Menyhalazás tehát. Hát ki tudna ellenállni ennek az ajánlatnak, különösen egy kudarcos délelőtti peca után? Én nem. Félre álom, félre tespedés, vár a természet! (No hiszen, természet... De erről majd később.) A cucc kész, ami nincs (csali, ugye, mert nem írom le újra, mi történt délelőtt), azt majd megosztják velem a többiek. Már a liftben jutott eszembe, hogy a világító patron is otthon maradt, de babonából nem fordultam vissza. Majd lesz valahogy! Tehát ismét a parkolóban toporogtam, hogy a környék lakói közül az a néhány, aki reggel még nem látott, szintén megbizonyosodhasson csendesőrült mivoltomról. Pulóver, mellény rajtam, kabátot nem is kellett venni, olyan barátságos tavasz volt. Itt persze egy logikai hiba van, mert nem kötöttem össze a kora tavaszi időt és a visszafagyott tavakat.

Megérkezett T., vele együtt két öreg barátja. Indulás után láttam, hogy nem az előzőleg jelzett „zúgó” felé vettük az irányt, ahonnan a mesés hírek érkeztek, hanem a város türelmi zónáján át (…Khm! A feleségek megnyugtatására: az engedélyezett sebességhatárokat folyamatosan túllépve!), a „Pályára”. Merthogy sokan lennénk az eredeti helyszínhez, meg egyébként is, ha megy a menyhal, akkor mindenhol megy. Logikus. A két öreg jókedvűen viccelődött, hahotázott, gondoltam, örülnek az extra esti kimenőnek.
Így értünk ki a folyópartra. Ez a szakasz egy apró, elfelejtett kis vadon volt a város tőszomszédságában. Sokszor ért itt az alkony, nem egyszer figyeltem az éjszakai szállására húzó héja rikoltását, hallgattam őzek trappolását a ropogósra száradt avarban, volt egy fácán, amelyik szinte óramű pontossággal riasztott estéről estére –nehéz sorsú madár lehetett, akit estéről estére vacsorának nézett egy róka… A folyó fölé évszázados tölgy göcsörtös ágai nyúltak, a parti áramlást a bedőlt fák fékezték halmarasztaló visszaforgókká.
No igen. Régen ez így volt.
Most viszont egy rettenetes sivatag terült el a túlparton. A fáknak, bokroknak nyoma sem maradt, egyenes, bulldózerrel vasalt kopár sík terült el előttünk. Balra, a kikövezett, sterillé faragott part fölött egy nagyáruház fényei vakítottak a sűrűsödő estében, a folyó rosszkedvűen csordogált csatornaszerű partjai között.
A cimborák kedvét azonban nem szegte a kiherélt természet. Ebben talán közrejátszott a pocakos csatosüveg is, amiben bizony már alig lötyögött némi nedű. Engem is kínáltak vele, hát udvariasan belekóstoltam: kellemes, jófajta pálinka melengette végig a torkomat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ízlett, de a nap nem erről szólt, hát visszaadtam. A későbbi események tükrében talán jobbat cselekedtem volna, ha fenékig ürítem a flaskát?
Felszerelkeztünk hát menyhalra. Kaptam szeletnek való snecit, szépen világító jelzőt, egy egyenesebb részen felállítottam a székemet, és vártam a menyhalakat. Illetve csak az egyik bottal, a másik – egy picker – csontival, és a délelőtti csodacsali maradékaival ízesítve várta az érdeklődő természetű halakat. Elvégre lehet itt márna is…
A két öreg egyre vígabban volt. Különösen egyiküknek - hívjuk „Pista Bá”-nak – virágosodott meg a kedve. Volt itt nótaest, vaskos viccek, hozzáillő hahotával. Hol maradt az éjszakára készülődő erdő neszezése? Hát se erdő, se csend. Mindegy - gondoltam -, majd a menyhalak visszazökkentik őket a megszokott horgász-kerékvágásba. Csak hát nem akartak moccanni a fénypatronok. Az idő viszont egyre csípősebb lett, ahogy mind több csillag gyulladt ki az égen. Egyre kisebbre húztam össze magam, már bántam a délutáni könnyelműségemet, hogy csak a könnyű mellénnyel vágtam neki a hitem szerint tavaszi, de mégiscsak februári estének. Szerencsére T. autójában minden volt (ezt szó szerint kell érteni: egy 9 személyes busz, amibe négyen szűkösen kuporogtunk, a tér döntő részét elfoglaló mindenféle, horgászattal összefüggő javak között), például egy jó meleg pokróc is, abba csavartam magam.
A szomszédból furcsa zajok szűrődtek át. Ahogy a távoli lámpák fényében kivettem, Pista Bá keresett valamit négykézláb a sötétben, a letaposott fűben. Aztán megtalálta, amit keresett: az egyensúlyát! Kissé imbolyogva felállt, és visszazökkent kempingszékébe. Esemény tehát akadt, csak olyan nem, amiért jöttünk. A hideg is egyre komolyabban kezdte venni magát, a délután még iszamlós part most keményen kopogott a talpunk alatt. T.-vel éppen arról beszélgettünk, hogy lassan ideje lesz indulni, hiszen mozdulatlan, élettelen a víz, amikor durva zörgés, majd öblös csobbanás hangzott Pista Bá helye felől. A derengő fényekben termetes hullámok gyűrűit láttam szétfutni, majd a víztükröt áttörte egy fej, hatalmasat fújtatott… Nem, kedves olvasó, nem a Loch Ness-i szörny volt Kelet-Európai turistaúton, mert a szusszanás után el is bődült. „Beleestem a vízbe!”- bömbölte felháborodott hangon. Igen, öreg cimboránk volt az. Első pillanatban viccesnek tűnt a jelenet, ám azonnal elhessentettem a mosolyt: vastag téli ruhában az 1-2 fokos vízben, aminek bizony rendes sodrása van, az egyáltalán nem tréfadolog. Egyesült erővel gyorsan partra vontattuk a továbbra is billegő barátunkat, T. indult fűteni az autót, a cuccokat másfél perc alatt összeszedtük, és már indultunk is, hogy ingatag cimboránkat mielőbb haza juttassuk. Az első ijedtség elmúltával azért meg-megeresztettünk néhány vaskos tréfát ázott kollégánk kontójára, utalással Schirilla György követőire, meg a helyzetre, ami majd otthon várja, amikor élete szigorú párjának kell megmagyarázni, hogy mitől is lett „kissé” nedves a gúnyája. Ezt persze nem mertük megvárni, a kertkapunál gyors búcsút vettünk az ázott öregtől és, némi bűntudattól sarkallva, csikorgó gumikkal startoltunk el a helyszínről.

Menyhalakról több szó aznap nem esett.