Felsődobsza

Pénteki egyeztetés szerint 3/4 5-kor kicuccoltam a Plüss ABC elé. Szépen esett az eső, buborékosan. A denevérek biztos fedezékből mutogatták egymásnak a kerge kétlábút.
Jött a busz, felszálltam. A sofőr mondá, hogy megyünk a haverért. Mentünk. Aztán a tecsóba, soppingolni, mert anélkül ugye nem kel fel a Nap. (Én közben számolgattam a félórákat, hogy mennyit aludhattam volna még.) Egy előnye azért volt a bótnak: Az újságban olvastam Kasa elméletét a cseresznyével való horgászatról. Megpróbáltam tehát beszerezni eme csodacsaliból, de csak szilvát sikerült kapni. (Hamvaskéket!) Kénytelen voltam tehát beérni ezzel a DIP-pel.
No, utaztunk Dobsza felé. Az eső már nem esett. SZAKADT! Ismervén barátaim egymáshoz fűződő viszonyát, megtaláltam a megoldást ez ellen: felhívtam Speedtommyt, hogy volna oly kedves és levenné az átkot, amit a horgászni képes emberekre bocsátott - hááát...Mintha nem is örült volna a hangomnak, pedig igazán a legszívhezszólóbb baritonomat zengettem fülébe, amivel hajdanán szőke keletnémet csajokat fűztem langyos éjszakákon a szegedi Tisza-parti lépcsőkön.
Eső esett, én meg felkerültem egy újabb listára.
Alsó (Felső?) Dobszára érve kis városnéző túrát tettünk, az "Itt sem lakik Remete, meg itt sem, meg itt sem..." tartalmú idegenvezetői szövegekkel. Csak megjegyzem, Eppusz szerencséje, hogy nem Pozsonyban jártunk, mert nem kerülte volna el az áristomot ezzel a teljesítménnyel.)
No, megvolt a remetelak (Remete-lak). Kapu barátságosan tárva, hátul, a teraszon két borostás és alsógatyás fiatalember fogadott minket. Kiséretükkel felderítettük Remete horgászállásait az erőmű felvizén - illetve én csak elméletben, merthogy egészen odáig lelkesen gázoltam bokáig érő pocsolyákban, büszkén mutogatva totálisan vízállóra vaxolt bakancsomat. Az álláshoz vezető "út" azonban más volt: 37 cm iszap - azért vdak ennyi, hogy a 40 centi magas csizmaszárból kimaradjon 3 cm. Eppusz felmérve a helyzetet, melles csizmára váltott, felajánlotta saját csizmáját nekem. Szívszakajtó történetek sejlettek föl emlékeimben a nyomorgó család gyermekeiről, akiknek összesen csak egy pár csizmájuk volt, így párás tekintettel elfogadtam az ajánlatot.
Az eső szakadt.
A kalapom tavaly kapott egy több száz forint árú impregnáló kezelést, ami által vízlepergető volt, tehát nem féltem én egy kis záportól. Hanem azzal nem számoltam, hogy a tél folyamán a mosógép és egész háztartásom úrasszonya - nem tudván elnézni a zsírral, szukuval, halnyálkával patinás tárgyat a lakásban, legyömöszölte azt -egyéb megkaparintott horgászfelszereléseimmel együtt - a mosógépe torkán, és rettenetes főzőmosással tette silver spring illatúvá.
Tehát pislogtam a Hernád-parti esőben, olyan illatom volt, mint a Coccolinó-Macinak, a fejemen pedig a kalap kaján szörcsögéssel nyelte magába a májusi eső aranyat érő cseppjeit (v.ö.: "májusi eső - aranyér").
Eppuszék kezében Fireline, spyderline, rapala (Pardon: Rapala, mert megtanultam, hogy Finnországi rokonaink napi ötvenezret gyártanak ebből a csodából, kézzel! Én ugyan célozgattam rá, hogy legalább a fogukat engedtessék meg használni, mert nem hinném, hogy körömmel kaparják formára a fahalacskákat, meg holmi kínai garázsiparra is célozgattam, de leszavaztattam.) Tehát, fejemen a priznic márkájú horgászkalappal letelepedtem a "belső" stégre, ami szépen ki volt munkálva, deszkázva, ahogy kell, csak éppen a hozzá vezető ösvény volt eltorlaszolva egy néhai szilvafa ágaival, mintha valaki arra célzott volna, hogy nem kellene arra járni - de hát kellett. Helyi barátaink a Remete-lak táblával védett, tetővel ellátott "első" állásában pakoltak le.
Kezdtem a horgászatot tehát, a szakirodalom szerint előírt cseresznye helyett szilva-aroma használatával, hogy valamivel kompenzáljam a nyakamba csorgó eső hatását, és meg kell vallani, hogy jobban is sikerült, mint barátaimnak, mert ők, bízva a helybéli perzekútor táblájával jelölt állás wudu-átokkal súlyosbított védelmében, botjaikat a fedél oszlopaihoz támasztva menekülésre és reggelizésre fogták.
Az én szerencsém meg olyan volt, amilyet az otthonülésre kárhoztatott Fuker és Tommy csak el tudtak képzelni: minden második dobás után szerelés, mert hol a nádban, hol a fenéken maradt a szerelék (Remete később barátságosan elmondta: "Ja, a stég? Az tényleg akadós, én nem is szoktam ott horgászni, mert nem lehet kivenni a halat. Egyébként remek haltartó hely!!". Hát igen, a helyismeret néha komoly ezresekkel kifejezhető előnyökkel jár.). Nagyon nem háborogtam, köszönhetően a módosított Kasa-koncepció szerinti "szilvás horgászat" hatásának.
