A telihold fénye sejtelmes meseországgá varázsolta a szobát. Az ismerős tárgyak: az asztal, a szekrény, a kályha mintha élőlények lettel volna, melyek csak éppen meglapultak a helyükön, de bármikor eliramodnának, vagy pajkos játékba kezdhetnének egymással. A váza, benne a tegnap szedett nefelejcs-csokorral, varázskristályként csillogva szórta ezer szikrává a ráhulló fénysugarakat. Teljes volt még az éjszaka.
A kisfiú ült az ágyában, és kíváncsian tanulmányozta birodalma átalakulását. Nem félt, hiszen mindig is az ő kizárólagos vára, meseországa volt lefekvéstől reggelig az egyébként konyhaként és nappaliként is funkcionáló helység, ismerte minden zugát, nem volt idegen a régi bútorok reccsenése, nem ijesztette a most fekete árnyékba takaródzó sarkok titokzatossága. „Milyen furcsa, hogy éjszaka is van árnyék” - gondolta. Eddig nem figyelte meg, hiszen szinte mindig azonnal elnyomta az álom lámpaoltás után. Ha néha mégis fennmaradt, olyankor a takaró alá vackolódva hallgatta a falusi kutyák egymásnak felelő elnyújtott ugató-párbeszédeit. Próbálta kitalálni, hogy miről beszélgetnek, hányan társalognak. Egyik-másiknak meg is ismerte a hangját: a kovács nagy fehér, bozontos kuvasza dohogott, majd az utca elején a két barát, egy vizsla és egy puliszerű keverék szertelen vakkantásai válaszoltak …
Aludni kellett volna, de már régen kiszökött szeméből az álom. Gondolatban lázasan készülődött a hajnalra: megint végiggondolta, hogyan fog felöltözni, nesztelenül, nehogy felzavarja a még alvókat. Szemével újra ellenőrizte a széken szertelenül lógó melegítőt, vastag zoknit, inget, amit Anya adott oda. Nem tudta, minek a meleg cucc, hiszen június, nyár volt, de nem vitatkozott. Tegnap senkivel nem vitatkozott volna, mintagyerek akart lenni, nehogy valami véletlen hibával elrontsa a varázslatot, a csodát: Apa magával viszi horgászni!
Már régóta sóvárgott erre. Vágyakozva figyelte, amint egy-egy hajnali horgászat előtt készülődött: csodás, titkos tárgyakat pakolgatott, gilisztát szedett – ebben lehetett neki segíteni is, kapkodni az izgalmasan tekergőző kukacokat. A lótetűtől azért tartott, néha, ha belebotlott egybe és foglyul tudta ejteni, egy konzervdobozban gyakorolta, hogy lehet megfogni a hátánál, anélkül, hogy tüskés lábai megkarcolnák. Az igazi csodák azonban a horgászbotok voltak. Fényes, lakkozott bambuszok, rajtuk piros fonállal felbandázsolt porcelángyűrűk, és orsó! Télen, amikor a kamrában voltak a karbantartásra előszedett gépek, órákig elnézegette, forgatta őket.. Különösen az egyik tetszett: annak nem csak a csészéje, de a dobja is forgott, és színjátszós zsinórral volt feltöltve. Azt nagyon szerette.
Most azonban csoda készül! Tegnap délután a barátjával játszottak a teraszon, amikor Apa félrehívta: „Holnap hajnalban, ha fel tudsz kelni, kiviszlek a Bodrogra.”
Hű! Először nem is értette. Minek is? Miért hajnalban? Aztán érezte, ahogy egyre hangosabban kezd kalapálni a szíve, izzadni a tenyere, kiszáradni a torka… Hát ő is megy HORGÁSZNI!!! Apával! Hát hogyne tudna BÁRMIKOR felkelni? Nyargalt Anyához, újságolta a hírt, elkérte a ruhákat, kirakta a székre, átrakosgatta, a kis ételesdobozt is odakészítette – máskor, ha vonaton utaztak, abban volt az úti elemózsia -, még átszaladt a barátjához elújságolni a hírt, aztán mintagyerek-módra váltott, vacsorázott, segített elpakolni, ágyazni, mindent, ami tőle tellett. Mert hát Apa elviszi IGAZI horgászatra!
Volt neki is felszerelése. Hosszú, egyengetve szárított mogyoróbot, drótból hajlított gyűrűkkel (ugyanazzal a piros fonállal felkötve, mint Apa IGAZI botján), libatoll-parafadugó úszó, igazi, nem gombostűből hajlított horoggal. A barátjával sokszor pecáztak is a parkban lévő halastóban, kárászokat, vörösszárnyúkat fogtak kenyérgyurmával. Egyszer még a tó pontyát is megakasztotta, de az persze elszakította a kis szerszám damilját, de akkor is, ő már magában igazi horgásznak számította magát, csak hát a felnőtteket erről nem lehetett meggyőzni.
Lassan világosodni kezdett az éjszaka. A holdfény is lágyabb lett, a szoba kezdte visszakapni megszokott képét. Hallotta, hogy nyílik a másik szoba ajtaja, és óvatos léptek csusszannak a folyosón. Gyorsan visszafeküdt, fejét a párnába fúrta, mintha aludna. Hiszen úgy KELL kezdődnie a kalandnak, hogy Apa ébreszti… Érezte a meleg érintést a vállán, és Apa dörmögő suttogását: „Ébredj!” Azonnal felült, és izgatottan suttogott ő is: „ébren vagyok ám!”. A félhomályban mintha mosolyt látott volna bujkálni Apa bajsza alatt. Pillanatok alatt magára kapkodta a ruhákat, kitrappolt az előszobába, felrántotta a cipőjét (tegnap eligazította, nehogy a gubancos fűző akadályozza a felhúzást), és már nyitotta is az ajtót. Halkan akarta, mert ez is a varázslathoz tartozott: a lopakodás, a titok, hogy ők úgy mennek el otthonról, hogy a többiek ne vegyék észre. Az ajtó megszokott, máskor meg sem hallott kis nyikkanása most fülsértő lármának tűnt. Végre kint voltak a teraszon. Fogta a mogyoró-botot… De Apa szólt, hogy hagyja csak. Nem értette. Hát hogy fog ő horgászni a bot nélkül?
Apa azonban nem mondott többet, hagyta kétségei közt őrlődni, a mosoly pedig tovább bujkált a szája sarkában. A motort kitolta az utcára, hogy a hangosan dübögő Pannonia ne lármázza fel az alvókat. Ő gyorsan felkászálódott Apa mögé – lábujjal már régóta elérte a lábtartót. Az utca végéig lassan kipöfögtek, csak onnan húzta rá Apa a gázt. A szundikáló falun át hamar kiértek a Bodroghoz.
Áhítattal szívta magába az új élményeket: a páratakaró alól előbukkanó folyót, a hajnal első sugarainak borostyán-csillogását a parti bokrok levelein, a víz fölé hajló ágon egyensúlyozó jégmadarat, a surrogó vizet, a hátuk mögötti ligeterdő ébredező madárnépének egyre több szólamú dallamát… Apa zökkentette ki az ábrándos nézelődésből. Már elkészítette az állást, vágott két fűzfaágat bottartó ágasnak, elhelyezte a két összecsukható széket, a sajátja mögött a szerelékes táskát, a keze ügyébe a csalis dobozokat. Majd fogta a bottartó zsákot, kioldotta az összetartó zsinórokat, és elkezdett összerakni egy botot. A kisfiú odakuporodott mellé, és figyelte a nyugodt, célszerű mozdulatokat. Apa előhúzott két fényes, pirosfonalas bambuszszálat, összeillesztette őket, aztán a táskába nyúlt, és elővett egy csillogó alumínium orsót. Ráillesztette a botra, aztán…. A fiú kezébe nyomta a készséget. Az megdermedt a meglepetéstől: ez az övé! Igazi kétrészes bambusz, porcelángyűrűkkel, és az orsó is csodálatos: dobáshoz elfordítható dobbal, és a zsinór rajta az a gyönyörű, szivárványszínű…
Remegett a keze, mire átfűzte a gyűrűkön. Apa hagyta, hadd tapogassa, nézegesse közben, nem sürgette, pedig biztosan szerette volna már a saját botjait is elkészíteni. Amint a fiú elkészült a fűzéssel, befejezte a szerelést: egy szép, csíkos zöld úszó, ólom és „arany” horog került a készségre. Aztán horgászni kezdtek. Illetve csak a kisfiú. Apa mögé állt, és tanítgatta a dobást, hogyan vegye mutatóujjára a zsinórt, hogyan lendítse, mikor engedje kirepülni. Egy szakadás alatti, szinte álló vizű öbölszerű részen volt az állás, az úszó sokáig előttük maradt, nem sodorta el a folyó.
Végül Apa nem is horgászott. Egész délelőtt lefoglalta a kisfiú tanítgatása, mutatta az előkekötést, az „igazi” szerelék összeállításának fortélyait. A kisfiú szinte eufóriába esve ült a botja mellet, és a csoda teljessé vált: halakat is fogott! Apa mindegyiket megnevezte: domolykó, szélhajtó küsz, bagolykeszeg…
Pillanatok alatt elszállt a délelőtt. A kisfiú maradt volna még, de a felnőtti gondoskodó szigor ellen nem volt apelláta: indulni kellett haza. Óvatos, babusgató mozdulatokkal bontotta le a szereléket. Visszarakta volna a botot a tartóba, de Apának még egy meglepetés lapult a táskájában: egy ponyvából varrt, vállra akasztható bottartó zsák. Ebbe rakosgatta be a két botfelet, boldogan, büszkén kanyarította a vállára indulás előtt. A motor fürgén hazaröptette őket.
Kész volt az ebéd, mire hazaértek. A kisfiú farkaséhes volt, mégis, valahogy lassan, ábrándozva kavargatta az ételt, csak ímmel-ámmal falatozgatott. A nyugtalan éjszaka is mutatta hatását: hamar lecsusszant a székéről, kiment a kamrába, elővette a botzsákját és kivette belőle botot. Azzal ment vissza az ágyához, mellé támasztotta úgy, hogy fektében kinyújtott keze elérje. Ujjai becézgetve simogatták a sima, kemény bambuszt, majd a mozdulat megállt, a kis kéz elernyedt. Anya mosolyogva takarta be, majd Apával együtt csendben nézték még percekig a kimerült horgászpalántát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése