:))
Hát ez meg mi a ...?
Mentem volna inkább csónakkal, nem?
Hát nem egészen.
Bocsássa meg a nyájas olvasó ezt a kis szójátékot, nem bírtam ellenállni a lehetőségnek. Egyébként is, a modern média-tudomány szerint egy meghökkentő cím nagy mértékben emeli az írás hatását.
Tehát, "fakerék" azaz Fuker666 (Marczy szerint ejtsd: "faker") barátom és apósa, akikhez csatlakozva jutottam el Tiszavalkra és a 9.számú öblítőcsatorna partjára. Köszönet nékik a lehetőségért.
A kaland a csábítással kezdődött. Marczy vetette fel még a múlt hét elején, hogy nagyon menni kellene, aminek számos oka van:
Először is a mi kedves Miskolc-környéki vizeink valahogy kiürültek. A folyókban jószerével víz sincs, nemhogy hal, a tavak sem adnak mostanában zsákmányt, úgy látszik, a hosszú meleg ősz felébresztette a halak életkedvét, és nem vállalják a horgászbot általi könnyű elmúlás lehetőségét. A hírek szerint viszont a Tisza-tó megnyitott zsilipjei eszement zabálásra késztetik a helyi termetesebbnél termetesebb csukaneműeket.
Azonkívül Marczi koma tiszavalki kapcsolata komfortos szállással és messze földön híres libasülttel kecsegtet, amit - miként hithű moszlimnak legalább egyszer meg kell járnia a hadzs-ot - halandó horgásznak életében legalább egyszer meg kell ízlelnie. (Megjegyzem, ez nekem még várat magára, boldogabb és főleg fizetés utáni időkben majd vissza kell térnem.)
Harmadrészt az előőrsök pénteken megvallatták a kiszemelt szakaszt, és hárman 11 csukát termeltek, desszertnek pedig öles dévérek, félkilós bodorkák szórakoztatták őket.
Negyedrészt Fuker autójában rejtezik egy palack aszalt gyümölccsel ízesített ötvenfokos gönci nedű, amit a korábbi Sajó-parti partyn felmutatott ugyan, de egyéb - itt offolásnak tekinthető - okokból akkor nem sikerült megoldanunk.
No, hát ennyit az előzményekről.
Hogy le ne maradjunk semmi jóról, "kora délelőttre" terveztük az indulást - vagyis negyed 5-re. Gondoltam, nem baj ez, kelek háromkor, komótosan elkészülgetek, volt már ilyen. Hát volt, volt, de arra nem számítottam, hogy mint gyerekkoromban, amikor táborozni mentünk és hajnalban kellett kelni, az izgalom nem hagyott most sem aludni, éjféltől félóránként vizsgálgattam a vekkert, nehogy elaludjak véletlenül. Tehát alkottam végül egy bögre bikaerős kávét (amivel bevettem a reggeli vérnyomáscsökkentő tablettámat, mert ugye az egészség az első), és már négykor lent álldogáltam az utcán teljes harci díszben. A buliból hazatántorgó ifjak furcsán nézegették a sötétből elősejlő madárijesztő sziluettjét, talán azt gondolták, hogy egy Haloween-partiról kószáltam el.
Jött a piros autó, másodpercre pontosan, Fuker és a rokon felajzva, gyorsan pakoltunk, és irány a TT!
80 kilométert 40 perc alatt abszolvált a schuhmacheri erényekkel kacérkodó sofőr, és ebben benne volt a Valkra vezető úton egy-két dobbantós ugrás, két "jobba" helyett "balra", egy 300 méteres tolatás is.
Az éjszaka még nem adta meg magát, parkolás után volt időnk megcsodálni a nagyvárosok szmogjától, fényeitől távoli égbolt milliárdnyi csillagát. A sötétből vadlúdcsapatok kiáltozása hallatszott - ők is indultak hajnali dolgaikra.
A kikötőben már mozgott a nép, maradván az F1-es hasonlatoknál, olyan lázas tevékenység folyt, mint a boxutcában a rajt előtt. Autók érkeztek, Itt volt az igazi Halloween-parti, jelmezes alakok céltudatosan tevékenykedtek a sötétben, málháztak, napijegyet intéztek, csónakmotort élesztettek.
Hamarosan befutott a helyi különítményünk, üdvözlések és a - szó szerint - madárlátta barackital rituális körbehordozása és -ízlelése után mi is tengerre szálltunk.
Hát az bizony felejthetetlen élmény volt: a korom sötétben megkezdődött a verseny, hogy mindenki minél előbb elfoglalhassa a szerinte legideálisabb helyet, tehát apró fejlámpák és egyéb világítóeszközök derengő fényei mellett (sőt, később találkoztunk egy öngyilkossal, aki anélkül!), csutkagázzal hasította a vizet több tucat csónakos csapat. No, mi nem, mert kétladiknyi csapatunk egy motoros és egy lapátolós brigádra oszlott. Utóbbiak fürgén eleveztek, mondván, hogy majd később vontatókötélre veszi őket a gépes hajó, és addig is haladnak.
Szép elképzelés volt, a kivitelezésbe azonban némi hiba csúszott, mert egyrészt a termetes ladik nem suhant annyira fürgén, mint egy versenykajak, másrészt a "vontatókötélre fogás" akciója nem kevés röhögés illetve anyázás közepette zajlott, ütközésekkel, elmaradással, keresztbe fordulással, hasonlókkal. Eközben a később jövők is elmellőztek bennünket jó messziről persze, mert látták, hogy két hajónyi őrülttel van dolguk.
Mindezen akciók ellenére mégis a kiszemelt helyen talált minket a hajnal. Hetünknek - szűkösen - elég területen pakoltunk ki a hivatalos nevén 9. számú öblítő csatorna partján. Beélesítettük a csukázó cuccokat, Fuker666 mint igazi sportember visszaült az evezős ladikba, és erős elhatározással pergetni indult, egymagában.
Én is találtam egy viszonylag kényelmes "egyszemélyes" nyiladékot 15 méterre a csapattól, és nekiálltam a szokásos "terülj-terülj asztalkám" játékomnak, azaz szerelés és csalikeverés ürügyén a rendelkezésre álló helyet beterítettem zacskókkal, tokokkal, dobozokkal. Mivel érdekeltek a mesebeli dévérek is, egy úszós csukázó mellé a szokásos feederemet is bevetettem - na jó, tanúk nélkül ez így hangzik, a valóság ennél kissé színesebb, ugyanis a nyiladék széltében elég volt egy embernek, függélyesen azonban csak egy 15 centis hely állt rendelkezésre, hogy a 360-as feedert meglendítsem. Ez a harmadik újraszerelés után tudatosult bennem. Szükség volt még három kishalra is, mert az első egy víz fölé hajló bokrot díszített fel, a másodikkal lehorgásztam a fejem feletti hüvelykujj-vastagságú iszalagot (ettől legalább több hely lett ...).
Na végre, cuccok bent, jöhetnek a legendás Essoxok.
De nem addig'a!
Nem tudom, kinek milyen hangulatok társulnak a "horgászat" kifejezéshez, nekem a "csend", "nyugalom", "várakozás", "szemlélődés", ilyesmi. No, ez nem jutna eszébe annak, aki e "kilences öblítő" partján szocializálódott. Akkora hajóforgalom volt ugyanis, mint a Szuezi csatornában öbölháború idején! Felajzott horgászok brummogtatták a Yamahákat, Suzukikat, Mercury-kat, láttam egy Vetyerokot is, ez legalább felidézte lelkemben boldog ifjúkori motorcsónakos kirándulásaink emlékét, amelyeket édesapámmal tettünk meg a szegedi Tiszán -, vizsla tekintettel keresve az ígéretes parti állásokat. A többség azért lejjebb vette a gázt, ha horgászt látott a parton. A nemtöbbség meg nem.
Elgondoltam, hogy szerencsétlen halaknak mit kell kiállniuk, lehet hogy inkább felkötik magukat - lehetőleg az én horgomra.
Hát, nem tették. A hajnal lassan reggelé nőtt, és tényleg megindult a rablók reggeli rohama! Csak egy kis hibája volt a dolognak: hogy nem nálunk, hanem a túloldalon, 50 méterre "feljebb" horgászó három srácnak. Hangos üdvrivalgással merítették az első rablójukat.
Nekem is jelzett a Feeder, egy tenyeres kárászka pocsolt a zsinórom végén. Na jó, gondoltam, akkor versenyezzünk! A túlpartiak egyre-másra merítettek, 10 óra körül már volt vagy 5 csukájuk - nekem meg ugyanannyi kárászom.
Hm.
Fuker visszatért a vízitúrájáról, csuka nélkül, de új tapasztalatok birtokában, miszerint nem lehet evezővel a kézben pergetni. Ügyesen feloldotta a problémát, átült a motoros csónakba, és Eppusz társaságában újabb kalandra indult.
A Csapatunk többi tagja fenekező és egyéb csukafogó módszerek teljes arzenáljával vallatta a vizet, de a víz, mint jó partizán, nem vallott. Zsákmányként kövér törpeharcsákat tudtak felmutatni, "akik" a feederen felkínált gilisztára érkeztek ( érdekes, az én gilisztás horgaimra egy sem jött).
A valki templom harangja már rég elkondította a delet, amikor a csukázó úszóm mozgolódni kezdett.
NA! CSAK NEM?!?!? Ismerős ez az érzés, ugye? Az adrenalin felszökik, élesednek az érzékek, az ember szinte látja a víz alatt csalihalat beforgató ragadozó villanó fogait, tanakodik, hogy nyelessen még, vagy vágjon be...
Bevágtam.
Hát...a 25-ös Carbotex - ha beszélni tudott volna - röhögött az "ellenfélen", aki egy negyedkilós sügér volt. Sügérnek derék - de nem ezért jöttünk.
A társaim is beleakadtak több sügibe, még csukát is fogtak, igen, egész nap kettőt, összesen vagy 60 centi hosszban.
A teljes kudarctól a csónakos különítmény mentette mag a Sajó-brigádot, visszatérve Fuker előhúzott egy kettesre saccolt csukeszt a csónakból (hivatalosan 2,2 kg).
Ennyi.
A szemközti fiúk 10 csukával a bilincsükön(!) hazaindultak, mi is beláttuk, hogy "ez nem a mi napunk", cuccolás és további tengerészeti mutatványok után (például Marczi bepattant az evezős ladikba, hogy a 10 méterre a part mellé letűzött karót kiszedje, csak éppen a csónakban már benne volt az összes cucc meg még két ember, hát így kissé vidámra sikerült a manőverezés, de becsületére legyen mondva, negyed óra alatt teljesítette a kihívást)
A kikötőben egy brigádot láttunk, amint 4-6 kilós krokodilokat tisztítgattak. F666 beszédbe elegyedett velük, gratulált a derék zsákmányhoz. A válasz fancsali pofával emígyen hangzott: "...jobban örültünk volna, ha süllők lennének"! Mit lehet erre mondani? Akkor nem gratulálunk.
Fényképezkedtünk egy kicsit, elbúcsúztunk a többiektől, hazaindultunk.
Este még eljártam a "kárászpucolás panelkonyhában, háziasszony szeme előtt" című amatőr színházi előadást, majd magához ölelt az ágy - nem kellett ringatni, az nyilvánvaló. M.-nek megígértem ,hogy majd a nyéki tavakból hozok neki csukát. Ami ugyan "kicsit sárga, kicsit savanyú, de a MIÉNK'!
U.i.:
Telefon ma, 10.50-kor:
Sancho: Szia! Mondj egy számot!
Eppusz: 0.
Hóesés
A régi gátőrház magányosan bújt meg a töltés kanyarulatának takarásában. Körben termetes nyárfák nyújtogatták kopár boszorkány-ujjaikat az ég felé, hiábavaló igyekezettel próbálták elrejteni a kíváncsi tekintetek elől a kis portát. Leveleik már régen lehulltak, csak a csupasz ágak fésülték sziszegő suttogással a borzongató szelet. A bejárat mellett üres kutyaház, előtte vizesedény, a víz tükörként fagyott bele. A felületes szemlélő elhagyatottnak gondolhatta volna tanyát, hiszen semmi mozgás nem látszott a környékén. Takarosan összegúlázott tűzifa-hasábok, rendezett kert, falevelektől megtisztított udvar jelezte azonban: van gazdája a teleknek.
A felkelő Nap narancsszín tűzijátékot játszott az ablaküvegre fagyott jégvirágokon, a meleg fény kíméletlenül átvilágított lezárt szempilláin is. Hiába próbált visszaaludni, az álom már elillant a szeméből. Nem mozdult, őrizte az ágy melegét. A kályhában persze már rég kialudt a tűz, a szoba hideg volt. Elszánta magát mégis, hirtelen felült, hát kezdődik az új nap, tenni kell a megszokott dolgokat.
Ahogy mozdult, az ajtó melletti szőnyegen heverő kutya is felemelte a fejét. Félhangosan korholta az őszpofájú jószágot: „Na, őrkutya, hamarabb ébredek, mint te?”
Kedvelte az öreg nyomolvasót. Nemes jószág volt az, valódi cserkelő vadászkutya. Vagy tíz éve találta, vagy inkább a kutya találta meg őt: egy este, amikor hazajött a folyóról, ott várta a kapuban. Csapzott, koszos, fáradt és éhes volt. Teljesen megadta magát, bizalommal simult az öreg csizmájához, mintha régóta összetartoznának. Akkor éppen nem volt őrző a háznál - elkóborolt az előző, és arrafelé a vadászok nem kímélték a kóbor ebeket, nem keresték a gazdát, rövid úton elintézték a gazdátlan kutyákat -, nem nagyon bánta, hogy hozzá csapódott. Bevitte a konyhába, megitatta és egy lavór langyos vízben le is fürdette. Miközben szárazra törülte, a kis jószág barátságosan arcon nyalta. Furcsa érzés volt, hiszen eddigi kutyái nem voltak ilyen bizalmaskodóak, amolyan munkások voltak: jelezték, ha idegen közeledett a töltésen, elkergették a rókát, görényt, ezért megkapták az ételt. Ez a kis kamasz meg azonnal a szívét vette célba. Nem bánta, mert hát hiába tartották a faluban mogorva remetének, aki a kocsmában sem ül le a hangos népek közé – nem, persze, nem volt azokkal beszélnivalója - a szépségre, barátságra, jóra nyitott szívű ember volt, a maga visszahúzódó módján. Kerített egy rossz posztókabátot, azt terítette a kályha mellé. A kutya teljes természetességgel heveredett rá, előrenyújtott mancsai közé fúrta a z orrát, és már aludt is.
Gondolta, hogy ilyen kutya nem terem a falusi portákon, másnap be is motorozott az állatorvoshoz – régi barátok voltak, ünnepekkor meg-meghívták az öreget magukhoz, nyaranta meg a doktorék unokái hajnaltól sötétedésig nála játszottak, amíg nem jött értük az apjuk a terepjárójával. Motorra ült hát, a kutyát hátizsákba tette, és maga elé kanyarította a zsákot, amiből csak a kíváncsi kutyafej kandikált elő. Lassan pöfögött a töltésen, nem akarta, hogy megijedjen a jószág, de megnyugodva tapasztalta, hogy annak semmi kifogása nincs a különös közlekedési mód ellen.
- Nincs tetoválása, sem csip a bőre alatt. A múlt héten jártak a környéken valami olasz vadászok, énekes madárra hajtottak, de amint híre ment, hogy a rendőrök érdeklődnek irántuk, pánikszerűen odébbálltak. Talán tőlük kószált el, Hannoveri véreb a fajtája, kezes jószágnak nézem, tartsd meg nyugodtan, sok örömöd lesz benne.
Hát így lett a remetének pedigrés kutyája. Elválaszthatatlanokká váltak az idők során. Ha bejárásra indult az öreg, a bal csizmája mellett ott loholt a kis vadász, időnként egy-egy ürge vagy gyík után el-eliramodott, de tíz-húsz méter után mindig visszafordult. Biztosan mélyen belevésődött az ifjúkori elveszés. Még a lánykutyák után sem csavargott el, ettől kezdve mindenhová együtt mentek. Nevették is a faluban az öreget, hogy a heti bevásárláshoz két hátizsákkal jön: egy a hasán, benne a kutyája, egy a hátán a holminak.
Persze, mivel soha nem vadászott, sok hasznát nem vette a finom orrú ebnek. Jámbor volt az, kedves, barátságos, tőle aztán járhatott idegen a gáton, a kertben, csupán érdeklődve szemlélte. Az idegen kutyákkal sem bandázott, nem is verekedett. Átnézett rajtuk, ahogy egy nemeshez illik.
-o-
Hideg borzongott a hátán, amint a reggeli tennivalókhoz készülődött. Először a tüzet kéne felszítani, aztán borotválkozni – sercegtette meg elgondolkodva a durva borostát az állán. Kiengedte a kutyát – jön az majd vissza hamarosan, ha pattog a tűz, fázós lett öreg korára. Pár éve még szertelenül belevetette magát a vízbe, szinte pancsolt, bohóckodott, ha kimentek a fokra halászni. Aztán meglassúdott. A szemében még csillogott a vidám életerő, de a csontjai már nehezen mozdultak. „Na persze. Egyidősek lehetünk, ha egy kutyaév hét emberévnek számít. Én is meggondolom már, mielőtt mozdulok, hát ő is.”
Tette gépiesen a reggeli dolgokat. Kicsit füstös lett a szoba, mire a tűz magához tért, de nem nagyon bánta. Komótosan nekiült a reggelinek, kimérten falatozott. Mire végzett, a kutya is visszakéredzkedett szelíd ajtókaparászással, és lekuporodott a foszlott posztódarabra.
Hiába húzta az időt, hamar elkészült mindennel, amit eltervezett. Előkotorta a meggyfa szipkáját, beleillesztett egy cigarettát, rágyújtott. Nem tüdőzte le füstöt, áh, arról már régen lemondatta a körorvos asszony, amikor egyszer, az árvízi védekezéskor egy tüdőgyulladás lett a jutalma az áldozatos munkáért. Egy hétig szervezte a homokszállítást, rőzsepaplant, kőszórást a szakadó márciusi esőben, abból maradt a gyenge tüdő. Csak a füst táncát bámulta, arra volt a cigaretta. A szipkát meg még nagyapjától örökölte: amikor elment Nagyapa, a rokonság mint valami keselyűcsapat kezdte szétcibálni a javakat. Aminek meg nem volt értéke, azt egy konténerrel elszállíttatták. A régi konyhaasztalt ott találta a ház előtt, azt is kidobták. Kihúzta a fiókot: sárgult papírok alatt ott lapult Nagyapa ezüst dóznija, benne pár szál Munkás, és ez a meggyfaszipka. Ez valahogy elkerülte a kutakodók figyelmét. Zsebébe csúsztatta a dobozt, és visszafordult az állomás felé.
A temetésre sem ment el. Közeli rokona nem volt már, a többiek pedig nem hiányoztak neki, nem vágyott a tor hazug hangulatára. Egy hónap múlva ment ki el a temetőbe. Talán egy órát is elüldögélt a sír melletti padon, cigarettára gyújtott, és beszélgetett, elköszönt Nagyapától.
-o-
A folyóhoz készülődött. Karácsony hete van, valami halféle illenék az asztalra, hátha rányitja valaki az ajtót, legyen mivel marasztalni. Régen volt csónakja, varsája, táplija, a folyó is bőven adta a halat, a fizetés mellé jól jött egy kis kiegészítés, hát gyakran kijárt a vízre. Aztán, a mérgezés után visszaadta az engedélyt. Nem akarta a pusztuló folyót ő is pusztítani, meg hát nem is bírta már a halászmunkát. Gátőrnek sem kellett, a szakaszát összevonták a szomszédossal, őt nyugdíjba küldték. A gátőrházat legalább meghagyták neki, a végkielégítésből meg tudta venni. Korholta ugyan a lánya, mit akar vén fejjel a világ végén kapirgálni, de hát belátták, hogy amíg bírja magát, nem viszik be a városba. Gyökértelen, hiábavaló lenne az élete a város kietlen panelsivatagában, itt kint a gátnál ismer minden fát, gödröt, madárfészket, itt van tér a tekintetnek, levegő a tüdőnek. Vettek neki egy telefont, és megígértették , hogy az mindig nála lesz, bekapcsolva, feltöltve. Hívták is minden nap, hogy hallják a hangját, többet nem tehettek. Igazság szerint tudta, hogy a lányáék megkeresték az erdészt, hogy rendszeresen nézzen el feléje, de nem vette azt zokon. A fiatalember rá- rányitotta az ajtót, volt, hogy hetente, volt hogy gyakrabban. Mostanában sűrűn járt felé, mert vigyáznia kellett a nyárfa-ültetvényt. Mondta is az öregnek, hogy inkább rendszeresen kijár, hadd lássák minél többször, hogy őrizve van az erdő, mint hogy tavasszal csak a csonkok meredezzenek a fák helyén. És ha már úgyis ott visz az útja a gáton, hát beül az öreghez egy kis beszélgetésre.
- o -
Nem sokat kellett készülődni, a bot és a zsák itt volt kéznél, a kamrában. Fogta a holmit, a fészerben, a lemezhordóból kimert vagy öt apró halat – ezeket még az őszön gyűjtötte be, téli süllőcsalinak – a kis kannába tette őket, és indult a szokott állása felé.
A kutya szorgalmasan baktatott mellette, néha kicsit előre poroszkált, aztán bevárta. Ismerte már az ösvényt, hiszen évek óta erre jártak, nem is volt messze a háztól. Ismét előre ügetett egy kicsit, aztán megállt. De nem nézett vissza sürgetően, hanem mozdulatlanná dermedt, orrát előrenyújtotta, cimpái remegve tágultak, mintha vadat érezne. „No, mit látsz, nagy vadász?” - dörmögött az öreg a bajsza alatt, de hirtelen ő is észrevette: a csapás agyagjába csizmás lábnyomokat dermesztett a fagy. A part felé vezető nyomokat. Furcsa volt, ritkán járt errefelé idegen, most meg kettőnek a nyomai is látszottak. Rossz sejtése támadt. Nem örült a látogatóknak, hiszen nem volt errefelé semmi látnivaló, az ösvény a horgászhelyéhez vezetett, az álláshoz, amit minden áradás után gondosan rendbe tett, ahol a könnyű ladikja volt kikötve. Magához intette a kutyát, és most már felajzott figyelemmel haladtak tovább, így értek ki a partra.
Azonnal meglátta… A ladik… A lánc fele a földön, a csónak sehol. Hát ezért nem vezettek visszafelé lábnyomok. Leült a széknek szolgáló rönkre, a horgászbotot szórakozottan babrálta. Már nem volt kedve horgászni, csak nézte az ólomszín folyót, hallgatta a máskor annyira kedvelt hangokkal teli csendet, a víz surrogását, valami marár halk csipergését a bozótban, gondolataiba merült. Nem a csónak elkötése bántotta. Már régen leszokott arról, hogy ragaszkodjon tárgyakhoz, elvitték, hát legyen benne örömük, akárkik voltak is. De úgy érezte, a helyét mocskolták össze az idegenek. Már nem az övé a hely, már nincs ott keresnivalója.
A csalihalas vödröt a folyóba ürítette, és lassan, gondolataiba merülve indult visszafelé. Majd nem lesz hal az asztalon, lesz más, hozzá úgysem enni jönnek a vendégek, ha jönnek egyáltalán.
- o -
Furcsán nehéznek érezte az idefelé még feltűnés nélküli súlyú holmiját. Valahogy a levegő is, hirtelen kevés lett. Megállt, megtörölte a homlokát. Éles fájdalom nyilallt a hátába, karjába. Megtántorodott, egyensúlyt keresve a horgászbotra támaszkodott, ám az rideg, idegen reccsenéssel roppant ketté. „A bot… hát annak vége.” – gondolta, de nem nagyon értette a helyzetet. Valahogy leült, hátát nekitámasztotta egy karvastagságú törzsnek. Pihenni kell egy kicsit, levegőhöz jutni, kissé összeszedi magát, mindjárt otthon lesz. Csak egy-két levegővétel kell. Kigombolta a kabátját, de a keze nem engedelmeskedett. Két gombbal még boldogult, aztán fáradtan hanyatlott mellé a földre. Megváltozni látta a fényeket. Mintha kemény neon világította volna be az ösvényt… aztán homályos, szürke lett a kép.
- o -
- No, hát húzódj már félre! – emelte fel a hangját az erdész. A kutya azonban nem mozdult, továbbra is a töltésen futó két keréknyom között ült. Furcsállotta, mert a jószág nem szokott a gazdája nélkül kószálni, most meg nem látta sehol az öreget. Leállította hát az autót, kiszállt. Különös volt ez a kutya. Máskor lelkesen ügetett elé, most azonban csak felállt, és várakozóan nézett a férfira, majd amikor az lehajolt hozzá, hogy a szokott mozdulattal megpaskolja, odébb húzódott. Aztán elindult, de nem a ház irányába, hanem a töltés túloldalán, az erdő felé. Pár méter után visszanézett, lépett még kettőt, szinte sürgette az erdészt, hogy kövesse. Az értette az állat jelzését, sietős léptekkel haladt az állat nyomában.
A kanyar mögött meglátta a fa tövében üldögélő alakot. A kutya már ott kuporgott mellette, a földön pihenő kezét nyalogatta.
Szállingózni kezdett a hó. Az ártéri bozót ágai között alig hallható nesszel surrogtak a pelyhek. Az erdész látta már a bajt. Futólépésben tette meg az utolsó métereket, lekuporodott az öreg elé, megrázta a vállát, de már tudta, érezte, hogy ezzel nem tud segíteni. A kezét akarta megfogni, de a mozdulata félúton megállt. Egyre sűrűbb volt a havazás. A hópelyhek ráhullottak az öreg kezére – és nem olvadtak el.
A felkelő Nap narancsszín tűzijátékot játszott az ablaküvegre fagyott jégvirágokon, a meleg fény kíméletlenül átvilágított lezárt szempilláin is. Hiába próbált visszaaludni, az álom már elillant a szeméből. Nem mozdult, őrizte az ágy melegét. A kályhában persze már rég kialudt a tűz, a szoba hideg volt. Elszánta magát mégis, hirtelen felült, hát kezdődik az új nap, tenni kell a megszokott dolgokat.
Ahogy mozdult, az ajtó melletti szőnyegen heverő kutya is felemelte a fejét. Félhangosan korholta az őszpofájú jószágot: „Na, őrkutya, hamarabb ébredek, mint te?”
Kedvelte az öreg nyomolvasót. Nemes jószág volt az, valódi cserkelő vadászkutya. Vagy tíz éve találta, vagy inkább a kutya találta meg őt: egy este, amikor hazajött a folyóról, ott várta a kapuban. Csapzott, koszos, fáradt és éhes volt. Teljesen megadta magát, bizalommal simult az öreg csizmájához, mintha régóta összetartoznának. Akkor éppen nem volt őrző a háznál - elkóborolt az előző, és arrafelé a vadászok nem kímélték a kóbor ebeket, nem keresték a gazdát, rövid úton elintézték a gazdátlan kutyákat -, nem nagyon bánta, hogy hozzá csapódott. Bevitte a konyhába, megitatta és egy lavór langyos vízben le is fürdette. Miközben szárazra törülte, a kis jószág barátságosan arcon nyalta. Furcsa érzés volt, hiszen eddigi kutyái nem voltak ilyen bizalmaskodóak, amolyan munkások voltak: jelezték, ha idegen közeledett a töltésen, elkergették a rókát, görényt, ezért megkapták az ételt. Ez a kis kamasz meg azonnal a szívét vette célba. Nem bánta, mert hát hiába tartották a faluban mogorva remetének, aki a kocsmában sem ül le a hangos népek közé – nem, persze, nem volt azokkal beszélnivalója - a szépségre, barátságra, jóra nyitott szívű ember volt, a maga visszahúzódó módján. Kerített egy rossz posztókabátot, azt terítette a kályha mellé. A kutya teljes természetességgel heveredett rá, előrenyújtott mancsai közé fúrta a z orrát, és már aludt is.
Gondolta, hogy ilyen kutya nem terem a falusi portákon, másnap be is motorozott az állatorvoshoz – régi barátok voltak, ünnepekkor meg-meghívták az öreget magukhoz, nyaranta meg a doktorék unokái hajnaltól sötétedésig nála játszottak, amíg nem jött értük az apjuk a terepjárójával. Motorra ült hát, a kutyát hátizsákba tette, és maga elé kanyarította a zsákot, amiből csak a kíváncsi kutyafej kandikált elő. Lassan pöfögött a töltésen, nem akarta, hogy megijedjen a jószág, de megnyugodva tapasztalta, hogy annak semmi kifogása nincs a különös közlekedési mód ellen.
- Nincs tetoválása, sem csip a bőre alatt. A múlt héten jártak a környéken valami olasz vadászok, énekes madárra hajtottak, de amint híre ment, hogy a rendőrök érdeklődnek irántuk, pánikszerűen odébbálltak. Talán tőlük kószált el, Hannoveri véreb a fajtája, kezes jószágnak nézem, tartsd meg nyugodtan, sok örömöd lesz benne.
Hát így lett a remetének pedigrés kutyája. Elválaszthatatlanokká váltak az idők során. Ha bejárásra indult az öreg, a bal csizmája mellett ott loholt a kis vadász, időnként egy-egy ürge vagy gyík után el-eliramodott, de tíz-húsz méter után mindig visszafordult. Biztosan mélyen belevésődött az ifjúkori elveszés. Még a lánykutyák után sem csavargott el, ettől kezdve mindenhová együtt mentek. Nevették is a faluban az öreget, hogy a heti bevásárláshoz két hátizsákkal jön: egy a hasán, benne a kutyája, egy a hátán a holminak.
Persze, mivel soha nem vadászott, sok hasznát nem vette a finom orrú ebnek. Jámbor volt az, kedves, barátságos, tőle aztán járhatott idegen a gáton, a kertben, csupán érdeklődve szemlélte. Az idegen kutyákkal sem bandázott, nem is verekedett. Átnézett rajtuk, ahogy egy nemeshez illik.
-o-
Hideg borzongott a hátán, amint a reggeli tennivalókhoz készülődött. Először a tüzet kéne felszítani, aztán borotválkozni – sercegtette meg elgondolkodva a durva borostát az állán. Kiengedte a kutyát – jön az majd vissza hamarosan, ha pattog a tűz, fázós lett öreg korára. Pár éve még szertelenül belevetette magát a vízbe, szinte pancsolt, bohóckodott, ha kimentek a fokra halászni. Aztán meglassúdott. A szemében még csillogott a vidám életerő, de a csontjai már nehezen mozdultak. „Na persze. Egyidősek lehetünk, ha egy kutyaév hét emberévnek számít. Én is meggondolom már, mielőtt mozdulok, hát ő is.”
Tette gépiesen a reggeli dolgokat. Kicsit füstös lett a szoba, mire a tűz magához tért, de nem nagyon bánta. Komótosan nekiült a reggelinek, kimérten falatozott. Mire végzett, a kutya is visszakéredzkedett szelíd ajtókaparászással, és lekuporodott a foszlott posztódarabra.
Hiába húzta az időt, hamar elkészült mindennel, amit eltervezett. Előkotorta a meggyfa szipkáját, beleillesztett egy cigarettát, rágyújtott. Nem tüdőzte le füstöt, áh, arról már régen lemondatta a körorvos asszony, amikor egyszer, az árvízi védekezéskor egy tüdőgyulladás lett a jutalma az áldozatos munkáért. Egy hétig szervezte a homokszállítást, rőzsepaplant, kőszórást a szakadó márciusi esőben, abból maradt a gyenge tüdő. Csak a füst táncát bámulta, arra volt a cigaretta. A szipkát meg még nagyapjától örökölte: amikor elment Nagyapa, a rokonság mint valami keselyűcsapat kezdte szétcibálni a javakat. Aminek meg nem volt értéke, azt egy konténerrel elszállíttatták. A régi konyhaasztalt ott találta a ház előtt, azt is kidobták. Kihúzta a fiókot: sárgult papírok alatt ott lapult Nagyapa ezüst dóznija, benne pár szál Munkás, és ez a meggyfaszipka. Ez valahogy elkerülte a kutakodók figyelmét. Zsebébe csúsztatta a dobozt, és visszafordult az állomás felé.
A temetésre sem ment el. Közeli rokona nem volt már, a többiek pedig nem hiányoztak neki, nem vágyott a tor hazug hangulatára. Egy hónap múlva ment ki el a temetőbe. Talán egy órát is elüldögélt a sír melletti padon, cigarettára gyújtott, és beszélgetett, elköszönt Nagyapától.
-o-
A folyóhoz készülődött. Karácsony hete van, valami halféle illenék az asztalra, hátha rányitja valaki az ajtót, legyen mivel marasztalni. Régen volt csónakja, varsája, táplija, a folyó is bőven adta a halat, a fizetés mellé jól jött egy kis kiegészítés, hát gyakran kijárt a vízre. Aztán, a mérgezés után visszaadta az engedélyt. Nem akarta a pusztuló folyót ő is pusztítani, meg hát nem is bírta már a halászmunkát. Gátőrnek sem kellett, a szakaszát összevonták a szomszédossal, őt nyugdíjba küldték. A gátőrházat legalább meghagyták neki, a végkielégítésből meg tudta venni. Korholta ugyan a lánya, mit akar vén fejjel a világ végén kapirgálni, de hát belátták, hogy amíg bírja magát, nem viszik be a városba. Gyökértelen, hiábavaló lenne az élete a város kietlen panelsivatagában, itt kint a gátnál ismer minden fát, gödröt, madárfészket, itt van tér a tekintetnek, levegő a tüdőnek. Vettek neki egy telefont, és megígértették , hogy az mindig nála lesz, bekapcsolva, feltöltve. Hívták is minden nap, hogy hallják a hangját, többet nem tehettek. Igazság szerint tudta, hogy a lányáék megkeresték az erdészt, hogy rendszeresen nézzen el feléje, de nem vette azt zokon. A fiatalember rá- rányitotta az ajtót, volt, hogy hetente, volt hogy gyakrabban. Mostanában sűrűn járt felé, mert vigyáznia kellett a nyárfa-ültetvényt. Mondta is az öregnek, hogy inkább rendszeresen kijár, hadd lássák minél többször, hogy őrizve van az erdő, mint hogy tavasszal csak a csonkok meredezzenek a fák helyén. És ha már úgyis ott visz az útja a gáton, hát beül az öreghez egy kis beszélgetésre.
- o -
Nem sokat kellett készülődni, a bot és a zsák itt volt kéznél, a kamrában. Fogta a holmit, a fészerben, a lemezhordóból kimert vagy öt apró halat – ezeket még az őszön gyűjtötte be, téli süllőcsalinak – a kis kannába tette őket, és indult a szokott állása felé.
A kutya szorgalmasan baktatott mellette, néha kicsit előre poroszkált, aztán bevárta. Ismerte már az ösvényt, hiszen évek óta erre jártak, nem is volt messze a háztól. Ismét előre ügetett egy kicsit, aztán megállt. De nem nézett vissza sürgetően, hanem mozdulatlanná dermedt, orrát előrenyújtotta, cimpái remegve tágultak, mintha vadat érezne. „No, mit látsz, nagy vadász?” - dörmögött az öreg a bajsza alatt, de hirtelen ő is észrevette: a csapás agyagjába csizmás lábnyomokat dermesztett a fagy. A part felé vezető nyomokat. Furcsa volt, ritkán járt errefelé idegen, most meg kettőnek a nyomai is látszottak. Rossz sejtése támadt. Nem örült a látogatóknak, hiszen nem volt errefelé semmi látnivaló, az ösvény a horgászhelyéhez vezetett, az álláshoz, amit minden áradás után gondosan rendbe tett, ahol a könnyű ladikja volt kikötve. Magához intette a kutyát, és most már felajzott figyelemmel haladtak tovább, így értek ki a partra.
Azonnal meglátta… A ladik… A lánc fele a földön, a csónak sehol. Hát ezért nem vezettek visszafelé lábnyomok. Leült a széknek szolgáló rönkre, a horgászbotot szórakozottan babrálta. Már nem volt kedve horgászni, csak nézte az ólomszín folyót, hallgatta a máskor annyira kedvelt hangokkal teli csendet, a víz surrogását, valami marár halk csipergését a bozótban, gondolataiba merült. Nem a csónak elkötése bántotta. Már régen leszokott arról, hogy ragaszkodjon tárgyakhoz, elvitték, hát legyen benne örömük, akárkik voltak is. De úgy érezte, a helyét mocskolták össze az idegenek. Már nem az övé a hely, már nincs ott keresnivalója.
A csalihalas vödröt a folyóba ürítette, és lassan, gondolataiba merülve indult visszafelé. Majd nem lesz hal az asztalon, lesz más, hozzá úgysem enni jönnek a vendégek, ha jönnek egyáltalán.
- o -
Furcsán nehéznek érezte az idefelé még feltűnés nélküli súlyú holmiját. Valahogy a levegő is, hirtelen kevés lett. Megállt, megtörölte a homlokát. Éles fájdalom nyilallt a hátába, karjába. Megtántorodott, egyensúlyt keresve a horgászbotra támaszkodott, ám az rideg, idegen reccsenéssel roppant ketté. „A bot… hát annak vége.” – gondolta, de nem nagyon értette a helyzetet. Valahogy leült, hátát nekitámasztotta egy karvastagságú törzsnek. Pihenni kell egy kicsit, levegőhöz jutni, kissé összeszedi magát, mindjárt otthon lesz. Csak egy-két levegővétel kell. Kigombolta a kabátját, de a keze nem engedelmeskedett. Két gombbal még boldogult, aztán fáradtan hanyatlott mellé a földre. Megváltozni látta a fényeket. Mintha kemény neon világította volna be az ösvényt… aztán homályos, szürke lett a kép.
- o -
- No, hát húzódj már félre! – emelte fel a hangját az erdész. A kutya azonban nem mozdult, továbbra is a töltésen futó két keréknyom között ült. Furcsállotta, mert a jószág nem szokott a gazdája nélkül kószálni, most meg nem látta sehol az öreget. Leállította hát az autót, kiszállt. Különös volt ez a kutya. Máskor lelkesen ügetett elé, most azonban csak felállt, és várakozóan nézett a férfira, majd amikor az lehajolt hozzá, hogy a szokott mozdulattal megpaskolja, odébb húzódott. Aztán elindult, de nem a ház irányába, hanem a töltés túloldalán, az erdő felé. Pár méter után visszanézett, lépett még kettőt, szinte sürgette az erdészt, hogy kövesse. Az értette az állat jelzését, sietős léptekkel haladt az állat nyomában.
A kanyar mögött meglátta a fa tövében üldögélő alakot. A kutya már ott kuporgott mellette, a földön pihenő kezét nyalogatta.
Szállingózni kezdett a hó. Az ártéri bozót ágai között alig hallható nesszel surrogtak a pelyhek. Az erdész látta már a bajt. Futólépésben tette meg az utolsó métereket, lekuporodott az öreg elé, megrázta a vállát, de már tudta, érezte, hogy ezzel nem tud segíteni. A kezét akarta megfogni, de a mozdulata félúton megállt. Egyre sűrűbb volt a havazás. A hópelyhek ráhullottak az öreg kezére – és nem olvadtak el.
„Olyan hal pedig nincs! „
A címbéli kijelentés tőlem származik. Évek óta próbálkoztunk ugyanis Gábor barátommal horogra csalni e legendás lényt, de eredményt soha nem értünk el. Nemegyszer vacogtunk kedvenc Sajónk partján mindenféle „tuti” helyeken, hol kettesben, hol sokadmagunkkal, de valahogy mindig úgy alakult, hogy még csak látnom sem sikerült menyhalat, nem hogy horogra csalni. Elhangzott tehát a fenti szentencia, kibővítve azzal, hogy aki az én tudományosan megalapozott állításomat megcáfolva fogat velem egy menyust, azt megvendégelem egy üveg gyöngyöző, jéghideg pezsgővel.
Történt pedig, hogy egy novemberi hétvége közeledtével egyik barátunk – legyen a neve „Firkász”, mivelhogy közismert újságíró ember – szervezkedni kezdett. Üzenetek bolyongtak telefonokon, internetes leveleken, fórumokon, hogy „megy a menyhal a kompnál”, és szezonnyitó menyhalhorgászat lesz a titkos helyen. Feltételezem, hogy a felajánlott díj is szerepet játszott abban, hogy én is a meginvitáltak közé kerültem. Betársultam tehát az egyik haver autójába, és irányt vettünk a Sajó felé.
Nem tudom, mi az oka, de tapasztalat, hogy egy-egy ilyen estébe hajló horgászat a máj- és agysejtek irtása nélkül nem tud megtörténni. Velünk sem volt másként: alig hogy megérkeztünk a híres helyre és sűrűsödni kezdett az este, megindult nedűk versenye. Ágyaspálinka küzdött valódi szatmári szilvóriummal, sörök szisszentek, üvegek csörrentek. én ugye még "szűz" voltam (MENYHALILAG!), ezért a beavatási kortyoknak nem sikerült ellenállni. Barátaim pedig egész este azon vetélkedett, hogy melyikük részegedik lejjebb, mire a hazaautózásra kerül a sor. A másik autó személyzete, a sajtócézár és csapata csak csendesen - na ja, a az én bukott sofőrjeim párbeszédéhez képest egy vadászrepülő is csendes - küzdött a fagyhalál ellen.
Tehát békésen ordítoztak a horgászok, miközben a menyusok apraja is tette a dolgát: horogra akadt. Mit horogra? Az én horgomra! Feederem spicce ideges rángatózásba kezdett, majd testeseket bólogatott. A harmadik bólintásra bevágtam, ami, mint kiderült, túlbiztosításnak bizonyult: a kitekert szerelék horgán ott tekergett egy valódi, sikamlós, békafejű, kígyótestű zöldesen márványozott … menyhal! Nem volt nagyobb 25 centinél, de bizony ő volt az! Csodálkozva meredtem a furcsa kis jószágra, megfogtam, hogy leakasszam a horogról, de őkelme egy ügyes csavarintással a markomba dugta a farka végét, kígyózott egyet, és máris szabadon himbálózott a damil végén. Némi birkózás után azért csak a kezembe került, megszabadítottam kínos helyzetéből, és némi fotózkodás után visszaengedtem a folyóba. Társaságunk minden tagja hangos üdvrivalgással emelte áldomásra a keze ügyébe eső palackokat, a fiúk ünnepélyesen menyhalhorgásszá avattak.
Ezután itt is-ott is újabb halak jelentkeztek, sajnos a bandanagy is csak 30 centis volt.
Meglepő, hogy milyen figurák bolyonganak rajtunk kívül is az éjszakában.
Lassan, és persze egyáltalán nem csendben csörgedeztek az órák, jövögettek a halak, az éjszaka sűrűsödött, a mögöttünk levő erdő pedig furcsa kísérteteket küldött felénk. Először egy ember bukkant elő, aki az ártéren elakadt a furgonjával. Hogy milyen célból bolyongott az éjszakai erdőben azt csak sejtettük: az a bizonyos erdő az évek során bizony eléggé megritkult már, az ilyen „Bolygó Hollandik” tevékenysége következtében. No, emberünk segítséget szeretett volna kapni az autónk mozgatóitól. Szegény ott állt mögöttünk vagy negyed órát hallgatta a kapatosnak csak udvariasságból nevezhető cimborák vaskos évődését, de kitartását végül siker koronázta, mert a két görbe barát valahogy kigabalyította őkelmét az erdőből.
Eközben megjelent egy 16 éves suttyó, aki mindannyiunkat végiginterjúvolt, hogy nem volna-e a belső zsebünkben (vagy hol?) egy gumicsónak, mert a k… komp képes, és nem jár éjszaka, neki meg át kell mennie a Sajón. Azért tanáccsal elláttuk: ugorjon; gyalogoljon el a harmadik faluig, ott a híd; keressen gázlót, repüljön, de mindenesetre távozzon vissza a sötétbe ... A srác azonban nem tágított, elkezdte felgyűrni a nadrágszárát, hogy akkor ő már indul is… Gondoltam, nem lenne szerencsés, ha a teteme összegubancolná a horgainkat, meg a helyszínelés is elrontaná a horgászat örömét, ezért inkább rásóztuk a kimentett autósra, hogy vigye szépen haza a kis hisztist.
Na, midőn jól elfogyott minden lé, a menyhalak nyugovóra tértek, a társaság elindult, ki otthonába, ki máshová. A sofőr személye maradjon titokban, elég annyi, hogy nem ment neki semminek, nem találkozott rendőrrel, és engem is hazafuvarozott.
A történet lényege, hogy megfogtam életem első menyhalacskáját. Ez a misztérium kilőve: be kell ismernem, hogy menyhal igenis létezik. Ez egyúttal az évekkel ezelőtti ajánlatom teljesítésére is kötelez, vagyis Firkász barátom nyert egy üveg pezsgőt ("aki velem menyhalat fogat..."), amit majd alkalmas helyen és időben el is költünk
Azért, hogy ne maradjak vesszőparipa nélkül, a következő délelőtt "pergettem", és persze nem fogtam semmit. Megállapítottam, hogy ezzel a technikával nem lehet halat fogni!
Hülyeség!
Nekem ne is bizonygassátok, hogy a halak pléhlemezre akasztott kampót esznek!
Egyvalamit ismerek, ami pléhlemezt eszik: a rozsda. Aki ennek az ellenkezőjét bebizonyítja oly módon, hogy az a bizonyos pléhkanál az én szerelékem végén ingerel táplálkozásra valami vízi gerincest, bizony egy gyöngyöző, jégbe hűtött pezsgőre a vendégem!
Történt pedig, hogy egy novemberi hétvége közeledtével egyik barátunk – legyen a neve „Firkász”, mivelhogy közismert újságíró ember – szervezkedni kezdett. Üzenetek bolyongtak telefonokon, internetes leveleken, fórumokon, hogy „megy a menyhal a kompnál”, és szezonnyitó menyhalhorgászat lesz a titkos helyen. Feltételezem, hogy a felajánlott díj is szerepet játszott abban, hogy én is a meginvitáltak közé kerültem. Betársultam tehát az egyik haver autójába, és irányt vettünk a Sajó felé.
Nem tudom, mi az oka, de tapasztalat, hogy egy-egy ilyen estébe hajló horgászat a máj- és agysejtek irtása nélkül nem tud megtörténni. Velünk sem volt másként: alig hogy megérkeztünk a híres helyre és sűrűsödni kezdett az este, megindult nedűk versenye. Ágyaspálinka küzdött valódi szatmári szilvóriummal, sörök szisszentek, üvegek csörrentek. én ugye még "szűz" voltam (MENYHALILAG!), ezért a beavatási kortyoknak nem sikerült ellenállni. Barátaim pedig egész este azon vetélkedett, hogy melyikük részegedik lejjebb, mire a hazaautózásra kerül a sor. A másik autó személyzete, a sajtócézár és csapata csak csendesen - na ja, a az én bukott sofőrjeim párbeszédéhez képest egy vadászrepülő is csendes - küzdött a fagyhalál ellen.
Tehát békésen ordítoztak a horgászok, miközben a menyusok apraja is tette a dolgát: horogra akadt. Mit horogra? Az én horgomra! Feederem spicce ideges rángatózásba kezdett, majd testeseket bólogatott. A harmadik bólintásra bevágtam, ami, mint kiderült, túlbiztosításnak bizonyult: a kitekert szerelék horgán ott tekergett egy valódi, sikamlós, békafejű, kígyótestű zöldesen márványozott … menyhal! Nem volt nagyobb 25 centinél, de bizony ő volt az! Csodálkozva meredtem a furcsa kis jószágra, megfogtam, hogy leakasszam a horogról, de őkelme egy ügyes csavarintással a markomba dugta a farka végét, kígyózott egyet, és máris szabadon himbálózott a damil végén. Némi birkózás után azért csak a kezembe került, megszabadítottam kínos helyzetéből, és némi fotózkodás után visszaengedtem a folyóba. Társaságunk minden tagja hangos üdvrivalgással emelte áldomásra a keze ügyébe eső palackokat, a fiúk ünnepélyesen menyhalhorgásszá avattak.
Ezután itt is-ott is újabb halak jelentkeztek, sajnos a bandanagy is csak 30 centis volt.
Meglepő, hogy milyen figurák bolyonganak rajtunk kívül is az éjszakában.
Lassan, és persze egyáltalán nem csendben csörgedeztek az órák, jövögettek a halak, az éjszaka sűrűsödött, a mögöttünk levő erdő pedig furcsa kísérteteket küldött felénk. Először egy ember bukkant elő, aki az ártéren elakadt a furgonjával. Hogy milyen célból bolyongott az éjszakai erdőben azt csak sejtettük: az a bizonyos erdő az évek során bizony eléggé megritkult már, az ilyen „Bolygó Hollandik” tevékenysége következtében. No, emberünk segítséget szeretett volna kapni az autónk mozgatóitól. Szegény ott állt mögöttünk vagy negyed órát hallgatta a kapatosnak csak udvariasságból nevezhető cimborák vaskos évődését, de kitartását végül siker koronázta, mert a két görbe barát valahogy kigabalyította őkelmét az erdőből.
Eközben megjelent egy 16 éves suttyó, aki mindannyiunkat végiginterjúvolt, hogy nem volna-e a belső zsebünkben (vagy hol?) egy gumicsónak, mert a k… komp képes, és nem jár éjszaka, neki meg át kell mennie a Sajón. Azért tanáccsal elláttuk: ugorjon; gyalogoljon el a harmadik faluig, ott a híd; keressen gázlót, repüljön, de mindenesetre távozzon vissza a sötétbe ... A srác azonban nem tágított, elkezdte felgyűrni a nadrágszárát, hogy akkor ő már indul is… Gondoltam, nem lenne szerencsés, ha a teteme összegubancolná a horgainkat, meg a helyszínelés is elrontaná a horgászat örömét, ezért inkább rásóztuk a kimentett autósra, hogy vigye szépen haza a kis hisztist.
Na, midőn jól elfogyott minden lé, a menyhalak nyugovóra tértek, a társaság elindult, ki otthonába, ki máshová. A sofőr személye maradjon titokban, elég annyi, hogy nem ment neki semminek, nem találkozott rendőrrel, és engem is hazafuvarozott.
A történet lényege, hogy megfogtam életem első menyhalacskáját. Ez a misztérium kilőve: be kell ismernem, hogy menyhal igenis létezik. Ez egyúttal az évekkel ezelőtti ajánlatom teljesítésére is kötelez, vagyis Firkász barátom nyert egy üveg pezsgőt ("aki velem menyhalat fogat..."), amit majd alkalmas helyen és időben el is költünk
Azért, hogy ne maradjak vesszőparipa nélkül, a következő délelőtt "pergettem", és persze nem fogtam semmit. Megállapítottam, hogy ezzel a technikával nem lehet halat fogni!
Hülyeség!
Nekem ne is bizonygassátok, hogy a halak pléhlemezre akasztott kampót esznek!
Egyvalamit ismerek, ami pléhlemezt eszik: a rozsda. Aki ennek az ellenkezőjét bebizonyítja oly módon, hogy az a bizonyos pléhkanál az én szerelékem végén ingerel táplálkozásra valami vízi gerincest, bizony egy gyöngyöző, jégbe hűtött pezsgőre a vendégem!
A tuti
"Az ember tevékenységeinek három mozgatórugója lehet:
- a birtoklás vágya
- az éhség
- a lustaság"
- Sancho -
Preludium
Bizony levélhullató ősz volt, amikor utoljára ajándékozott meg a jó sorsom kedvenc halaim, a paducok zsákmányul ejtésének bizsergető izgalmával. Azóta valahogy eltűntek a kis harcosok. Hiába vallattam a legígéretesebb helyeket, kevertem a leg-paducíny-csiklandóbb etetőanyag-költeményeket, nem sikerült horogra csábítanom a vésettajkúakat.
Történt azonban a közelmúltban, hogy Oroszlacos fórumtársunk egyik hozzászólásában titkos üzenetet véltem fölfedezni: mintha a kolléga bizony PADUCOZNI készülne! Nem ilyen konkrétan írta, de mintha...
Mint a katonaló, amely a rohamra szólító trombita hangjára hegyezni kezdi a fülét, "hegyeztem" én is a szememet. Hol is? Mikor? De ez nem derült ki az írásból. Mit volt mit tenni, egy udvarias e-mailban kértem meg, hogy ha jól olvastam ki a jeleket mondataiból, ő tud valamit, amit én nem, ezért ha van rá mód, irányítson el engem a mesebeli halak lelőhelyéhez!
Úgy is lőn.
Lacos erős eskümet vette, hogy titokban tartom a helyszínt, lévén sok irigy húshorgász, aki nem átallja lerabolni a jó helyeket - lássuk be, van ebben igazság: Kasa évekkel ezelőtti ecsegi riportja óta az a hely szinte kihalt, a túlhorgászat miatt-e vagy másért, de mára már alig-alig ad halat -, majd megegyeztünk, hogy titkos helyen találkozunk, ahonnan ő elvezet engem a csodapályára. Gondoltam, beköti a szememet, ötször körbeforgat, és kerülőutakon, váltott kocsikkal fog elvezetni a kincsesbányához. No, egy titkos ügynökön ugyan nem fog ki! Stratégiát alkottam: megjegyzem a szélirányt, a folyó jellegzetes csobogásait, számolom majd a lépteimet, esetleg előző este kihallgatom az ablaka alatt a családjával folytatott beszélgetését - mint tudjuk, nekem az smafu! -, műholdas jeladót operálok a bőröm alá, stb.
Hát ilyen gondolatok közepette érkezett el a szombat reggel. Indulás előtt még megpróbáltam jeleket adni Medlacnak, akit előző este csábítottam, hogy jöjjön velem. Titkon abban reménykedtem, hogy ha minden kötél szakad, az ő nyers erejét bevetve vallatjuk kín Oroszlacost. Én leszek a szenvtelen kérdező, Medlac meg a verőember.
De a fogász nem állt kötélnek. Azt állította, hogy horgászállást épít a nappaliban, ahol majd gyakorolgat a jobbra-balra álló gyűrűs tavaszi lékhorgászbotjával, hogy mire arra kerül a sor, a versenyen porig - jégig - alázza az egyesület teljes gárdáját.
Vásároltam a nyerő csaliból: kenyér kell a padrónak, nem más! A kedvenc PlüssABC-mben kiválasztottam a legropogósabb veknit, és azzal a hónom alatt vágtára nógattam a Vörös Villám típusú aszfaltszaggató mind a valaha 60 lovát. Csikorgó gumikkal startoltam Sajószentpéter felé.
Eksön
A konspirált hely a péteri közúti híd hídfője volt. Leparkoltam, gondoltam, Lacos a templomtoronyból távcsővel ellenőrzi, hogy egyedül jöttem-e. Egyelőre csak a közeli "lakópark" népei méregettek kifejezett érdeklődéssel, de, hála Bud Spencer-i megjelenésemnek közelebbi kontaktust egy nézelődő sem kezdeményezett.
A megbeszélt időpontban feltűnt idegenvezetőm. Ütemes szuszogással befutott az első vágányra, de tényleg, a vasúti sínen jött. Amint közelebb ért, kértem is menetjegyét és helyjegyét, de persze nem volt neki, bliccelt. (Megvan? Mivel játszik a c.gyerek a sínek között?.... Az életével!) Gyorsan bepakoltuk a cuccát és őt magát az autóba, amit most átképeztem Dakar-nyerő offroad zúzóvá - tudni kell, hogy autóm, aki már régen választó és választható korúnak számít, max 15 centiméteres terepegyenetlenségeket képes leküzdeni -, és megtámadtuk a Sajó-partot. Olyan 137 méter megtétele után Laci szólt, hogy megérkeztünk!
Hát ez nem volt egy bonyolult túra: a helyszín a folyópart. Laci mondta, megmutatja nekem a tuti helyet, azzal leültetett egy formás, briós-alakú kutyasz@r mellé.Nem tudtam, de ennek később jelentősége lett!
Viszonylag szűk, lassú sodrású meder, ami mélyebb vizet sejtetett, távolabb egy zátonyon csobogva bukik át az áramlás, ennyi.
De nem! Bizony itt loccsanások vannak! Hol itt, hol ott, lejjebb, feljebb, a túlpartnál...No, gyorsan, be a botokat! A csali kenyér. Azám, az én ropogós kilósomra vezetőm elhúzta a száját, és barátságosan megkínált egy 5 cm átmérőjű helybéli, kissé szívós állagú kenyérhéjdarabbal. (Hát igen, ez az ősi rituálé: kenyér és só. Meg szűzlány. Ez utóbbi azonban sehol. Na, mindegy.)
Csalizás, dobás, feszült várakozás.
Még feszültebb várakozás.
A legfeszültebb várakozás!!!!
Hehe.
Végre valami mozgás - na nem a botokon, hanem az ártéri bozótban, és előbukkan egy deszantos-szerelékkel felszerelt lakóparklakó. (A deszant-pecacucc: egy nejlonzacskó, szigorúan egy bot, vászonszék. A lényeg, hogy rendőr vagy halőr közeledtére pillanatok alatt összefogható legyen, és ne akadályozza a becsületes családapát a menekülésben.) A jóember mindenesetre barátságos volt, letelepedett, és csodálatos történeteket mesélt pontyokról, hétkilós márnákról, harcsákról... Ezután bevetette horgát, és ő is várta a csodát.
Vártunk...
Közben újabb események történtek: Megérkezett Lacos2, maga mögött húzva Lacos1 öccsét.
Lacos2 ugyanis egy bájos labrador-kölyök, aki egyébként gazdát keres. Az első Lacos azonnal felajánlotta nekem a szépséget, hogy akár már vihetem is. Elmondása szerint azért e lelkesedés, mert valahogy úgy fest, hogy ha még egy-két hétig nála laknak ezek a kisördögök, akkor a ház oldalát fogják kirágni. Eddigi áldozataik (a lista nem teljes): horgászfelszerelések, a szombati újság, alma-retek-karalábé, cipő, póráz...de általában minden. Szóval ez itt a reklám helye: labrador gyerekek gazdit keresnek!
E közjátékok sem oszlatták el ifjú barátom aggódását. Kapásnak ugyanis se híre nem volt, se hamva. Pedig cimborám utolsó esélyként bevetette a helyi varázsló-rítust is: természetes mozdulattal laposra taposta a történetben fentebb említett kutyabrióst. Sőt, hogy biztos legyen a mágia, ezt a műveletet öt perc múlva határozottan, "oda sem nézve" meg is ismételte! Ekkor már megkérdeztem, hogy van-e valami varázslata a szagbombának a bakancstalp redőiből való eltávolítására is, de ezt már nem árulta el. Gondolom úgy döntött, hogy egy napra elég egy titok, a tuti hely koordinátái. Azért láttam lelki szemeim előtt, ahogy otthon magányosan üldögél, és senki nem közelít hozzá, sem a család, sem a kutyusok...
No, az ellapított taposóakna sem hatott. A halugrások is leálltak. A reménytelenség legbiztosabb jelét tapasztaltam: a "deszentos" helybéli is távozott. Akkor pedig itt ma hal nem lesz. Mivel a hideg is kezdett átjárni, érzékeny búcsút vettem lelkes barátomtól, titkon megkönnyebbülve, hogy nem kell az autó légterében élveznem a varázsló-kutyagumi mágikus kipárolgásait - persze ilyet a jóérzésű vendég nem tenne szóvá, de hát mégiscsak!
Epilógus
Oroszlacos maradt, mint egy megrögzött kábszeres.
Gondolom azóta is ott ül a parton, és szuggerálja a paducait, akik csúful cserbenhagyták a nagy bemutató alkalmával. Alakját lassan majd belepi a hó, tavasszal zöld indák fonják körül, egyre jobban beleolvad a tájba, északi oldalét belepi a moha, s esztendők múltán az arra haladó horgászok megilletődve suttognak majd, a furcsa szobor mellett elhaladva: volt egyszer egy horgász, aki hitt a tuti helyekben....
- a birtoklás vágya
- az éhség
- a lustaság"
- Sancho -
Preludium
Bizony levélhullató ősz volt, amikor utoljára ajándékozott meg a jó sorsom kedvenc halaim, a paducok zsákmányul ejtésének bizsergető izgalmával. Azóta valahogy eltűntek a kis harcosok. Hiába vallattam a legígéretesebb helyeket, kevertem a leg-paducíny-csiklandóbb etetőanyag-költeményeket, nem sikerült horogra csábítanom a vésettajkúakat.
Történt azonban a közelmúltban, hogy Oroszlacos fórumtársunk egyik hozzászólásában titkos üzenetet véltem fölfedezni: mintha a kolléga bizony PADUCOZNI készülne! Nem ilyen konkrétan írta, de mintha...
Mint a katonaló, amely a rohamra szólító trombita hangjára hegyezni kezdi a fülét, "hegyeztem" én is a szememet. Hol is? Mikor? De ez nem derült ki az írásból. Mit volt mit tenni, egy udvarias e-mailban kértem meg, hogy ha jól olvastam ki a jeleket mondataiból, ő tud valamit, amit én nem, ezért ha van rá mód, irányítson el engem a mesebeli halak lelőhelyéhez!
Úgy is lőn.
Lacos erős eskümet vette, hogy titokban tartom a helyszínt, lévén sok irigy húshorgász, aki nem átallja lerabolni a jó helyeket - lássuk be, van ebben igazság: Kasa évekkel ezelőtti ecsegi riportja óta az a hely szinte kihalt, a túlhorgászat miatt-e vagy másért, de mára már alig-alig ad halat -, majd megegyeztünk, hogy titkos helyen találkozunk, ahonnan ő elvezet engem a csodapályára. Gondoltam, beköti a szememet, ötször körbeforgat, és kerülőutakon, váltott kocsikkal fog elvezetni a kincsesbányához. No, egy titkos ügynökön ugyan nem fog ki! Stratégiát alkottam: megjegyzem a szélirányt, a folyó jellegzetes csobogásait, számolom majd a lépteimet, esetleg előző este kihallgatom az ablaka alatt a családjával folytatott beszélgetését - mint tudjuk, nekem az smafu! -, műholdas jeladót operálok a bőröm alá, stb.
Hát ilyen gondolatok közepette érkezett el a szombat reggel. Indulás előtt még megpróbáltam jeleket adni Medlacnak, akit előző este csábítottam, hogy jöjjön velem. Titkon abban reménykedtem, hogy ha minden kötél szakad, az ő nyers erejét bevetve vallatjuk kín Oroszlacost. Én leszek a szenvtelen kérdező, Medlac meg a verőember.
De a fogász nem állt kötélnek. Azt állította, hogy horgászállást épít a nappaliban, ahol majd gyakorolgat a jobbra-balra álló gyűrűs tavaszi lékhorgászbotjával, hogy mire arra kerül a sor, a versenyen porig - jégig - alázza az egyesület teljes gárdáját.
Vásároltam a nyerő csaliból: kenyér kell a padrónak, nem más! A kedvenc PlüssABC-mben kiválasztottam a legropogósabb veknit, és azzal a hónom alatt vágtára nógattam a Vörös Villám típusú aszfaltszaggató mind a valaha 60 lovát. Csikorgó gumikkal startoltam Sajószentpéter felé.
