A harcsa

A harcsa

Valamikor, „kamaszkorom legszebb nyarán” a szegedi Tiszán lógattam kedvenc –és egyetlen - üvegbotommal, amit édesapám készített egy valahol talált lágy spiccből, saját kezűleg méretre csiszolt- vékonyított alsó tagból, esztergált-lakkozott bükkfa nyélből, felszerelve az akkori technika csúcsaival, mint kerámia vezetőgyűrűkkel és lehajtható keverőgyűrűvel, szóval a technika csúcsa volt nekem az a pálca.
Tehát a néhai „Bertalan-szobor” lábánál üldögéltem egy kissé visszaforgós, lassú limányos részen. A szerelék klasszikus: végólom, 1-es horog, giliszta. A tervem az volt, hogy HALAT fogjak. Nem pontyot, nem dévért, nem kecsegét, hanem lehetőleg mindegyiket. Hát persze a hetvenes években sem duzzasztotta vissza a folyót a haltömeg, vagyis leginkább durbincsok és papírkeszegek – igaz abból a szebbek – képezték a zsákmányt.
No, tehát ültem a parton, bot az ágason, és vártam. Közben a folyón zajló élet eseményeivel szórakoztattam magam: motorcsónakok spricceltek föl-alá, evezősök lapátolták maguk mögé a Tiszát, hiába, a nagyváros folyóján nagyvárosi volt a forgalom is.
A bámészkorásból a botom spiccének rándulása zökkentett ki. Nem is rándulás volt az, hanem egy lendületes bólintás, amit folyamatos hajlás követett. A „speciális” bot engedett a húzásnak, a vége már a vizet érintette, mire kézbe kaptam. Azzal a lendülettel be is vágtam …volna, ha lett volna bármi értelme a mozdulatnak, ugyanis hiába emeltem a botot, a túloldali erő a kezdeti tempóval húzta vissza. Annyi eredménye volt a dolognak, hogy megszólalt a Tokoz orsóm fékje, és ha már megszólalt, hát abba sem hagyta a kerregést (az orsó is amolyan műszaki csemegének számított akkoriban, apám által „kinőtt” szerkezet, különleges, a dobot forgató mechanikával, filcbetétes fékkel, az akkor általánosan elérhető orosz-NDK technikához képest fényévekkel finomabb műszer. Utóbb belegondolva édesapám nem valószínű, hogy ráunt volna, inkább az apai szeretet egy kis morzsájaként adta, a lelkiismeretemet megnyugtatandó kegyes hazugság kíséretében: „Á, ezt én már úgysem használom!”)

