Aki megpróbálta...

Hát...Felső-Tisza.
Ez most nem jött be.

Pénteken délután indultunk, este 7-re oda is értünk Kisarba, Balla Bertiék Kis-Tisza kempingjébe. A hely megfelelő, kissé "tábori" viszonyokkal, de van angol WC, meleg víz, büfé, tűzrakó hely, Tisza...mi kell még?
Az emberek pedig rendkívül vendégszeretők.

Megérkeztünk, gyors sátorépítés, agy kiemelkedésre, mert figyeltem a meteorológiát. Azám, de a sátor külső rétege olyan furán állt, nem lehetett kihúzni, az alja felpördült, na persze, mert nem szereti az egyenetlen talajt. Mondom M.-nek: megy ez gyorsan, nosza, fordítsuk el 90 fokkal, úgy egyenesebb a talaj. Ő furcsán néz - a büfé vendégei is -, de én vagyok a nagy sátortudor, nem kérdőjelezi meg (nyíltan) a tervet. A sátor elfordul. Azért vannak még furcsa dolgai, az ajtó előtti ereszt nem lehet kihúzni, a kötélfül a cipzáron belül van... no mindegy, igyunk áldomást, és derítsük fel a viszonyokat!

A Tisza bizony kissé magas, de tiszta, türkiz színű a víz, jó lesz az!

Tehát buli, haverok, Jagermeister…
Nyugovóra térünk, fejem fölött a Hold kacsintgat. (Hm. A sátorban? Érdekes.)

Hajnalban indulok a régi jó úsztatós pályára (5 éve voltunk ott utoljára) a falu alatt olyan 2 km-re, egy távvezeték-átvezetés közelébe. A hely gyalog elérhető, csak kell egy kis vállalkozó kedv, mert – hm – nem nagyon látok kitaposott ösvényt… Ez jel, de már nincs visszaút! Emlékeke alapján bevetem magam az ártéri dzsungelbe, találok egy placcot, de a folyó nem az igazi, túl lassan ballag. Nincs is kapás, snecikkel szórakozom. Távolról morog valami, mint a DIGÉP-ben a nagykalapács, aztán megspriccel egy kis eső, de nem vagyok ijedős – bár esőkabát nincs nálam, és milyen igazam van, el is áll.

Először.
Másodszor már nem!
Egyre sűrűbb a zuhé, pakolni és menni kell.
Azám! De merre is? A helykeresés közben elkószáltam a befelé vezető csapástól, és már nincs meg. A parti füzes szélén mellig érő összenőtt csalán- és iszalag mező, út benne sehol, és persze jó vizes, de nincs más megoldás, neki kell menni. Áttöröm magam, innentől kezdve már nem is érdekes az eső, mert hónaljig eláztat a bozót, közben néha utánam nyúl, lerántja a vállamról a botzsákot, máskor a lábam akad el a liánokban…mint egy dzsungelharcos, vágom-tépem magam előre, persze csak remélem, hogy előre, mert a Nap nem látszik, a fák eltakarják a kilátást – már rég eltévedtem volna, de szerencsére mégsem.
Rábukkanok egy csapára, na ez legalább megy valahová! (Halkan bevillan, hogy remélhetőleg nem egy vaddisznó-konda vackára…), végre kint vagyok a szilva-ligetben, aztán a töltésnél, csakhamar vert kommandósként visszaérek a táborba.
Az első kísérlet nem sikerült.
M. közli, hogy a sátor beázik, fóliázzuk le! Ez nem jó hír, mert vadi a Wallis, másodszor használjuk, és kettőnknek tágas, praktikus, kár lenne, ha vacak lenne. Jó, fólia fel.

