Na, jó nap volt a mai is.
Medlacival és a Wartburggal hármasban indultunk a komp környékére. Én próbálkozni, hátha valami márna- paduc – akármi jönne feederre, Medlacnak meg elszámolni valója volt még a körömi tavi csukákkal.
Az út igen szórakoztató volt. Beszélgettünk, jobban mondva a Doktor úr, úgy is, mint öreg rokker, mesélt. A leg szívhez (májhoz?) szólóbb története egy csodálatos pálinkáról szólt. Hogy az milyen finom, meg hú, meg hű… Viszont az élmény meg is maradt ezen a szinten, merthogy árumintát nem tudott mutatni.
Hát így értünk ki a partra a vitruális pálesztól megittasodva. A Sajó ott volt. Laci beparkolt a dagonyába (hogy haza hogy fogunk menni, az még nem volt aktuális.) Én néhány fordulóval lefuvaroztam kis készségemet (botok, merítő, haltartó, csalik, szerelékes táska, vödör, szék, kabát …) a sóderre, L. pedig eltűnt a ködben.
Kezdtem hát a pecát: bedobtam a cuccost, elvackolódtam a fotelban és hallgattam a kompos virtuóz szólójátékát – motorfűrésszel.
Hamarvást akció: na nem kapás (azt nem is remél a becsületes horgász), hanem autózúgás. Zsolesz bontakozott ki a ködből parádés, metálbordó, csilivili járművével odaparkolt a Honecker Bosszúja mellé (a dagonyába!!! – mi lesz itt még induláskor?) Űdvözlések, és SzakMedLac előtelefonálása, történetek mesélése után köszöntés következett: Aki harminc éves volt már, az megérti.
Készült egy „szabvány” Medlac-fotó.
Éppen visszatértem volna az állásomhoz, amikor ismét zaj, a már jól ismert pornográf busz bukkant ki az erdőből.
Eppusz is csatlakozott a halbarátok csapatához (nem szurkáljuk össze-vissza a szájacskájukat!), profi módon elhajigált egy vödör etetőanyagot, majd úsztatni kezdett.
Ezalatt Medlaci egy félreeső részen Zsolesz pergetőbotjáról igyekezett minél több fonott zsinórt legubancolni. A gubanc tökéletes lett, vagy 20 méter biztosan áldozatul esett a segítőkészségnek.
Az akció végén még praktikusan elakasztotta a wobblert a pálya végénél levő tuskóba, majd elégedetten visszaadta Zsolesznak az így megcsúfolt szerelést.
Én feedereztem tovább, rendületlenül. A klasszikusok szerint a jó helyek mindig a túloldalon vannak, ezért briliáns technikával dobáltam oda… egy méterre a parttól hullott le a kosár a vízbe, csak éppen a zsinórom nem arrafelé, hanem a víz fölé hajló fa koronája irányába mutatott. Ismerős dolog. Visszatekerni nem lehetett, ahogy húztam, a cucc szépen felliftezett az ágak közé. Ott is maradt.
Ez jelzés volt: pakoltunk.
Aztán indultunk - volna.
Eppusz, az óvatos duhaj, le se jött a parthoz, a domb tetejéről simán kijutott.
Következett Zsolesz. A francia oroszlán azonban már nem akart kimászni az iszapból.
Némi sárdagasztás után – miközben bevetettük a legyőzhetetlen tömeget ...
– azért csak kikecmergett valahogy. Előre sajnáltuk Medlacit a keletnémet budival, nyári, slick köpenyekkel, hogy legjobb lenne, ha nem gyötörné a vasat, hanem itt helyben keresne rá vevőt, vagy elcserélné a révész motorosfűrészére – de persze tévedtünk. A Warnyú egy zokszó nélkül, otthonosan, könnyed eleganciával hussant ki a sárból. (Na ennyit a nyugati autócsodákról).
Ja, hogy halat nem láttunk?
Dehogynem!
A muhi kocsma söntéspultját díszíti három üvegoszlop, bennük ott úszkáltak a HALAK!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése