A címbéli kijelentés tőlem származik. Évek óta próbálkoztunk ugyanis Gábor barátommal horogra csalni e legendás lényt, de eredményt soha nem értünk el. Nemegyszer vacogtunk kedvenc Sajónk partján mindenféle „tuti” helyeken, hol kettesben, hol sokadmagunkkal, de valahogy mindig úgy alakult, hogy még csak látnom sem sikerült menyhalat, nem hogy horogra csalni. Elhangzott tehát a fenti szentencia, kibővítve azzal, hogy aki az én tudományosan megalapozott állításomat megcáfolva fogat velem egy menyust, azt megvendégelem egy üveg gyöngyöző, jéghideg pezsgővel.
Történt pedig, hogy egy novemberi hétvége közeledtével egyik barátunk – legyen a neve „Firkász”, mivelhogy közismert újságíró ember – szervezkedni kezdett. Üzenetek bolyongtak telefonokon, internetes leveleken, fórumokon, hogy „megy a menyhal a kompnál”, és szezonnyitó menyhalhorgászat lesz a titkos helyen. Feltételezem, hogy a felajánlott díj is szerepet játszott abban, hogy én is a meginvitáltak közé kerültem. Betársultam tehát az egyik haver autójába, és irányt vettünk a Sajó felé.
Nem tudom, mi az oka, de tapasztalat, hogy egy-egy ilyen estébe hajló horgászat a máj- és agysejtek irtása nélkül nem tud megtörténni. Velünk sem volt másként: alig hogy megérkeztünk a híres helyre és sűrűsödni kezdett az este, megindult nedűk versenye. Ágyaspálinka küzdött valódi szatmári szilvóriummal, sörök szisszentek, üvegek csörrentek. én ugye még "szűz" voltam (MENYHALILAG!), ezért a beavatási kortyoknak nem sikerült ellenállni. Barátaim pedig egész este azon vetélkedett, hogy melyikük részegedik lejjebb, mire a hazaautózásra kerül a sor. A másik autó személyzete, a sajtócézár és csapata csak csendesen - na ja, a az én bukott sofőrjeim párbeszédéhez képest egy vadászrepülő is csendes - küzdött a fagyhalál ellen.
Tehát békésen ordítoztak a horgászok, miközben a menyusok apraja is tette a dolgát: horogra akadt. Mit horogra? Az én horgomra! Feederem spicce ideges rángatózásba kezdett, majd testeseket bólogatott. A harmadik bólintásra bevágtam, ami, mint kiderült, túlbiztosításnak bizonyult: a kitekert szerelék horgán ott tekergett egy valódi, sikamlós, békafejű, kígyótestű zöldesen márványozott … menyhal! Nem volt nagyobb 25 centinél, de bizony ő volt az! Csodálkozva meredtem a furcsa kis jószágra, megfogtam, hogy leakasszam a horogról, de őkelme egy ügyes csavarintással a markomba dugta a farka végét, kígyózott egyet, és máris szabadon himbálózott a damil végén. Némi birkózás után azért csak a kezembe került, megszabadítottam kínos helyzetéből, és némi fotózkodás után visszaengedtem a folyóba. Társaságunk minden tagja hangos üdvrivalgással emelte áldomásra a keze ügyébe eső palackokat, a fiúk ünnepélyesen menyhalhorgásszá avattak.
Ezután itt is-ott is újabb halak jelentkeztek, sajnos a bandanagy is csak 30 centis volt.
Meglepő, hogy milyen figurák bolyonganak rajtunk kívül is az éjszakában.
Lassan, és persze egyáltalán nem csendben csörgedeztek az órák, jövögettek a halak, az éjszaka sűrűsödött, a mögöttünk levő erdő pedig furcsa kísérteteket küldött felénk. Először egy ember bukkant elő, aki az ártéren elakadt a furgonjával. Hogy milyen célból bolyongott az éjszakai erdőben azt csak sejtettük: az a bizonyos erdő az évek során bizony eléggé megritkult már, az ilyen „Bolygó Hollandik” tevékenysége következtében. No, emberünk segítséget szeretett volna kapni az autónk mozgatóitól. Szegény ott állt mögöttünk vagy negyed órát hallgatta a kapatosnak csak udvariasságból nevezhető cimborák vaskos évődését, de kitartását végül siker koronázta, mert a két görbe barát valahogy kigabalyította őkelmét az erdőből.
Eközben megjelent egy 16 éves suttyó, aki mindannyiunkat végiginterjúvolt, hogy nem volna-e a belső zsebünkben (vagy hol?) egy gumicsónak, mert a k… komp képes, és nem jár éjszaka, neki meg át kell mennie a Sajón. Azért tanáccsal elláttuk: ugorjon; gyalogoljon el a harmadik faluig, ott a híd; keressen gázlót, repüljön, de mindenesetre távozzon vissza a sötétbe ... A srác azonban nem tágított, elkezdte felgyűrni a nadrágszárát, hogy akkor ő már indul is… Gondoltam, nem lenne szerencsés, ha a teteme összegubancolná a horgainkat, meg a helyszínelés is elrontaná a horgászat örömét, ezért inkább rásóztuk a kimentett autósra, hogy vigye szépen haza a kis hisztist.
Na, midőn jól elfogyott minden lé, a menyhalak nyugovóra tértek, a társaság elindult, ki otthonába, ki máshová. A sofőr személye maradjon titokban, elég annyi, hogy nem ment neki semminek, nem találkozott rendőrrel, és engem is hazafuvarozott.
A történet lényege, hogy megfogtam életem első menyhalacskáját. Ez a misztérium kilőve: be kell ismernem, hogy menyhal igenis létezik. Ez egyúttal az évekkel ezelőtti ajánlatom teljesítésére is kötelez, vagyis Firkász barátom nyert egy üveg pezsgőt ("aki velem menyhalat fogat..."), amit majd alkalmas helyen és időben el is költünk
Azért, hogy ne maradjak vesszőparipa nélkül, a következő délelőtt "pergettem", és persze nem fogtam semmit. Megállapítottam, hogy ezzel a technikával nem lehet halat fogni!
Hülyeség!
Nekem ne is bizonygassátok, hogy a halak pléhlemezre akasztott kampót esznek!
Egyvalamit ismerek, ami pléhlemezt eszik: a rozsda. Aki ennek az ellenkezőjét bebizonyítja oly módon, hogy az a bizonyos pléhkanál az én szerelékem végén ingerel táplálkozásra valami vízi gerincest, bizony egy gyöngyöző, jégbe hűtött pezsgőre a vendégem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése