A jó pap holtáig...

A mondás szerint tanulni soha nem késő. Nekem meg pláne nem. Elvégre amolyan autodidakta horgász volnék: nézelődök, elmélkedek, olvasom az idevágókat, aztán valamiféle egyenleget vonok a lehetőségeim, vágyaim, elképzeléseim között. Az eredmény aztán vagy „hal-hegyek” (eddig ez még nem történt meg), vagy csendes, eseménytelen horgászatok formájában jelentkezik. Na jó, többnyire a „kevésbé” és az „inkább eredményes” között mozognak a pecáim.
Ha már a lehetőségeket, mint szempontot említettem: bizony, vannak olyan horgász technikák, módszerek, helyszínek, amelyek bizony távol esnek az általam elérhetőtől. Ilyesmi a klasszikus bojlizás, a legyezés, a kazahsztáni vagy mongol túrák… Ettől függetlenül – vagy éppen ezért? – bizony foglalkoztatnak ezek az „egzotikus” módok és helyek, nem tagadom.
Van egy horgászcimbora a köreinkben, aki meglehetős eredményességgel űzi a bojlis horgászatot. Hallottam már hírét többször is, hogy tiszteletre méltó termetű halakat zsákmányol, mégpedig nem a felkapott és hirdetett, drága és távoli „nagyhalas” horgásztavakon, hanem itt a szomszédban, a jó öreg Debreceni tavon. Még egy dologról híres: jelesül, hogy amit fémből el lehet készíteni (és egy űrhajónál kisebb – bár ez nem biztos), azt ő kiókumlálja, elkészíti, és eredményesen használja is. Felejthetetlen érdemei vannak mindenféle sérült tárgyaink újraalkotásában, ha pedig a horgászfelszerelését veszi szemügyre az ember, bizony elismerően csettintget: „Ejha! Ezt is Te…?”
Mivel hírét vettem, hogy elég gyakran horgászik mostanában, egy délelőtt felhívtam:
-Csuti! Mikor mész legközelebb egy ilyen bojlizós pecára? És főleg: csatlakozhatnék hozzád?
- Mondjuk, holnap. – jött a készséges válasz – Délután kimegyünk, másnap délelőttig maradhatunk is.
No, ezt a lehetőséget nem hagyhattam ki. Lázas készülődésbe kezdtem…volna. Horgászfelszerelés? No, azzal gond lesz. Az én kedvenc picker-feeder-match készleteim nevetséges játékszereknek bizonyultak ehhez az egyéjszakás kalandhoz. Nem is igazán tudom elképzelni, hogy mit lehet kezdeni egy harmincas zsinórral, hiszen többnyire a 22-es is otromba kanócnak tűnik a botjaimon, az idők folyamán felszerelésem nagy része a 60 g-os felső dobósúly-határt figyelembe véve gyűlt. No, hát ezzel nem fogunk bojlizni, az valószínű. Végül Csuti egy megfelelőnek ítélt szerkóját neveztük ki az „én” botommá. Na, ez még csak az alap volt. Horgom max 10-es van, ólmom a fent említett határ alatti, etetőanyag semmi, csónakról ne is beszéljünk... A dolog kissé úgy festett, mint a klasszikus katonatörténet, amelyben a dohányzókészletből csak a pofája van meg a delikvensnek.
Kezdődött tehát a felvonulás. Elöl egy alu-ladik, az aljára kötözve egy kék kombiautó, mögötte én, a magam szekerén. „Hosszú utakon kóboroltunk”, nem is gondoltam, hogy a légvonalban a főúttól itt egy kilométerre eső tópart a kertek alatt félórányi offroad túrával érhető el. Mégpedig gyalogtempóban, na ja, egy dízellel ez kézenfekvő, az én villámom azonban inkább szert kétezre fordulat fölött teljesíteni, nem túl alkalmas az alapjáraton való ketyegésre.
Azért, e kis nehézség ellenére megérkeztünk a táborhelyre. Egy „zsákutca” a parton, innen tovább nem vezet út. Gondosan kitakarított placc, lekaszált fű, szemét egy szem sem, látszik, hogy kultúremberek használják (míg ideértünk, elhaladtunk egy-két olyan sátorozóhely mellett, amely mögött derékig érő szemétdombok terpeszkedtek…). A táborverés abból állt, hogy kiraktuk a székeket, és már kezdődött is a horgászat.
