A szezon

Duna, november.




Vajon milyen szezon van most? Menyhal? Ragadozó?
Na rendben, akkor menjünk szembe a trenddel!

Miskolc és Budapest között útba esik Göd, ugye, főleg, ha arra kanyarodik a (horgász)ember. Nosza szabadság ("őszi szünet") lévén, adódott néhány napnyi dolgom BP-en. Az odafelé vezető út a megszokott kövezésemre vezetett. Borongós, szemerkélő esővel birkózott a Nap, néha ki-kilyukasztotta a felhők paplanját, de a fénye kevés és erőtlen volt, hogy barátságossá varázsolja a partot.
Kuporogtam a csúszós köveken, feedereim bent áztak, de túl sok akció nem zavarta a délelőttöt. Néhány vadkacsa (tudjuk, barna- és tőkés réce, de nekünk KACSA!) sziesztázott a partmenti langóban, őket szemlátomást nem zavarta a kellemetlenkedő november, pancsoltak, jöttek-mentek, lármáztak.




A feltámadó szélben zörögtek mögöttem a nyárfák aranysárga levelei. A távolból egyre erősödő zakatolással közeledett egy régi ismerős: a "Mozart" nevű dunai masztodon. De még ez sem olyan volt, mint a boldog nyári cunami-keltő sétahajók: alig 30 centis hullámokkal dohogott tova. (Érdekes, vajon miért nem tudnak nyáron ugyanígy közlekedni?) Megérthető a gép kedvetlensége: végülis töküres volt, ahogy elnéztem.
Egy-egy géb szórakoztatott, csak hogy visszazökkenjek a való világba, de azok is csak úgy tessék-lássék...még a gilisztára sem igazán vetődtek. Hol van már a nyári emlék, a bedőlt fa mellett megakasztott harcsa ellenállhatatlan menekülése, a vehemens keszegkapások, harcos márnák? Csak a permetező eső, a csend... majd "botvivős kapás", a huszonegyedik századi Magyarország üzenete: a hajó hullámaitól kimozgatott és lassan tovalebegő tízkilós szemeteszsák akadt fel a csonticsokron.



A reménybeli márnákra méretezett szerelékkel percek alatt kifárasztottam, a közben elszabaduló tartalmából pedig a kacsák csemegéztek boldogan - a fene a gusztusukat.
Elég volt ennyi izgalom egy napra, pakoltam, távoztam.

A pénteki folytatás.

Siettem dolgaimmal, mert az idő szépnek ígérkezett, és hát nem maradhat úgy a dolog, hogy SEMMI! Mivel a kövezés nem bizonyított, a B-tervet vettem elő: a "tizenegyes"-t!
Hogy miért 11-es 11-es, azt én nem tudom, azt a helyi erőktől kell megkérdezni. Nekem mondta Novi, hogy ez a hely neve, szóval "azt" vettem célba.
A Duna megközelítése itt nem túl kényelmes. Leparkolunk a megfelelő parkolóban, kihalmozunk a kocsiból mindent, amire a peca során szükség lehet, aztán tessék szortírozni, racionalizálni, mert bizony mindent kézben-háton kell lehurcolni a 3-400 méterre levő partig. De hát kell a fotel, mert kényelmes vagyok, kell a termokabát, mert hátha esik, a szerelékes kolonc, mert az mindig kell, a csali, a merítő, a haltartó (mert a remény hal meg utoljára), a telefon, az övtáska, az ivóvíz - na! Szóval kissé úgy nézek ki, mint Lakatos Vendel lomtalanításkor, de erre nincs idő gondolni sem, mert a vízhez vezető ösvény öblös hangú és jól megtermett házőrző kutyák sorfala előtt vezet el, és csak reménykedem, hogy a kerítés meg sövény visszatartja a jószágokat (miközben belül a kisördög röhög rajtam: " Ugye tudod, hogy minden rendes kutyának megvan a kijárata a kertjéből?". Hál' Istennek a házőrzők csak alibiztek, nem volt kedvük a konfliktushoz. Mire ebben megegyeztünk, már fel is csillogott az ösvény végén a Duna.
Na végre!
Sima, "jellegtelen" szakasz, enyhén lejtő meder, köves-sóderes aljzattal, komótos, lassú sodrással. Helyet választani nem volt túl nehéz, BÁRHOVÁ le lehet telepedni. Kinéztem hát egy bokrot, amellé cuccoltam (később röhöghetem is magamon, hogy az egyébként kopár parton megtaláltam az egyetlen lehetőséget a bokorba akadásra), a szerdai etetőanyag maradékainak felturbózása (+ csonti, + áztatott kenyér, + Top Mix) után máris repültek be az etetőkosarak. Én nem szoktam gombócozni, "hizlaló etetést" alkalmazni a Dunán, főleg, ha nagyobb távolságra kell horgászni, abból kiindulva, hogy a kacska kezemmel és rengeteg dioptriámmal úgysem tudnám eltalálni az "etetést", a folyó teljes keresztmetszetét meg mégsem szórhatom meg - marad hát a gyakori dobás, lehetőleg ugyanoda. A mai gébes világban úgysem nyerő stratégia órákig a mozdulatlan spiccet lesni, mert gébeink olyat (mozdulatlan botvéget) is tudnak, miközben teljes hosszukon végignyelik a horgot. A mostani gébek azért többnyire udvariasak voltak, kissé megremegtették a botot, csak úgy jelezve, hogy ideje újra csévélni a zsinórt...
Egyelőre kivártam, békésen gébezgettem, ennek során megfogtam eddigi rekordomat is, egy akkora rémséget, ami lelógott a kinyújtott tenyeremről. Le is fotóztam volna, csak hát igen sokat bénáztam az aparáttal - azaz a telefonommal, lévén "normális" gép nem volt nálam -, amit a rút halacska egy idő után elunt, és lefickándozott a kavicsra.
- Hát jó, te akartad - mondtam neki, és hagytam, hogy saját "lábán" ballagjon vissza a folyóba. Egyébként kb. 10 perc alatt meg is tette a másfél méteres utat, és még ma is boldogítja a horgászokat. Végül az üres tenyeremet mégsem fotóztam le, "a legnagyobb gébem helye" feliratú kép céljából.
Telt-múlt a délután, egyéb hobbisták is megjelentek a környéken: egy úr, aki két vizslát sétáltatott (meg saját magát), ami csak azért számított eseménynek, mert az ifjabbik és szertelenebbik kutyája hülyéskedés közben - meg akarta enni a csalimat - sikeresen leverte az egyik botomat. Jót röhögtem a helyzeten, hogy ők is megtalálták a végeláthatatlan, tágas parton az egyetlen alkalmatlan helyet. Aztán hangos berregéssel feltűnt a fák fölött egy siklóernyős - és még egy - és... összesen öten zümmögtek el a párás kékségben Visegrád felé.



