A tuti

"Az ember tevékenységeinek három mozgatórugója lehet:
- a birtoklás vágya
- az éhség
- a lustaság"

- Sancho -

Preludium

Bizony levélhullató ősz volt, amikor utoljára ajándékozott meg a jó sorsom kedvenc halaim, a paducok zsákmányul ejtésének bizsergető izgalmával. Azóta valahogy eltűntek a kis harcosok. Hiába vallattam a legígéretesebb helyeket, kevertem a leg-paducíny-csiklandóbb etetőanyag-költeményeket, nem sikerült horogra csábítanom a vésettajkúakat.
Történt azonban a közelmúltban, hogy Oroszlacos fórumtársunk egyik hozzászólásában titkos üzenetet véltem fölfedezni: mintha a kolléga bizony PADUCOZNI készülne! Nem ilyen konkrétan írta, de mintha...
Mint a katonaló, amely a rohamra szólító trombita hangjára hegyezni kezdi a fülét, "hegyeztem" én is a szememet. Hol is? Mikor? De ez nem derült ki az írásból. Mit volt mit tenni, egy udvarias e-mailban kértem meg, hogy ha jól olvastam ki a jeleket mondataiból, ő tud valamit, amit én nem, ezért ha van rá mód, irányítson el engem a mesebeli halak lelőhelyéhez!
Úgy is lőn.
Lacos erős eskümet vette, hogy titokban tartom a helyszínt, lévén sok irigy húshorgász, aki nem átallja lerabolni a jó helyeket - lássuk be, van ebben igazság: Kasa évekkel ezelőtti ecsegi riportja óta az a hely szinte kihalt, a túlhorgászat miatt-e vagy másért, de mára már alig-alig ad halat -, majd megegyeztünk, hogy titkos helyen találkozunk, ahonnan ő elvezet engem a csodapályára. Gondoltam, beköti a szememet, ötször körbeforgat, és kerülőutakon, váltott kocsikkal fog elvezetni a kincsesbányához. No, egy titkos ügynökön ugyan nem fog ki! Stratégiát alkottam: megjegyzem a szélirányt, a folyó jellegzetes csobogásait, számolom majd a lépteimet, esetleg előző este kihallgatom az ablaka alatt a családjával folytatott beszélgetését - mint tudjuk, nekem az smafu! -, műholdas jeladót operálok a bőröm alá, stb.
Hát ilyen gondolatok közepette érkezett el a szombat reggel. Indulás előtt még megpróbáltam jeleket adni Medlacnak, akit előző este csábítottam, hogy jöjjön velem. Titkon abban reménykedtem, hogy ha minden kötél szakad, az ő nyers erejét bevetve vallatjuk kín Oroszlacost. Én leszek a szenvtelen kérdező, Medlac meg a verőember.
De a fogász nem állt kötélnek. Azt állította, hogy horgászállást épít a nappaliban, ahol majd gyakorolgat a jobbra-balra álló gyűrűs tavaszi lékhorgászbotjával, hogy mire arra kerül a sor, a versenyen porig - jégig - alázza az egyesület teljes gárdáját.
Vásároltam a nyerő csaliból: kenyér kell a padrónak, nem más! A kedvenc PlüssABC-mben kiválasztottam a legropogósabb veknit, és azzal a hónom alatt vágtára nógattam a Vörös Villám típusú aszfaltszaggató mind a valaha 60 lovát. Csikorgó gumikkal startoltam Sajószentpéter felé.

Eksön

A konspirált hely a péteri közúti híd hídfője volt. Leparkoltam, gondoltam, Lacos a templomtoronyból távcsővel ellenőrzi, hogy egyedül jöttem-e. Egyelőre csak a közeli "lakópark" népei méregettek kifejezett érdeklődéssel, de, hála Bud Spencer-i megjelenésemnek közelebbi kontaktust egy nézelődő sem kezdeményezett.
A megbeszélt időpontban feltűnt idegenvezetőm. Ütemes szuszogással befutott az első vágányra, de tényleg, a vasúti sínen jött. Amint közelebb ért, kértem is menetjegyét és helyjegyét, de persze nem volt neki, bliccelt. (Megvan? Mivel játszik a c.gyerek a sínek között?.... Az életével!) Gyorsan bepakoltuk a cuccát és őt magát az autóba, amit most átképeztem Dakar-nyerő offroad zúzóvá - tudni kell, hogy autóm, aki már régen választó és választható korúnak számít, max 15 centiméteres terepegyenetlenségeket képes leküzdeni -, és megtámadtuk a Sajó-partot. Olyan 137 méter megtétele után Laci szólt, hogy megérkeztünk!
Hát ez nem volt egy bonyolult túra: a helyszín a folyópart. Laci mondta, megmutatja nekem a tuti helyet, azzal leültetett egy formás, briós-alakú kutyasz@r mellé.Nem tudtam, de ennek később jelentősége lett!
Viszonylag szűk, lassú sodrású meder, ami mélyebb vizet sejtetett, távolabb egy zátonyon csobogva bukik át az áramlás, ennyi.
De nem! Bizony itt loccsanások vannak! Hol itt, hol ott, lejjebb, feljebb, a túlpartnál...No, gyorsan, be a botokat! A csali kenyér. Azám, az én ropogós kilósomra vezetőm elhúzta a száját, és barátságosan megkínált egy 5 cm átmérőjű helybéli, kissé szívós állagú kenyérhéjdarabbal. (Hát igen, ez az ősi rituálé: kenyér és só. Meg szűzlány. Ez utóbbi azonban sehol. Na, mindegy.)
Csalizás, dobás, feszült várakozás.

Még feszültebb várakozás.
A legfeszültebb várakozás!!!!
Hehe.
Végre valami mozgás - na nem a botokon, hanem az ártéri bozótban, és előbukkan egy deszantos-szerelékkel felszerelt lakóparklakó. (A deszant-pecacucc: egy nejlonzacskó, szigorúan egy bot, vászonszék. A lényeg, hogy rendőr vagy halőr közeledtére pillanatok alatt összefogható legyen, és ne akadályozza a becsületes családapát a menekülésben.) A jóember mindenesetre barátságos volt, letelepedett, és csodálatos történeteket mesélt pontyokról, hétkilós márnákról, harcsákról... Ezután bevetette horgát, és ő is várta a csodát.

Vártunk...

Közben újabb események történtek: Megérkezett Lacos2, maga mögött húzva Lacos1 öccsét.
Lacos2 ugyanis egy bájos labrador-kölyök, aki egyébként gazdát keres. Az első Lacos azonnal felajánlotta nekem a szépséget, hogy akár már vihetem is. Elmondása szerint azért e lelkesedés, mert valahogy úgy fest, hogy ha még egy-két hétig nála laknak ezek a kisördögök, akkor a ház oldalát fogják kirágni. Eddigi áldozataik (a lista nem teljes): horgászfelszerelések, a szombati újság, alma-retek-karalábé, cipő, póráz...de általában minden. Szóval ez itt a reklám helye: labrador gyerekek gazdit keresnek!


E közjátékok sem oszlatták el ifjú barátom aggódását. Kapásnak ugyanis se híre nem volt, se hamva. Pedig cimborám utolsó esélyként bevetette a helyi varázsló-rítust is: természetes mozdulattal laposra taposta a történetben fentebb említett kutyabrióst. Sőt, hogy biztos legyen a mágia, ezt a műveletet öt perc múlva határozottan, "oda sem nézve" meg is ismételte! Ekkor már megkérdeztem, hogy van-e valami varázslata a szagbombának a bakancstalp redőiből való eltávolítására is, de ezt már nem árulta el. Gondolom úgy döntött, hogy egy napra elég egy titok, a tuti hely koordinátái. Azért láttam lelki szemeim előtt, ahogy otthon magányosan üldögél, és senki nem közelít hozzá, sem a család, sem a kutyusok...

No, az ellapított taposóakna sem hatott. A halugrások is leálltak. A reménytelenség legbiztosabb jelét tapasztaltam: a "deszentos" helybéli is távozott. Akkor pedig itt ma hal nem lesz. Mivel a hideg is kezdett átjárni, érzékeny búcsút vettem lelkes barátomtól, titkon megkönnyebbülve, hogy nem kell az autó légterében élveznem a varázsló-kutyagumi mágikus kipárolgásait - persze ilyet a jóérzésű vendég nem tenne szóvá, de hát mégiscsak!

Epilógus

Oroszlacos maradt, mint egy megrögzött kábszeres.
Gondolom azóta is ott ül a parton, és szuggerálja a paducait, akik csúful cserbenhagyták a nagy bemutató alkalmával. Alakját lassan majd belepi a hó, tavasszal zöld indák fonják körül, egyre jobban beleolvad a tájba, északi oldalét belepi a moha, s esztendők múltán az arra haladó horgászok megilletődve suttognak majd, a furcsa szobor mellett elhaladva: volt egyszer egy horgász, aki hitt a tuti helyekben....