Búcsúpeca

Azzal kezdeném, hogy a jó öreg Sancho inkább lelkes amatőr, mint furmányos profi horgásznak számítható. Ebből eredően elolvas, megnéz mindent, ami a pecával összefügg, de nem fogad meg minden tanácsot (legyen az bármily jó szándékú, avagy ésszerű is), ehelyett mérlegel, számol (leginkább a költségeket, mert hogy el ne felejtsem nem is gazdag), aztán dönt, többnyire önfejűen. Ezért aztán eredményeit nem olvashatjátok a rekordlistákon, módszereit nem adják szájról szájra esti horgász-tüzeknél… Sancho egyszerűen játszik. S e játék néha eredménnyel (= halfogással), néha pedig tanulsággal jár.

De a lényeg a játék maga.

Ez évben is volt két hetem a Dunakanyarban, jelesül Felső-Gödön, ahol családilag üdülésztünk. Az idők folyamán már megismertem annyira a környéket, hogy konkrét céllal, konkrét helyre járhattam horgászni. Ez a sződligeti Yacht-klub kikötője, illetve az öböl Duna felőli oldala volt többnyire. Egyrészt mert a megszokott tavi horgászatokhoz képest nem volt annyira idegen a víz - elég lassú, ide-oda áramló, 2-3 m-es mélység -, másrészt a faházunktól 2 km kerékpárúton, a közelben hűvös sör beszerezhető, szóval ideális körülmények. Azonkívül az évek során már sok kellemes meglepetéssel szolgált: csuka, 4-es süllő, keszegek, az idei első alkalommal pedig 3-as márnával örvendeztetett meg.
Ez úgy esett, hogy némi sajtos etetés után (semmi faxni: 1 kg Maros mix, 1.5 kg kukoricadara, 1 kg száraz kenyér) csontival úsztattam 7-es bolómmal, 16-os zsinórral, 12-es horoggal, csonticsokorral. Jött is 2 keszeg (hogy dévér, karika vagy lapos, netán bagoly, azt ne firtassuk! A keszeg az keszeg, amíg a 20-30 dekás átlagméretben jön - de erről később). És a délutánban egyszer csak elakadt a cucc, aztán megindult, mint egy motorcsónak (nem is akadt el!). Én barátságosan álldogáltam a parton, tartottam a botot és nézegettem az orsót, milyen szépen tekeredik róla lefelé a zsinór. Ennyi közöm volt az ügyhöz.
Egy idő után (úgy 30-40 m zsinór lehúzása után), gondoltam elég lesz, ráfogtam a dobra - és láss csodát, megállt a rocsó. Innentől fogva olyan 50-70 cm-enként vissza lehetett tekerni, ha megindult a hal, a bottal engedtem neki, az orsóról már nem nagyon húzott le damilt. Ha ezt kiszámoljuk, percenként 1 méterével kb. fél óra alatt visszacsábítottam a jószágot a parthoz és egy kellően irigy, mindazonáltal készséges horgásztárs megszákolta. Ezúton is köszönet érte!

Na, ez volt az első napi beetetés.
Napokig nem is volt komolyabb eredmény, sikeres gébészkedés, arasznyi durbincsok, snecik - úszóval. Fenekezve, csontival, gilisztával, szelettel: terített rebetli (ha jól használom az ide vágó ulti-terminológiát).

Jött aztán az a bizonyos váci horgászverseny és a megbeszélt találkozó Frucuval. (vele vettem fel a kapcsolatot még Miskolcról, mondván elkél a helybéli segítség a „messziről jött embernek”). No, barátomat meg is találtam a parton, egyszerű módszerrel: megcsörgettem a mobilját, és a kövek közt serénykedő versenyzők közül csak ki kellett keresni a kezét füléhez szorító, széles mozdulatokkal jobbra-balra nézelődő harcost. Rövid protokoll után a tárgyra is tértünk: F.-nak szinte mindene volt, ami egy horgászversenyen induló bajnok-jelöltnek szükségeltetik, talán csak egy-két elhanyagolható eszköznek volt híján, úgymint horognak (!).
Ez már eleve szimpatikussá tette, látszott, nem egy elbizakodott Szupermennel hozott össze a Pannon GSM. Tehát hasznossá tettem magam, s mint mobil - biciklis - segéd, elszáguldottam a kedvenc horgászboltjába a hiányzó apróságok beszerzése céljából. (Egyébként fegyvertelen voltam, nem szándékoztam első alkalommal mindjárt megszégyeníteni a Dunakanyar horgásztársadalmát egy megalázó vereséggel).
Így már indulhatott a verseny, Én, mint nevem kötelezett, hű fegyverhordozóként szerelgettem, gubancolgattam, csaliztam, míg a Mester aprította a….gébeket. Hát igen. Hármat. Köztük volt egy nagy is, olyan 7 cm.-es.
Mentségéül el kell mondani, hogy a környéken szupi rakósokkal - aminek értéke felért F. összes cuccával + az én bringámmal - ennél 3-mal kevesebb hallal „nyomultak”, úgyhogy egészen esélyesnek éreztük magunkat.
Egyébként majdnem úgy is lett. Majdnem. Mert azért a „nagyok” fogtak 1-2-5 kilót, a többiek között azonban versenyképes volt ez az eredmény is.


No, a versenynek vége, mielőtt eloszoltunk volna, megállapodtunk, hogy másnap reggel - már verseny nélkül - ugyanitt, F. hozza a maradék csontikat, én pecát, és összemérkőzünk, már csak ketten (illetve F.-nével hármasban).
Sancho szavatartó ember, másnap reggel 6-kor kelt, lábujjhegyen készülődve felverte a faház teljes lakosságát, de hát menni kell, mert várnak!
Nem vártak, több eszük volt. Szerintem délig aludtak, aztán a másik oldalukra fordultak. Én pedig megismerkedtem a gébek mindegyik változatával, egyik csúnyább mint a másik, és a 7 centis is le tudja nyelni a horgot 15 centi mélyre. Meg is állapítottam nagy magányomban, hogy ilyen pályát találok én Gödön is, nem kell ehhez 7 Km-t tekerni - úgy is lett. Másnap az általam választott helyen úsztatva sokkal több gébet fogtam, és sokkal rondábbakat.
No, teltek-múltak a napok, jött a kánikula. Én visszatértem Sződligetre, ott mégiscsak halszerű halakat lehetett látni. Egyik délután M.(Sancho-né, a párom) meglátogatott, amint a helyi szaunában száradoztam éppen (80 fokra felhevült kövek, időnként egy-egy hajó hullámai által locsolva, forró gőz, izzadás) és felmérve a helyzetet engem elzavart némi hideg serekért, mondván, addig majd ő felügyeli a botokat. Zseniális helyzetfelismerés volt részéről, duplán is: egyrészt minden vágyam egy fentebb említett ital-adag magamévá tétele volt - amit meg is tettem - másrészt amíg én a torkommal voltam elfoglalva, Kedvesem kifogott egy kiló fölötti dévért! (Micsoda elterelő hadművelet!) Nekem csak a merítés maradt, az elismerést is a hős amazon söpörte be a parton aszalódó népektől.

Ezután már említésre méltó esemény nem sok történt. F. megírta itt lejjebb a búcsúpecát, persze szerényen elhallgatva a szerelékes doboz otthon maradásának valamint a Houdini-féle szabadulóművész csontik történetét. Csak vázolom (végül is a történet F.-é): kiérkezvén a partra párjával, szerelni kezdtek. Már percek óta tevékenykedtek, amikor valamelyiküknek feltűnt, hogy nincs szerelékes doboz (Hogy addig nem tűnt fel, az is érdekes…). Ez feléjük megszokott esemény lehet, mert a legteljesebb nyugalommal konstatálták a katasztrófát, F. természetes módon visszaautózott az ominózus tárgyért („Hol a kocsikulcs?”), s mintha a legtermészetesebb lenne, folytatták a készülődést. A Csonti-ügy is ilyen sztoikus stílusban hangzott el: a versenyre vásárolt és a viszonyok miatt megmaradt kukacok leküzdve a doboz, zacskó, frizsider képezte akadályokat, másnap reggel a konyha kövén szambáztak - kivel nem esett már meg hasonló? De hogy a háziasszony rezzenéstelen arccal siklik tova a történeten, az nekem meglepő volt (Saját háziasszonyom hogy finoman fogalmazzak, kissé hevesebben reagálta le a velem és hernyóimmal megesett hasonló kalandot….)

Összefoglalva: Szép tájakat, kedves embereket ismertünk meg a Dunakanyarban, kedves, érdekes, ha nem is „bombasztikus” történetek estek meg velünk. Szeretem ezt a tájat, szeretek ide visszatérni, egyre több emlék szólít meg…jövök jövőre is!