Hát így zajlott a délután, a Nap lassan araszolt a horizont felé. A soron következő botvég-rázás kissé intenzívebbnek tűnt.
- Mégiscsak lesz kapitális géb-fotóm! - gondoltam, és komótosan beleemeltem a húzásba. Hoppá! Nem ám a szokásos kolonc-érzés! Ez nem is géb, de bizony nem ám! Nem jött kifelé, húzott az árral szemben, időnként meg-megbólogattatta a botot, aztán lefelé vette az irányt... nem márna, ahhoz túl változatos a repertoárja... talán jász? ("vagy harcsa?" - kuncog a kisördög). Óvatosan feljebb kényszerítettem, a hátúszója szántotta a felszínt (Cápa?!). Kiélveztem a fárasztás minden pillanatát, hagytam visszatörni a mederbe, aztán - mivel teljesen kikészült az erejével - a parthoz csúsztattam: paduc! Szép, kilós-forma vésettajkú. Lehajoltam hozzá, hogy kiemeljem, de ezt nem várta meg: rázott egyet a fején, a horog lepattant a szája széléről, pihegett még egyet, aztán lelkesen tovacsobogott. (Emlékszünk még a málházásra: ...merítő... Minek is?) Szóval paduc! Éppen ideje volt! Valaha éppen ezek a halak kedveltették meg velem a gödi Dunát, az idén viszont eddig valahogy nem találkoztam velük. Ezek szerint nekem most kezdődik a paduc-szezon.
Lelkesen csaliztam újra és repítettem be a cuccot. Jó hosszúakat, olyan 30 métereseket dobtam - helybéli barátaim rejtjelezett információira hagyatkozva. Lassacskán úgy látszott, kezd beérni az "etetésem". Persze azért nem rohantak le a padrók. Kis szünet következett, újabb gébekkel, közben a túlpartra érkező kormoránok fogócskázásának figyelésével. (Ezek a szerencsétlenek is kb. olyan népszerűek, mint a gébek. Nem lehetne valahogy összehozni a két csapatot? Mindjárt jobban szeretnénk a kárókat!). Újabb pöcögtetés, újabb rendes hal!



Na, megy ez! Őkelmét már megmerítettem, és illő módon haltartóba dugtam (Hús, ugye!). A kosaras etetős pecának ez a menete: ki kell várni, míg annyi etetőanyag összegyűlik, ami már koncentrálja a halakat. És most nem hiányozna egy nagy hajó, ami elmosná a csali-szőnyeget. No, ha nem hiányzott, hát jt! Egy termetes Ro-Ro (ez olyan, mint a komp, csak a Duna hosszában közlekedik), megrakva mindenféle járművel, kamionnal. El is csendesedett a peca. A rusnyák nem, de hát ez már csak ilyen.
Aztán ismét "rendesen" jelzett a spicc. Bevágás, mert villámgyorsak a reflexeim: ez valami más, kisebb is - egy 40 deka körüli domolykó.

A Nap már bebújt az ártéri fák ágai közé, megfakultak az őszi ruhába öltözött fák aranyszínei.





A levegő is karcosabbá vált, felkívánkozott hátamra a kabát. A lilába hajló égen fészkükre tartó dolmányos varjak úsztak harsány kurjongatás közben. Pakolni kéne, de nem akaródzott, pedig a botvégeket már alig-alig lehetett látni. Mégis, mintha megint mozdult volna a "harcsaölőm" (ez a light feederem, a nyári harcsa-kalandom szenvedő alanya, azóta becézem így.) a bevágás ült, a már ismerős, meg-megiramodó védekezést legyőzve a harmadik paducot tereltem a szák fölé (illetve oda a másodikat). A horogszabadításhoz már lámpát kellett gyújtani. Gyorsan össze is pakoltam, bár most már nem túl sok értelme volt a sietségnek az este teljesen betakarta a folyót. A házőrző-csapatok fenyegető harsogása közben (tudjuk, csak alibi!) visszamálháztam az autóhoz. Már csak két és fél órányi autóút és a halpucolás kétes boldogsága volt hátra, hogy elégedetten vackolódhassak ágyamba. Nem kellett ám ringatni, mintha kiütöttek volna, pillanatok alatt álomba merültem.
Az utolsó, félálomban támadt gondolatom ennek az írásnak a címe volt:

"Kezdődik a szezon!"