Illetve…
Első megtanulnivaló: A bojlizás nem egy rapid műfaj! Ennek megfelelően fél órán át csak a terepet szemléltük. Én először nem nagyon láttam át, hogy mit lehet ennyit szemlélni a tó vizén, de cimborám rengeteg apró információval gazdagított:
-A szemközti sziget egyik fája irányában, az uszály útvonala közelében 6-7-es víz van, ott jönnek a nagyok. Mellette, a 2-3 méteres mederben csak kisebb pontyokra lehet számítani.
- A kavicsszállító uszály keveri, oxigénnel dúsítja a vizet. Sokszor az öles méretű halak követik a hajót.
- Az esetek 90%-ában kukoricás etetésre amúrok jönne, pontyra bojlizni, tigrismogyorózni kell.
Mi pedig most amúrra „megyünk”. Hm… akkor most bojli vagy nem bojli? A technika a klasszikus, viszont csaliként 2 szem kukoricát fog felfűzni a hajszálelőkére. Igenis, értettem!
De a botokra még rá sem nézett. (Na?! Horgászni is fogunk?) Vízre tettük a csónakot – előbb persze kiszedtük alóla az autót -, beeveztünk egy pontra, Csuti pedig egy tekercs zsinórra kötött ólommal elkezdte kocogtatni a tófeneket. („Halradar” Cs.-módra. Egyszerű, és működik. Zseniális). Már vagy tíz perce huzigálta a zsinórt, néhány méteres körzetben forgolódva, mire egyszercsak elégedetten mordult: „itt van!”. És valóban: a vízre hajolva hallottam, ahogy a kavics zörög a lehulló ólom alatt. Cimborám – egyre inkább tanárom - az elméletet is elárulta: a mederben iszapos és kavicsos foltok váltakoznak. Talán az áramlatok mossák ki, talán halak fürdik ki. Egy ilyen iszapmentes helyet kell megtalálni, megjelölni, megetetni. Hát, az etetés nem volt olyan, ahogy gondoltam. 2-3 kilónyi főtt kukoricát hintett szét a bója mellett, olyan három-négy csónakhossznyi sávban, majd kimentünk a partra. Végre előkerültek a botok is. Hát, mit tagadjam, furcsa gondolatok mocorogtak a fejemben. Kőkemény botok, kétökölnyi orsók, ötvenes damil, 100-as ólom, fixre kötött 2/0-s kampó 15 centis „helikopter” előkén… nem tűnik kétesélyesnek. Csuti Tanár úr megnyugtat: még így is előfordul, hogy a fárasztás végén a hal lefordul a horogról, ugyanis az csak a száj szélébe akad bele, ami az amúrnál egy kemény szarus perem. Ha azt nem fogja át a horog öble, a zsákmány könnyen lefordulhat róla. Másrészt vannak a vízben 30 kiló feletti szörnyek is, azokat az én „pilinckáimmal” megcsiklandozni sem lehetne. Hát… igaza lehet. Előkerülnek további relikviák is: A botok nem holmi ágasokon, de állványzaton meredeznek, a kapásjelző elektromos, és minden erős, vaskos. Felkészülve a 30+ kilós mobidikkekre. Engem most minden érdekel. Fogdosom az orsót, morzsolgatom a „ruhaszárító kötelet” játszom a csipogóval. Hoztam magammal egy matc-szerkót, de az nyüszítve lapul a botzsákban: ilyen „alfa-hím” szerkezetek mellett ő előbújni sem mer.
Végre bevetettük a szerelékeket. Azaz a Csuti csónakkal bevitte a jóval 100 méteren túli etetésre, ott gondosan elhelyezte, és még egy-két marék kukoricát köré szórt. Szó sincs itt vödörszám beöntött etetőanyagokról. A parton felállított állványokon ott sorakozott a három „elefántölő” .

Na, hát kezdjünk horgászni. Illetve… Nem kezdünk. Csuti, miután felállította a csapdarendszert, a legteljesebb nyugalommal rendezgeti a tábort, tüzelőt gyűjt, nyársat farag, megterít a szalonnasütéshez. A kérdésemre, hogy nem kéne-e a botokhoz ülni ugrásra készen, mosolyogva közli: annak még nincs itt az ideje. Nahát! Már vagy három órája itt vagyunk, a mesterem meg még nem tartja időszerűnek a horgászatot? Én egy sajós pecánál ilyenkor már az eredményt szoktam számolgatni… hát ez most nem a Sajó, az igaz. Hagyom hát magam elcsábítani, ami nem túl nehéz: pattogó tűz, sercegő, illatozó szalonna, hűvös és kesernyés üdítő… na rendben, legyen. De mi lesz a horgászattal? Oktatóm szerint a halak majd csak éjszaka jönnek, addig semmi ok az izgalomra.
