("Az emlékeinkből élünk.
Már akinek vannak emlékei...")
Nyár volt, forróság.
Napközben csak kornyadoztunk a kis faház teraszán, élveztük a kert fölé magasodó diófa árnyékát, és időnként felkaptuk a slagot, mondván: locsolni kell a füvet, mert még kiszárad ebben az aszályban. Bennem ugyan motoszkáltak a bölcs kertész-gazdák útmutatásai, miszerint öntözni csak hajnalban, vagy alkonyattal, mert „hőssokkot” kap a növény. Bánom is! Inkább ő mint én!
Így vegatáltuk át a napot, közben alig vártam az alkonyt, hogy végre ki lehessen menni a Dunára. A bicikli ott állt felmálházva a ház mögött. A szerelékes táskába betöltöttem egy hideg ásványvizet meg négy doboz árpakólát, és lelkesen nógattam M.-et, hogy induljunk gyorsan, várnak a halak! Ő persze somolygott, hogy hát persze, MEGvárnak, de azért csak elindult velem.
Kiépített kerékpárút vezet végig a töltésen, ahol csábító csillogással hívogat a folyó. Bámészkodás közben persze életveszélyes voltam, mert a töltés így, estefelé zsúfolásig tele volt andalgó párocskákkal, kocogó ötvenes menedzserekkel, pocakos kutyasétáltatókkal és hát kerékpárosokkal. Szerencsére nem kellett messzire tekerni, öt perc alatt elértük a kedvenc helyemet.
Egy 500 méteres kövezésen vajon miféle megérzések, ötletek, tapasztalatok elegye dönti el, hogy éppen hol telepszünk le? Én most a szokásos helyem fölött vagy 50 méterrel, egy bedőlt fa fölött helyezkedtem el. M. fent, a lombok takarásában keresett magának egy kényelmes, „puha” sziklát, magam pedig birtokba vettem a harcálláspontot. (M.-nek igaza volt: A lombok alatti köveket nem forrósította fel a gyilkos erejű napsütés. Az én szikláim viszont még most is ontották magukból a forróságot). Nagyon nem lehetett közel helyezkedni a vízfelszínhez, mert a Dunán közlekedő óriás sétahajók néha másfél méteres hullámokat csapnak, ajándékoztam már így a folyónak szerelékes dobozt, vászonvödröt, szandált, haltartót…).
A sietős helyfoglalás jutalma egy kéjesen pukkanó doboz sör volt.
Na, elég a szórakozásból, horgásszunk!
Az idén ez nem feltétlenül óriási halak egymás utáni akasztását-fárasztását jelentette – régebben egy-egy délután 8-10 kiló fehérhal 8-10 darabban sem volt ritkaság – hanem elsősorban a mindent felfaló gébek támadásának kicselezéséről szólt. Ennek megfelelően az etetést is úgy kellett megoldani, hogy ne csak a szörnyecskékre legyen esély. Novi barátom tanácsait szem előtt tartva nem gombócoztam, hanem sűrűn dobáltam a feeder kosarakat, igyekezve a lehető legpontosabban ugyanarra a területre koncentrálni. Két bottal, persze, pedig azzal kissé ügyetlen dolog ez, de a megfontolás abban állt, hogy kettővel hamarabb tudok etetést gyártani. Sietős dolog ez, mert ha jön egy-egy óriáshajó, a hullámverés elültével lehet újra kezdeni a dolgot.
Na, szóval etetgettem, közben aprítottam a gébeket. Kb. 20 perc telhetett el, amikor az első komolyabb kapás keletkezett: egy 30 dekás jász volt a jelentkező. Tartóba került, mert a kisházban már be volt készítve a bogrács, a tüzelő, a hagyma, a paprika…
A nehezebbik botot át is szereltem: 80 g-os kosár, 18-as előke, 8-as horog megtömve csontival repült beljebb, a sodrás szélébe. Bizony, márnára áhítoztam! A kisebbik bottal a bedőlt fa előtti visszaforgóba dobáltam. Lassan gyűlt is az alaplé: két szilva, egy másik jász és egy karika keszeg fogócskázott szákban. És vagy ötven géb fordult meg kezem között.
A helyválasztásban is ez volt a ráció: 16-18-as főzsinór, ehhez mért előke egy termetesebb dunai halnak önmagában nem akadály. A keszegeknek azonban bőven elegendő volt, és arra számítottam, hogy ha márna jön, az úgyis a meder felé, illetve a sodrással szemben menekül, így ki is használom a faágak alkotta haltartó helyet, mégsem fog akadályozni a fárasztásban.
Az lenyugvó Nap bíbor-narancs takarót borított a tájra. A túlparti sarkantyúra lassan megérkeztek az éjszakára készülő horgászok, mellőlem pedig szedelőzködtek a helyi délutános műszak pecásai. Szeretek belemerengeni az ilyen alkonyokba, elnézem a hegyek közé fészkükre igyekvő madarak röptét a távolban, a sugarak tűzijátékát egy-egy felhőfoszlányon, közben hallgatom a folyó suttogását, a hátam mögött az erdőben nyugovóra készülő állatok neszezését….
Hoppá!
A kövek közé szorított ágasra támasztott „kis” feeder spicce jókorát bólintott. Csak a szemem sarkából érzékeltem a mozgást, de hát az évek során beidegződött reflexek hely álltak: A húzásba nyúlva erősen beemeltem. Illetve nem is: mindegy volt, mennyire húztam a botot, a vízben lévő vége nem mozdult. Ilyenkor szokott jönni az „elakadt…aztán az akadó megelevenedett” fordulat, de persze nem egészen ilyen volt: egy kicsit jött felém a hal, aztán egy kis ívet leírva megindult a parttal párhuzamosan, lefelé! Hát persze, a koncepció, mely szerint a zsákmányállatnak a meder felé kell menekülnie…hát az nem jött össze. Halam komótos kígyózással húzta át a zsinórt a fa ágai között és ment tovább Pest felé. A light feeder markolatig hajlott, aztán az orsó vette át a főszerepet, halk, de egyre magasabb frekvenciájú ciripeléssel adta a zsinórt.
M. is pillanatok alatt mellettem termett (éppen befejezte az olvasgatást a sötétedő estében), kezében a 40 centi átmérőjű szákkal, hogy majd merít… Nem tudta, hogy a hal nem előttünk, hanem vagy 50 méterre, a fa túloldalán van már. Én csak nyögdécseltem összefüggéstelenül: „nem tudom tartani…mi lehet ez....hú!”, és közben csúcsra járt az agyam: Ez nem márna, az egyszer biztos. Meg az is, hogy nem tudom megfogni. A kimért, kígyózó mozgás harcsára utalt Utána menni legföljebb a mederben lehetne – ha az életem függene az elejtésétől – de akkor sem tudom, hogy bújnék át a fán.
Eközben az orsón egyre kevesebb zsinór volt már. Vettem egy nagy levegőt, gondolatban elköszöntem a harcsától – már eldöntöttem, hogy nem lehet más – és fájó szívvel lefogtam az orsót. Még egy halvány reménysugár derengett fel: a hal néhány másodpercre megállt. Aztán az ismerős pattanás – és ennyi volt.
Az adrenalin lassan kiürült a véremből. Lassan, komótosan tekertem vissza a megkönnyebbült szereléket. Bambán vettem tudomásul, hogy a kosár elakad a fa gyökerei között, be kell szakítani. Így teljes a vereség.
M. vigasztaló hangja térített magamhoz: „Azért csak megakasztottad!” Már nem vágytam újabb horgász-izgalomra. Az alaplé-sorsra szánt keszegeket egyenként visszarakosgattam a vízbe, néztem, ahogy lassan, szinte hitetlenkedve indulnak el, aztán leültem a most már lágyan simogató meleget lehelő kőre, hátamat egy másiknak támasztottam, és belefeledkeztem az alkonyat fényjátékába. A távolból egyre erősödő dohogással feltűntek valamelyik dunajáró fényfüzérei. Összepakoltam, felbirkóztam a kerékpárokat a töltésre, és haza tekertünk.
A faház kedvesen hívogatott, de nem volt még kedvem bemenni. Hanyatt dőltem a kerti széken, néztem az égen az egyre sorakozó csillagokat, hallgattam a tücskök ciripelését.
Halakról, folyókról álmodoztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése