Sellőhús

„A sellők mitológiai lények. Olyan leányok, akiknek a teste halfarokban végződik. A görögök najádoknak, illetve néreiszeknek hívják őket. Egyesek a sellőket a szirénekkel is rokonítják, ez a feltételezés azonban téves, mert a szirének nem hableányok, hanem madártestű asszonyok. A mai világ felfogása szerint ilyen lények nem léteznek, de az ókorban több hajós is látni vélte őket.
A sellők rokonai
A sellők rokonai a najádok vagy más néven néreiszek. Egy najád abban különbözik a sellőtől, hogy kicsit hegyesebb a feje, a karját pedig halpikkelyek borítják, valamint abban, hogy a najádok sosem öregszenek meg, tehát mindig fiatalok maradnak.
A német mitológiában nixa, meluzina és undine néven szerepelnek hasonló lények. A meluzináknak két halfarkuk van, sokszor szerepelnek a heraldikában.
”(Wikipédia)
Hát, láttam egy Sellőt. Bizony, a horgásztavat, mégpedig nem Görögországban, nem is Baranyában, hanem itt, Miskolc mellett.
A fizetős tavat. Én.
Húshorgász rokonaim invitáltak, és hát lehet-e ellenállni egy ilyen ajánlatnak, amikor a zémhe ugye, tudjuk… itt meg halomban áll a hal: nyolc pontyok, nigger harcsák, húúú!
Hát mentem. Illendően rá is készültem a kalandra, sárgavégű bot, harmincas damil, „method” feeder szerelés, nemtudommilyen, de iromba nagy kampó, tigrismogyoró, ami kell. Mivel azonban nem tudok kibújni a bőrömből, csak bekérezkedett a botzsákba a light feederem is, mert ugye én horgászni azt szoktam vinni.
No, ezzel a skizofrén cuccal pattantam motorra, és brummogtam ki a fent nevezett mitológikus csajról elnevezett tó(csá)hoz. Első benyomásom ez a bizonyos „csá” volt: kicsi kis teknyő - na ja, a Debrecenihez szokott tekintetnek – az aljában némi zöldes vízzel. A korábban kiépített állások jó egy méterrel a vízszint fölött magasodtak. De emberjárta vidék ez, itt is, ott is hívek gubbasztanak a fák árnyékában. Talmi dolog ez az árnyék, hiszen hajnali 6 óra van, az enyhet adó hűs délre el fog vonulni.
(No, váltsunk jelen időre, életszerűbbek így az események!)
Befut a rokonság, veszünk útlevelet, és bemálházunk mi is a tuti állásra. A helyválasztás az árnyékot nem számítva viccnek tűnik, hiszen egy megmérgesített bojlis simán átdobja az egészet. No mindegy. Behordunk kb 150 kg felszerelést (a rokonság biztosra megy), én kipányvázom a „lovacskámat” a kapuhoz, tisztára, mint egy cowboy a saloon elé, és szerény kis motyómmal lekuporodok a választott állás szélére, egy fűzfától keletre. Bizonytalan kézzel csalizom fel a rettenetes halölő botot, dobok. Szép messze száll a gombócos kosár. (minek kell messzire dobni – ki tudja. Ez a stílus nálam ezt követeli.) Kövér karika kerül rá, azt kell majd lesnem, midőn a nyolc ponty felzabálja a 4 csemegekukoricával rejteni próbált horgot. Egyelőre azonban nem zabálja.
Bekészítem hát a „rendes” feedert is. Erős cucc, 20-as zsinór, 16-os előke, 10.es horog. A tóban nincs egy szál akadónak való sem, gondolom, innen mindent ki lehet venni.
Na, ülünk a botok végén, esemény szinte semmi: a sógor fog egy tenyeres kárászt, én egy 5 centis sügeret a feederrel, majd csoda! A sárga karika felkúszik a bothoz: ez bizony kapás! Kissé ügyetlenül áll a kezemben a dióverő, nem érzem a halat, aki egyébként elindul keresztbe, gondolom, össze akarja szedni a környék valamennyi szerelését – még hogy nincs akadó? Ez talál magának. Nem kéne, elvégre jobb a békesség a szomszédokkal, bekeményítek tehát. Fel is jön, szép burványt vet – majd búcsút int egy tenyérnyi ponty-farok, és ennyi volt. A nemtommekkora kampóról lefordult a zsákmány.
Ezzel jó időre meg is álltak az események. Illetve, híre jött, hogy afrikai harcsa telepítés várható. No, ha várható, hát vártunk, pedig én már a hazatérést fontolgattam. De jött a hal! Utánfutó állt a csúszdához, és már potyogtak is az idegen halak kettesével-hármasával. Tőlünk olyan 50 méterre volt a telepítés. A harcsáknak kb. 15 perc kellett, hogy elénk érjenek. Ott cuppogtak, kígyóztak az orrunk előtt, egyet játékból oldalba böktem a szákkal – de enni nem akartak! Legalább egy óra eltelt, mire megláttuk az első fárasztásokat. Azzal aztán beindult a nagyüzem. Egyre-másra görbültek a botok, aztán az én feederem is jelzett, akadt is a hal, de irányítani nem tudtam, végül tovább állt, egy horoggal a pofájában.
A pontyozó cucc reménytelenül elhagyatott volt. A feedert meg megerőszakoltam: 15 g-os úszót, hosszúszárú kettes „menyhalazó” horgot szereltem rá, 50 centis eresztékkel bedobtam, 3 esőgilisztából gombolyított gyerekökölnyi gilisztagombóccal csalizva. És igen, ez volt a nyerő kombináció! Ezek a legkevésbé sem óvatosságukról híres halak befalták a laktató csalit, sőt, kisebb falat nem is érdekelte őket.
Ettől kezdve csak idő kérdése volt a kvóta kimerítése: hol nekem, hol a sógornak, hol apósomnak jött egy-egy ilyen elpusztíthatatlan szörny. Meglett a hat, pakoltunk, hazatértünk.
Ezzel azonban az élmény még nem volt teljes. Következett a húshorgászat befejező lépése: a tisztítás. Előbb azonban véget kellett vetni szegény párák életének. Ehhez először is utol kellett érni őket, mert a siralomháznak kijelölt lavórt bizony elhagyták, amíg én a szerszámok között keresgéltem megfelelő ítélet-végrehajtó eszköz után.
Egy termetes kalapácsra esett a választásom. Fishhunter szerint ugyan levágni kell őket, mint a malacot, de én gyorsabb véget szántam nekik. Egy hatalmas ütés a koponyára, és kész – gondoltam én. De nem a halak!
Nem részletezem tovább e dicstelen tettet. Lényeg a lényeg: az előszoba után – ahol ugye a menekülési kisérlet zajlott – a fürdőszoba is feliratkozott a felmosandók listájára. Végül a konyhába érkeztünk, a harcsák felboncolható állapotban, én verítékezve. Azt hittem, túl vagyok már a megpróbáltatásokon, ekkor azonban a sikamlós haltest kicsusszant a kezemből nyúzás közben: a felmosandók listájára felvezettem a konyhát is.
Mire végeztem a két szerencsétlennel, a lakás hidegpadlós helységei leginkább egy nagyüzemi vágóhídra emlékeztettek. Magam kimerülten rogytam egy székre, de persze még korántsem volt vége az élvezeteknek: a maradékokkal teli szemetes zacskó kiszakadását már szinte fel sem vettem Meg mindegy is volt, sokat nem rontott a lakás állagán. Összekotortam hát a mocskot, levittem a helyére, és „röpke” másfél óra sikálással eltüntettem a bűntény nyomait (amik ugye az idő múlásával szépen rászáradtak a kőre-csempére-bútorra).
De egyszer minden szenvedésnek vége szakad: úgy éreztem magam, mint aki egész nap aratott. Elvánszorogtam az ágyamig, beledőltem, és pillanatok alatt mély álomba zuhantam.

Álmomban 15 afrikai harcsát fogtam….