Élveztem tehát a sportot, ám egyszer csak a nád között dúdoló szél dalát valami sokkal evilágibb hangzat nyomta el, ami csak igen távolról hasonlított volna imára, pedig a "Teremtő", az "Úr Isten" és egyéb szakrális kifejezések elég sűrűen sorakoztak benne. Kíváncsiságom a mesebeli Fáncsiéval vetekedett, átcsörtettem hát a megboldogult szilvafa csontvázán, és szemem előtt valami különös látvány bontakozott ki a szaporázó eső függönye mögül: Egy fiatalember szobra állt a tengelyig érő iszapban. Állt? Ez nem fejezi ki azt a pozíciót, amit felvett: vél lába illendően csizmaszárig az iszapban, a másik felemelve, rajta egy iszapszínű - vagyis hát iszapos zokni. Mindkét keze égnek emelve, jobbjában a csizmája párja, baljában egy "őszibarack" felirarú literes üveg. A helyzet olyan volt, mint a Rambó-filmeben a mocsári átkelés, amikor is a rambó értékes fegyvereit feje fölé tartva óvja azokat a dagonyától. No hát bemutatkoztam illendően, kezet is nyújtottam a szorult helyzetű bozóti embernek, aki kellő neveltségről tanúbizonyságot téve nem a csizmát, hanem a literes üveget nyújtotta felém. Mivel ilyen szerencsésen megismerkedtünk - majd írok egyszer egy cikket az őszibarackkal való horgászat titkairól - új ismerősöm felmérte a, hogy úgy mondjam Piedone-i termetemből számára adódó kedvező szempontokat, és meghívott, hogy ugyan segítenék-e a dombtetőn elakadt terepjárójuk kiszabadításában. Hát ki tud ellenállni egy ilyen őszibarackos invitálásnak? Én nem. Felmásztunk tehát a dombra, elöl barátom a sportzokni-gumicsizma lábbelikkel, mögötte én. A helyszínre érve tényleg ott állt a terepjáró, amely biztosan hallott a mondásról, miszerint ő ott akad el, ahová a traktor sem tud bemenni érte, körülötte sok markos kempingező. Egy kicsit talán furcsállották, hogy a bozótból , kissé különösen öltözött barátjuk mellett előbukkanó őszibarack- és kokkolínóillatú idegen hirtelen intézkedni kezd körülöttük, de felismerték a helyzetet, vagyis hogy egy megfellebbezhetetlen tekintélyű harcedzett vezér - mármint én! - vette át a parancsnokságot, és készségesen tevékenykedtek utasításaim szerint. Mit tesz Isten, ennek ellenére sikerrel jártunk.
Autósok el, én vissza a mocsárba. Aztán, mivel hal továbbra sem ígérkezett, csak beszeggattam a cuccaimat, és gondoltam, beballagok Remetéhez, tisztába tenni magam, mert hát az autó alatt csúszás-mászás közben "kissé" összesározódtam. A háznál már ismerősként üdvözölt a félcsizmás srác, a terepjárós és segédei, hanem bent, a kertben a békésen reggeliző hozzátartozók igencsak elkerekedett tekintettel meredtek a hirtelen felbukkanó, sárban meghempergett jelenségre, aki látható otthonossággal közlekedett a helyszínen. Némi magyarázat után azért oldódott a hangulat, és egy életmentő szalámis szendviccsel pecsételtük meg az új barátásgokat.
Ezek után a házigazda - a korábban említett tájékoztatást követően - javasolta, hogy inkább az erőmű alatt próbálkozzak, mert ott paduc, márna, ponty... Hát elhangzott a Sancho-delejező varázsszó: PADUC! Csapot-papot-rendőrt hátrahagyva cuccoltam át a jelzett helyre - illetve nem oda, mert a kifolyó utáni betonozott szakasz foglalt volt, tehát a két ág összefolyásához telepedtem. Éppen kezdtem volna kiismerni a pályát. amikor megjelent a két pergető barátom, akik ezidáig ugyanannyit fogtak, mint én, csak kevésbé voltak mocskosak, és átkormányoztak a betonhoz, mert az "jobb hely". Hát biztosan. Különben tényleg voltak paducos kapásaim, és egy 25-öskét ki is fogtam, meg egy feeder-kosarat, gubancgátlóval. Horgok terén is pozitív a mérlegem, mert beszakadt 5, egy arra horgászó gyerek viszont a fűben heverő előkötött horgokat szépen visszaadta nekem - csak otthon jöttem rá, hogy nem az enyém volt, mindegy, kedves sorstárs, ezúton köszönöm!
Mivel a tuti helyen a nagy zsúfoltság ellenére az egy kis paducomon kívül más halat nem láttunk, Eppusz pedig kikérte magának, hogy én horgásztassam, mondván, hogy ha ő horgászni akar, akkor horgászik, ha meg nem akar, akkor nem horgászik, most pedig ez utóbbi, nemhorgászniakarási tevékenységet gyakorolja, meg a nap is nagyjából eltelt, hát javasoltam, hogy induljunk haza. Nem tudom miért, de nem kellett kétszer mondani. Visszamentünk Remetéékhez, elköszöntünk, és indultunk.
Az eső, amely közben véletlenül elállt, újra rákezdett, mi tehát nyugodt szívvel, fáradtan, de jó kedvvel értünk haza.




(Ja lehet máshogy is:
Egész nap esett. Nem fogtunk semmit. Beszakadt egy csomó cucc. Hazajöttünk. -De nem ezért tartanak engem! :))