„Körbeüljük” hát a kis tábortüzet – ketten elég szögletes kört alkotunk – és az egyre sűrűsödő alkonyatban falatozva, beszélgetve múlatjuk az estét. Csuti színes történeteket sorol általam sose látott méretű halakról, kalandokról, sikerekről, kudarcokról, jó és rossz emberekről. Jó hallgatni elbeszéléseit.
Egyre több a csillag fölöttünk. A tó népe is elcsendesedett. A távoli kemping felől még elér hozzánk néhány hangfoszlány, de a fürdőzők zsivaja már rég elült, titokzatos neszek lopakodnak elő a sötétből, a derengő ég hátterében egy hangtalanul lebbenő bagoly sziluettje tűnik fel. A parázs lassan kialszik. Fázósan húzódzkodom össze. Hiába a nappali kánikula, napszálltával meghűvösödik a levegő, mindent átnyirkosít a leszálló harmat, és némi légmozgás is van. Elhelyezkedem a jó tágas, kényelmes fotelemben, pulóvert húzok és betakarózom egy esernyő-ponyvával a harmat ellen. Csutka a botjai mellett kedélyesen megágyaz, matracot fúj, szöszmötöl, majd elcsendesedik. Na végre, „éjszakai horgászom”. Illetve… Nézem a csillagokat, a gondolataim már Isten tudja merre kalandoznak… egyre nehezebb a szempillám… na jó ,csak egy kicsit pihentetem őket, addig is, amíg felvisítanak a kapásjelzők…
Arra ébredek, hogy fázom. Óvatosan elbotorkálok a kocsihoz, kiveszek egy takarót, a vállamra terítem, és visszavackolódok „horgászni”. Hallgatom a neszeket, valami zörgölődik a nádban, majd elhallgat… nehezednek a szempilláim, egy kicsit pihentetem őket… Arra ébredek, hogy még mindig fázom. Sebaj, van még egy takaróm. Óvatos csomagtartó-nyitás, újabb bugyolálás, vissza a fotelba… Arra riadok fel, hogy FÁZOM! Csomagtartó, dzseki , két takaró, bugyolálás, ponyva alá bújás. Ebben az állapotban úgy festhetek, mint egy lomtalanítás után maradt rongyhalom, de persze nem festek sehogy, éjszaka van. Nem koromsötét, a távoli városok fényei derítik kissé a sötétséget.
Arra ébredek, hogy fázom. Na ebből elég. Az ég alja Kelet felől már úgyis színesedik: lila, bordó csíkok sorolnak elő, az éj megint elvesztette a csatát a fény ellen.

Ez idáig rendben is volna, csak éppen a horgászat „horgászat” része nem történt meg. Merthogy a horgokat nem bántotta mélyben senki-semmi. Sajnos. Lehet, hogy mégsem bizonyít az elefántölő felszerelés?
PÍÍPÍÍPÍÍPÍÍ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Éles visítás tépi szét a giccses hajnali festményt. Mi a franc ez? Ja, persze, a kapásjelző gép… Na, most mit kellene tenni?
Csutka céltudatos, de korántsem sietős mozdulatokkal kel fel, kéz beveszi a lármás botot, zárja a nyeletőféket, bevág! Megvan! A zsinór távoli végén méltatlankodó ellenkezés, se csak egy percig. Aztán engedelmes kutyusként közeledik a hal. Hát, nem nagyon veszi igénybe a felszerelést. A part előtt 5-6 méterrel veszi észre, hogy valami gond van, menne másfelé, persze, menne, höhö! Ez ellene a rendszer ellen azonban esélytelen a bumfordi, 4 kilós forma amúrgyerek, 5 perc, és a parton piheg Nem 30+-os, de amúr. Nna, azért! Csak bevált a dolog, működik a bojlis horgászrendszer. (Kedves olvasóm nyilván felvonja a szemöldökét, hogy hát persze, mit gondoltam? De valljuk be őszintén: egész más dolog valamit hallani, olvasni, videón megnézni, és más megtapasztalni. Mégiscsak az én kezemben ficánkol a nem is olyan fáradt amúr, itt, előttem esett zsákmányul.) Gratulálok hát az elejtőnek, aki szerényen elhárítja a dicséretet. Azért megjegyzem neki – egy kis elégtétel, oldalszurka a tegnapi „pilincka” miatt -, hogy ezt feederrel is gond nélkül kivettem volna. Közben szákba kerül a „kis” hal, Csuti pedig csónakba: viszi vissza a szereléket a bójához. Már jó fél távnál tart, amikor a másik botja alatt is píípíízni kezd a riasztó. Ja, beleakadt a csónakkal… De minek kiabál közben? Mit kiabál? Mi…? Hogy nem akadt bele! Nahát, akkor ez? (De lassú a felfogásom, Istenem!) KAPÁS ez, bizony! Ezt én fogom lerendezni. Ahogy mesteremtől láttam, kézbe veszem a botot, a nyeletőféket kikapcsolom, pár tekerés az orsón, aztán bevágok, ZUTTY! Túl nagy reakciót nem érzek, nyilván nyúlik a zsinór, de az ellenállás komoly. Majd csökken. Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy leakadt a hal, de ahogy ráemelek, érzem a súlyt. Jön kifelé a kis butus. Tekerek fürgén, hogy megmaradjon a kontaktus, készülök a part menti birkózásra. Már kezdődik is: már közel van, a zsinór meredeken fut a vízbe, amikor gondol egyet, megfordul, és jó tíz métert szalad visszafelé. (Tipikus, ahogy a nagykönyvben írva vagyon.) Visszahúzom, ugyanott megint ugyanúgy tör vissza. Harmadszor is. Na várj, komám! Vízbe teszem a merítőt, a halat pedig egész lassan, óvatos mozdulattal húzom magam felé. Szerintem nem jött rá, hogy mikor kellene indítani az akciót, vagy egy kis erőt gyűjtött volna – hopp, a merítő fölött van, már emelem is. Rúgna, de már késő: megvan!
Csuti most köt ki, Nem tudom, mit csinált eddig, nyilván nyugodtan befejezte a másik szerelék telepítését. Fotózkodunk, a hal a társa mellé kerül. Méretre körülbelül a duplája, 7-8 kilós lehet. Érdekes, míg fárasztottam, egy pillanatig sem tűnt úgy, hogy elveszíthetem. A szerelékben bőven volt még tartalék, arányaiban olyan volt, mint amikor pickerrel a fél kilós paducok közé befut egy kilós. Ilyenformán ez a fajta peca nem különbözik attól, csupán a méretek mások.
A Nap már teljesen visszaszerezte erejét, kellemesen simogat. Most veszem észre, hogy még minden gönc rajtam van, amit éjjel magamra halmoztam. Visszavetkőzöm nyári horgásszá. Csutka visszahúzza ezt a szereléket is, de a sorozat nem folytatódik, csendben álldogálnak a votok az állványon. Lassan letelik az idő, amit erre a bemutatóra szántunk, pakolászni kezdünk. Partra kerül a csónak, visszamásznak a csomagtartókba a székek, holmik, takarók, és egyszercsak PÍÍÍÍPÍÍÍÍ!!! Na, erre már nem igazán számítottunk, ez tényleg amolyan „huvazze” helyzet. A cimbora ugrik, bevág, a bot görből…majd jön kifelé a hal… Csuti valamit nem ért: „Mi lehet ez?” Jön, de valahogy nem úgy. Aztán kiderül: a zsákmány egy, minden finomszerelékes horgászok vágya, majd’ 3 kilós dévér! Szájában az öles kampó, a szák felett lapjára fordul – akkora, mint a merítő, bronzos arany színű. Hát ő éhezett meg a nagyoknak kiszórt elemózsiára. Mosolygok az orrom alatt: ő a 10%, aki nem amúrként jön kukoricára.
A pakolászást némi fotózással szakítjuk meg, aztán indulunk. Vár a fürdőkád, a hűvös szoba, az élmények után egy kis összkomfortos pihenés bizony már jól esne. Visszarodeózunk a felvágott földutakon, és mielőtt elválnánk a kézfogás mellé még elhangzik az invitáció: augusztusban újra.
Lassan „csurgok” hazafelé. Előttem a távolban eltűnik az alumínium csónak, az alá kötözött kék kombival. Csendes a forgalom, van mód megvonni a mérleget: majd’ egy nap, három kapás, három hal. Így leírva szegényes élménynek tűnik, pedig minden perc élményekkel, tapasztalatokkal, jó társaságban telt.
Mi más hiányozna egy jó pecához?