Régi szerelem

Régi szerelem ez a gödi Dunával. Talán 10 éve jártam ott először, azóta évről évre visszacsábít. Idestova tősgyökeres helybélinek érzem magam, ami persze erős önbizalomra vall, valószínűleg csupán szerencsém szokott lenni az időjárással, az itteni ismerőseimmel, a horgászattal. Ha meg nem - hiszen volt olyan év, hogy a nagy gonddal megtervezett nyaralást elvitte az „évszázad áradása” – azt gyorsan felejtem.
Eleinte csak módjával horgászgattam, egy-egy napijegy erejéig merészkedtem csak a partra. Valahogy túl nagynak tűnt számomra a Duna. Pár éve azonban már rendes éves területi jegyet váltok, és ha dolgom arra felé visz (hát persze, nem véletlenül ám!), ki nem hagynék egy kis feederezést, úsztatást a kedvenc helyeim valamelyikén.
Az idén, miként tavaly is, Bandi barátomra bíztam a fontos irat beszerzését, amit ő készségesen el is végzett. Így reggel első utunk hozzá vezetett, átvenni a zsugát, megbeszélni a legszükségesebbeket – család, peca, a világ egyéb dolgai -, majd „kadett-halálában” vágta a hosszú-kövezésre, mert az előzetes információk szerint ott érdemes próbálkozni keszegek és márnák reményében.
A réten tartottam egy kis divatbemutatót, amint szalonképes ruházatomat átcseréltem a szerencsehozó horgásznadrágra-kabátra. Szerencsére serdületlen leánygyermekek nem jártak a környéken, az az egy-két kutyasétáltató meg legföljebb másfelé nézett. No, a harci felszerelés magamra öltése után meg is indultam a partra, sőt, egy lendülettel kis híján tovább is, párom komoly megrökönyödése mellett, ugyanis a meredek kövezés egyik sziklája megbillent alattam, és álnokul tovább akart segíteni a habokba. Néhány piruett és egyéb, sztár-műkorcsolyából ellesett mozdulatsor bevetésével azért sikerült megállnom.
Kezdetét vette a nap komoly része: a testesebb feederemet Sajó-parti „fúrt” gilisztával csalizva a mederbe dobtam, a lájtot pedig csonticsokorral a sodorvonal szélére. A kosarakba folyóvízi piros sajtos Tímár-mix + főtt búza került, csontival fűszerezve.
Mellettem egy sporttárs úszós szerkóval horgászott, nem is eredménytelenül, időnként keszeget terelt a parthoz. Biztató jelenség volt, ezek szerint eszik a hal! Pár jó tanáccsal is ellátott az új akadókat illetően, szóval szimpatikus, barátságos úr volt. (Ez kritika lenne - itt megemlíteni érdemtelen – más horgászok iránt…).
Horgásztunk tehát, hanem akkora szél kerekedett, hogy a kolléga kezéből szinte kicsavarta a bolót. Hamar meg is elégelte a dolgot, pakolt, elköszönt, távozott – hja kérem, aki minden nap a Duna mellett lakik!
Némi várakozás után - kellett egy kis idő, amíg a feederkosarakkal kellő mennyiségű etetőanyagot tudtam bejuttatni - határozott spicc-rázással jelentkezett 2007 első dunai zsákmánya (már nekem), egy köpcös jász személyében. Jó, hát márnára, kilós paducokra vágyom, de hogy adná ki magát, ha elégedetlenkednék? Annál is kevésbé, mert kisvártatva követte a párja, aztán a harmadik…Na! Megy ez!
Azám, megy! Illetve dehogy megy; JÖN! A helybéli mumus, minden horgász rémálma, gyűlöletének tárgya: egy irgalmatlan méretű sétahajó, „szájában” egy hozzá méltó irdatlan rózsával. Úgy néz ki, mint valami elméretezett tacskó, amint szájában hozza az eldobott ágat. Maga a látvány is elég giccses, de „nem ezért szeretem”: az évek során e kedves kis ladikok az általuk kavart hullámok által komoly részt vállaltak a horgászfelszerelésem megújításában, elsodorva szerelékesdobozt, botot, szandált, dézsát, mobiltelefont. Mintha darázs csípett volna, ugrottam, pakoltam mindent 3 méter magasra, a haltartót úgy tartottam a fejem fölé – a víz a nyakamba csöpögött -, mint Rambó a géppuskáját a mocsári átkeléskor, izgatottan vizslattam a pályát, hogy hol fog felcsapni a kétméteres – nem tévedés, volt már olyan is! - cunami, mit lehetne még biztonságosabban elhelyezni… Aztán semmi. Az aljas teknő csakazértsem hullámoztatott. Szép komótosan elcsordogált előttem, éppen csak meglötyögtette a habokat. Hát tökéletes átverés volt. A fejem fölött egy kaján szürke varjú pár kárörvendően röhög, én meg kászálódok vissza a helyemre, közben azért a madarak irányába is mormogok egy- két megjegyzést, utalva gyermekkori élményeimre holmi varjúlevesek formájában…

No de horgásszunk! Az a lényeg, azért jöttünk –illetve Marikám miattam jött, hősiesen burkolgatja magát egyre beljebb mindenféle plédekbe, kapucnikba, mert az északi szél -tavasz ide vagy oda – bizony elég szigorúan cibálja a kabátunkat. Szóval horgászunk. A következő kapás komolyabb, bevágás után a finom pálca derékig meghajlik, míg dolgoztatja a halat. „Elakadtál?” – érdeklődik mögöttem a pokróc, pedig hej de szépen hajladozik a light feederem! Bizony, egy újabb jász a tettes, de nem a „pecsenye”-méret, ez többnek tűnik 60 dekánál. Merítem is illendően.
A nehéz peca is rezeg, bevágok, de nemigen ellenkezik. Ugyan mi is lehetne gilisztára, ha nem botvivős márna? Na? Találós kérdés: hát persze, egy szép (ronda) géb. Nem érdeklődöm a részletek iránt, mind egyformán csúnya, gyorsan vissza is kerül oda, ahonnan jött, remélem az enyémhez hasonló élményeket mesél a többieknek odalent: egy ronda, szemüveges, szőrös alak nézett vele „géb-szemet” a parton.
Van aztán még változatosság: sneci. De nem ám az a nyiszlett kis semmiség, bizony 20 centis, erőtől duzzadó hal, majdhogynem fárasztani kell. Aztán újra komolyabb jelentkező: az előző jász párja. Az enyém – mármint az én párom – most nem a merítőért nyúl, hanem kedélyesen fényképezget fárasztást, merítést, tájat. Eljátszom a gondolattal, hogy vajon ha egy négyes marci cibálná a kezemből a botot, akkor is ilyen halvérű lenne-e, de persze nem haragszom, magam kiemelem a halacskát. (Nem a hal mérete, hanem a 14-es vékony húsú horog miatt aggódtam kissé, de megfelelően tartott.)
Hát így megy ez. Kellemesen telik az idő, a horgász-romantikát csak egy újabb „Rose”-hajó rombolná, de már nem dőlök be neki, és nekem van igazam, ez is csendesen csorog Budapest felé. Remélem mindegyik vízszörny így fog ezentúl viselkedni. Azért a kis hullámzás is elég ahhoz, hogy a kapások elmaradjanak. Lassan szedelőzködünk. Messze még Miskolc, előtte a helybéli csárdában még elköltünk egy ebédet – a halászlé tartalmas, de kegyetlenül el van sózva, legszívesebben utána küldenék egy Rigó-t (ez a helybéli barna- és világos sör elegyítésével készített nedű beceneve), ha nem éppen tízpercenként mondaná be a rádió, hogy húsvéti razziát tart a rendőrség. No mindegy, a csárda pontya legföljebb azt hiszi, hogy a kutya ette meg, ha egyszer vizet ivott rá.
Összefoglalva nagyon barátságos, szórakoztató idénynyitó pecában volt részem. Remélem, a folytatás is ilyen lesz.
Bónusz is került: hazafelé autózva Veresegyházon (vagy hol) a körforgalomba hajtanék be. Az ott haladó autó sofőrje bent a körben megáll, és mintegy jobbkéz-szabályt alkalmazva engem akar beengedni! A szőr is felállt a hátamon, miközben rémülten hessegettem a komát, hogy meneküljön már onnan, mert mögötte közeledik egy cementszállító, és Európában nincs még egy sofőr, aki rajta kívül ezt a helyzetet átlátná… De szerencsém volt (mit nekem, a marslakónak!), nem kellett tanúskodnom. Így végül a kellemes húsvéti peca marad meg bennem emlékül.