De vissza az akcióhoz: markoltam a nyelet, a bot tökéletes parabolát formázva hajlott, az orsó zizegett, a 30-as zsinór (akkori 30-as, az finomnak számított!) V-alakot rajzolt a vízre, a szívem a torkomban dörömbölt. Éreztem a damil végén ránduló erőt, és az izgalom rohamosan kezdett eluralkodni rajtam.
A hal egy eddig lefelé húzott, majd irányt váltott, és elkezdett a meder felé úszni. Ezzel némi előnyhöz jutottam, megállt a zsinór fogyása, ami már kezdett aggasztani, hiszen a dobról jó kétharmada hiányzott a damilnak. Visszanyerni persze nem tudtam egy centit sem, halam egy 70 méteres félkör mentén mozgott. Lassan majdnem velem szembe ért, a zsinór szinte a partra merőlegesen futott a Tiszába, amikor – újabb szerencse? - megfordult, és visszafelé vette az irányt. A lágy bottal viszont nem nagyon tudtam kényszeríteni, továbbra is nála volt a több damil. Valamit ki kellett találnom: hirtelen ötlettől vezérelve léptem kettőt a hal irányába a kemény agyagos parton, és működött a dolog, sikerült egy méternyi zsinórt felcsévélni.
A következő fél óra így telt: én időnként két-három bakugrással a hal után szaladtam, feltekertem a lehetséges zsinórt, majd markoltam a botot, ami hol a part felé, hogy a meder felé mutatott, amerre éppen a szabadulást kereste reménybeli áldozatom. Már vagy 50 méterre voltam az állásomtól, amikor a – még mindig nem tudni, milyen – hal megelégelte az ingázást, és megiramodott az ár mentében. Rémülten néztem, ahogy a nagy nehezen visszaszerzett damil újra lepereg az orsóról, de úgy látszott, halam már fáradóban lehet, mert már csak fele annyi fogyott, mint először.
Folytattam a gyaloglós fárasztást, lévén, hogy visszahúzni esélyem sem volt azt a valamit ott a vízben. Ismét csak a szerencsémnek tudtam be, hogy a tőlem lefelé eső meder nem volt akadós, a part sem nagyon meredek. (Ne kérdezze senki, hogy milyen helyválasztás volt ez, egy „kopár” mederrészre kiülni? 16 évesen az ember nem agyalog olyan sokat egy döntésen…) Mindazonáltal már vagy 200 métert megtettem, és túl sok lehetőségem nem lett volna tovább gyalogolni, mert közel értem a helybéli strand kerítéséhez. A hal azonban lassacskán elkészült az erejével, egyre inkább a part közelében forgott, és egyszer csak egy burványban megláttam a fejét: HARCSA! Ha eddig sok volt az adrenalin a véremben, most aztán kétszer annyi lett! Nem láttam, hogy mekkora hallal küzdök, de a fej, az öklömnél szélesebb szájjal megrettentett, és elgondolkoztatott: a merítő fent maradt a helyemen, hogy fogom ezt az izét kiszedni? A harcsám végül feladta a harcot. Méternél hosszabb teste oldalára fordulva libegett a part mellett, már fel tudtam tekerni az összes zsinórt. A szájába dehogy is mertem volna nyúlni! Ehelyett elkezdtem a parti vízben vontatni a most már ellenállás nélküli testet vissza az állásomhoz, ahol a merítőm hevert (akkor nem gondoltam arra sem, hogy a szákomba talán a harmada férne bele ennek a jószágnak). Így utólag is lehetetlen ötletnek tűnik, de akkor ott nem volt senki, aki lehülyézett volna, így hát reszkető lábakkal, pengőre feszített damillal vontattam a halat a lassú áramlással szemben.
Ez persze nem működhetett. Talán a kopoltyúján átáramló víz frissítette fel, talán az életösztön késztette egy utolsó menekülési kísérletre: a zsákmány – hiszen nem is volt még a zsákmányom! – szóval a halam egy erőteljeset kígyózott, és …. PENNNGGG!!!! A karikába hajlított bot mint valami katapult egyenesedett ki. A 40 grammos ólom süvítve repült, majd egy félkört leírva irgalmatlanul vágódott a jobb fülemnek! Hirtelen elveszítettem az egyensúlyomat, lehuppantam a partra, ballal még markoltam a botot, jobb kezemet a fülemre tapasztottam, és megpróbáltam rájönni, hogy mi is történt.
A fülem zsibbadt (később otthon a tükörben megnéztem: kétszeresére dagadt, egy derék véraláfutás-szerű dudor díszítette), kezemben a bot, körülöttem a zsinór, lábamnál hever az ólom, a Tisza unottan locsog előttem.
Lassan sikerült összerakni a helyzetet: a gyötört előkének csak a rojtos vége libegett a szereléken. Valószínűleg a harcsa fogai dörzsölték el, gyengítették meg. Amíg én a dögre fáradt halat próbáltam a sodrás ellenében „motorcsónakáztatni”, az felélénkült annyira, hogy még egy szabadulási kísérletet tegyen. A rövid zsinór már kevés volt a mozdulat kivédéséhez, a lágy bot egyébként is teljesítménye határáig volt feszítve, így nem volt esélyem védekezésre.
„Vert seregként” ballagtam vissza a cuccaimhoz. Leültem, a megcsúfolt botot magam mellé dobtam. Lassan alábbhagyott a vér dobolása a fülemben, nem kapkodtam már a levegőt. Kifejezéstelen tekintettel meredtem a folyóra, amely megajándékozott egy nagy hallal, aztán gyorsan vissza is vette ajándékát. A csalódottság lassan csitult bennem. Összeszedtem a holmimat és hazaindultam.

Hogy mekkora lehetett ez a hal, az nem derült ki. A régi emlékből csak annyi maradt meg, hogy „NAGY”, de hát mindig így vagyunk a szép emlékekkel: az idő múlásával egyre szebbek lesznek.