Az eső ettől kezdve nem állt el. Hol apró szemű áztatós, hol buborékosan záporozó, később erős széllel kiegészítve. M. nem adja fel, elindulunk sétálni. Ha esik, hát esik! Esernyő, szandál, séta a gáton a tivadari „Las Vegas” felderítésére. Közben egy másik horgászhelyet is kinéztem, az kevésbé vadregényes, csak kissé meredek, csúszós, de majd vigyázok.
A vigalmi negyed üres, uncsi eladó lányok könyökölnek a söntéspultokon, az étkezdék ablakai bedeszkázva. Itt még nem tört ki a Nyár. Egy pizzéria működik, balatoni árakon (980 Ft) betöltünk egy-egy egzotikusat, aztán visszaballagunk a mi oldalunkra és reménykedünk az időjárásban, de nem nagyon.
A tábor felé menet már messziről ki tudjuk választani a mi sátrunkat, szépen piroslik a piros autó mellet, egész jól mutat…
Piroslik…
MIÉRT!!!!!!??????
A mi sátrunk EZÜST SZÍNŰ!
Azám, a külseje…
A belseje meg piros…
És jöve a megvilágosodás ideje: A BELSEJE VAN KÍVÜL!

M.-ben egy világ omlik össze, rám néz, röhögünk!
Persze hogy besüt a Hold, beesik az eső, hiszen a szellőző ablak befelé nyílik, mint egy tölcsér. A bejárat pányvafülei ÍGY kerülnek a cipzár alá, a talajhoz terülő „szoknya” ezért pördül fel…(belül a mondás vigyorog: …mint a Reichstag…). Csendesül kissé az égi áldás, javaslom, hogy na most gyorsan fordítsuk helyére a dolgot! Szerencsére sehol senki, nincs tanúja rutinos (harmadik) sátorverésünknek. Csak a kiérkező tulaj furcsállja, mintha nem ezüst színű lett volna tegnap még, én meg kajánul célozgatok az előző esti szilvaitalok utóhatására.
No, a sátor rendben, de a kedvem kevésbé. Mérgemben délután ismét nekimegyek a Tiszának, most az imént felfedezett állásra. Eső, szél (…fanta?), de ez már működik! A pickerről hamar leteszek, mivel két dobás két beszakadással jutalmaz, marad a match, jó kettes víz, könnyű meghorgászni. Jönnek is szépen a pikkelyesek: lapos, bagoly, paduc, jász, egy-egy sneci is, egy kölyökmárna kissé felnyomja a vérnyomásomat, de csak 25 centis. Az akadók irányába bevetek egy 5 centis küsszel csalizott szerkót, jön is rá egy 15 centis domi. (Kalkulálok: ezek szerint 1:3 a csali-zsákmány arány?). Majd jön az este. Látni már nem nagyon lehet, a part meg kissé veszélyesnek tűnik az éjszakázáshoz, lévén meredek és omladozós, az eső már széllel jön, vízszintesen vág az ernyő alá, elég az „élvezetből”. Halaim visszanyerik függetlenségüket, én az önbizalmamat, vidám gumicsizma-nyikorgás közepette térek meg immár vízmentes hajlékunkba (relatíve vízmentes, ugyanis minden egyenletesen nyirkos benne). A büfénél magamhoz veszek némi elsősegélyt, régi ismerősökkel beszélgetünk, ez a nap is véget ért.

Éjjel a szél lobogtatja a nejlont, azt hallgatjuk M.-mel. Alvás majd otthon.

A vasárnap reggel olyan, mint az este volt, szél, eső, mienk a tábor (sehol egy lélek rajtunk kívül).
Nincs már kedvem újabb pecához, maradni sem sok, az ég reménytelenül szürke. M. egyet ért, a csituló esőben lebontjuk a kifordítom-befordítom sátrat, elpakolunk, még besétálunk a faluba elköszönni vendéglátóinktól, aztán indulás.

Epilógus: Vásárosnaménynál kék égbolt látszik. Mire Nyíregyházára érünk, szép pamacsfelhők közül vigyorog ránk a Nap. Tokajban már hét ágra süt.
Nevet.
Rajtunk.