Eksön
A konspirált hely a péteri közúti híd hídfője volt. Leparkoltam, gondoltam, Lacos a templomtoronyból távcsővel ellenőrzi, hogy egyedül jöttem-e. Egyelőre csak a közeli "lakópark" népei méregettek kifejezett érdeklődéssel, de, hála Bud Spencer-i megjelenésemnek közelebbi kontaktust egy nézelődő sem kezdeményezett.
A megbeszélt időpontban feltűnt idegenvezetőm. Ütemes szuszogással befutott az első vágányra, de tényleg, a vasúti sínen jött. Amint közelebb ért, kértem is menetjegyét és helyjegyét, de persze nem volt neki, bliccelt. (Megvan? Mivel játszik a c.gyerek a sínek között?.... Az életével!) Gyorsan bepakoltuk a cuccát és őt magát az autóba, amit most átképeztem Dakar-nyerő offroad zúzóvá - tudni kell, hogy autóm, aki már régen választó és választható korúnak számít, max 15 centiméteres terepegyenetlenségeket képes leküzdeni -, és megtámadtuk a Sajó-partot. Olyan 137 méter megtétele után Laci szólt, hogy megérkeztünk!
Hát ez nem volt egy bonyolult túra: a helyszín a folyópart. Laci mondta, megmutatja nekem a tuti helyet, azzal leültetett egy formás, briós-alakú kutyasz@r mellé.Nem tudtam, de ennek később jelentősége lett!
Viszonylag szűk, lassú sodrású meder, ami mélyebb vizet sejtetett, távolabb egy zátonyon csobogva bukik át az áramlás, ennyi.
De nem! Bizony itt loccsanások vannak! Hol itt, hol ott, lejjebb, feljebb, a túlpartnál...No, gyorsan, be a botokat! A csali kenyér. Azám, az én ropogós kilósomra vezetőm elhúzta a száját, és barátságosan megkínált egy 5 cm átmérőjű helybéli, kissé szívós állagú kenyérhéjdarabbal. (Hát igen, ez az ősi rituálé: kenyér és só. Meg szűzlány. Ez utóbbi azonban sehol. Na, mindegy.)
Csalizás, dobás, feszült várakozás.
Még feszültebb várakozás.
A legfeszültebb várakozás!!!!
Hehe.
Végre valami mozgás - na nem a botokon, hanem az ártéri bozótban, és előbukkan egy deszantos-szerelékkel felszerelt lakóparklakó. (A deszant-pecacucc: egy nejlonzacskó, szigorúan egy bot, vászonszék. A lényeg, hogy rendőr vagy halőr közeledtére pillanatok alatt összefogható legyen, és ne akadályozza a becsületes családapát a menekülésben.) A jóember mindenesetre barátságos volt, letelepedett, és csodálatos történeteket mesélt pontyokról, hétkilós márnákról, harcsákról... Ezután bevetette horgát, és ő is várta a csodát.
Vártunk...
Közben újabb események történtek: Megérkezett Lacos2, maga mögött húzva Lacos1 öccsét.
Lacos2 ugyanis egy bájos labrador-kölyök, aki egyébként gazdát keres. Az első Lacos azonnal felajánlotta nekem a szépséget, hogy akár már vihetem is. Elmondása szerint azért e lelkesedés, mert valahogy úgy fest, hogy ha még egy-két hétig nála laknak ezek a kisördögök, akkor a ház oldalát fogják kirágni. Eddigi áldozataik (a lista nem teljes): horgászfelszerelések, a szombati újság, alma-retek-karalábé, cipő, póráz...de általában minden. Szóval ez itt a reklám helye: labrador gyerekek gazdit keresnek!
E közjátékok sem oszlatták el ifjú barátom aggódását. Kapásnak ugyanis se híre nem volt, se hamva. Pedig cimborám utolsó esélyként bevetette a helyi varázsló-rítust is: természetes mozdulattal laposra taposta a történetben fentebb említett kutyabrióst. Sőt, hogy biztos legyen a mágia, ezt a műveletet öt perc múlva határozottan, "oda sem nézve" meg is ismételte! Ekkor már megkérdeztem, hogy van-e valami varázslata a szagbombának a bakancstalp redőiből való eltávolítására is, de ezt már nem árulta el. Gondolom úgy döntött, hogy egy napra elég egy titok, a tuti hely koordinátái. Azért láttam lelki szemeim előtt, ahogy otthon magányosan üldögél, és senki nem közelít hozzá, sem a család, sem a kutyusok...
No, az ellapított taposóakna sem hatott. A halugrások is leálltak. A reménytelenség legbiztosabb jelét tapasztaltam: a "deszentos" helybéli is távozott. Akkor pedig itt ma hal nem lesz. Mivel a hideg is kezdett átjárni, érzékeny búcsút vettem lelkes barátomtól, titkon megkönnyebbülve, hogy nem kell az autó légterében élveznem a varázsló-kutyagumi mágikus kipárolgásait - persze ilyet a jóérzésű vendég nem tenne szóvá, de hát mégiscsak!
Epilógus
Oroszlacos maradt, mint egy megrögzött kábszeres.
Gondolom azóta is ott ül a parton, és szuggerálja a paducait, akik csúful cserbenhagyták a nagy bemutató alkalmával. Alakját lassan majd belepi a hó, tavasszal zöld indák fonják körül, egyre jobban beleolvad a tájba, északi oldalét belepi a moha, s esztendők múltán az arra haladó horgászok megilletődve suttognak majd, a furcsa szobor mellett elhaladva: volt egyszer egy horgász, aki hitt a tuti helyekben....
hosszú beszámoló. Röviden: NFLFS
Na, jó nap volt a mai is.
Medlacival és a Wartburggal hármasban indultunk a komp környékére. Én próbálkozni, hátha valami márna- paduc – akármi jönne feederre, Medlacnak meg elszámolni valója volt még a körömi tavi csukákkal.
Az út igen szórakoztató volt. Beszélgettünk, jobban mondva a Doktor úr, úgy is, mint öreg rokker, mesélt. A leg szívhez (májhoz?) szólóbb története egy csodálatos pálinkáról szólt. Hogy az milyen finom, meg hú, meg hű… Viszont az élmény meg is maradt ezen a szinten, merthogy árumintát nem tudott mutatni.
Hát így értünk ki a partra a vitruális pálesztól megittasodva. A Sajó ott volt. Laci beparkolt a dagonyába (hogy haza hogy fogunk menni, az még nem volt aktuális.) Én néhány fordulóval lefuvaroztam kis készségemet (botok, merítő, haltartó, csalik, szerelékes táska, vödör, szék, kabát …) a sóderre, L. pedig eltűnt a ködben.
Kezdtem hát a pecát: bedobtam a cuccost, elvackolódtam a fotelban és hallgattam a kompos virtuóz szólójátékát – motorfűrésszel.
Hamarvást akció: na nem kapás (azt nem is remél a becsületes horgász), hanem autózúgás. Zsolesz bontakozott ki a ködből parádés, metálbordó, csilivili járművével odaparkolt a Honecker Bosszúja mellé (a dagonyába!!! – mi lesz itt még induláskor?) Űdvözlések, és SzakMedLac előtelefonálása, történetek mesélése után köszöntés következett: Aki harminc éves volt már, az megérti.
Készült egy „szabvány” Medlac-fotó.
Éppen visszatértem volna az állásomhoz, amikor ismét zaj, a már jól ismert pornográf busz bukkant ki az erdőből.
Eppusz is csatlakozott a halbarátok csapatához (nem szurkáljuk össze-vissza a szájacskájukat!), profi módon elhajigált egy vödör etetőanyagot, majd úsztatni kezdett.
Ezalatt Medlaci egy félreeső részen Zsolesz pergetőbotjáról igyekezett minél több fonott zsinórt legubancolni. A gubanc tökéletes lett, vagy 20 méter biztosan áldozatul esett a segítőkészségnek.
Az akció végén még praktikusan elakasztotta a wobblert a pálya végénél levő tuskóba, majd elégedetten visszaadta Zsolesznak az így megcsúfolt szerelést.
Én feedereztem tovább, rendületlenül. A klasszikusok szerint a jó helyek mindig a túloldalon vannak, ezért briliáns technikával dobáltam oda… egy méterre a parttól hullott le a kosár a vízbe, csak éppen a zsinórom nem arrafelé, hanem a víz fölé hajló fa koronája irányába mutatott. Ismerős dolog. Visszatekerni nem lehetett, ahogy húztam, a cucc szépen felliftezett az ágak közé. Ott is maradt.
Ez jelzés volt: pakoltunk.
Aztán indultunk - volna.
Eppusz, az óvatos duhaj, le se jött a parthoz, a domb tetejéről simán kijutott.
Következett Zsolesz. A francia oroszlán azonban már nem akart kimászni az iszapból.
Némi sárdagasztás után – miközben bevetettük a legyőzhetetlen tömeget ...
– azért csak kikecmergett valahogy. Előre sajnáltuk Medlacit a keletnémet budival, nyári, slick köpenyekkel, hogy legjobb lenne, ha nem gyötörné a vasat, hanem itt helyben keresne rá vevőt, vagy elcserélné a révész motorosfűrészére – de persze tévedtünk. A Warnyú egy zokszó nélkül, otthonosan, könnyed eleganciával hussant ki a sárból. (Na ennyit a nyugati autócsodákról).
Ja, hogy halat nem láttunk?
Dehogynem!
A muhi kocsma söntéspultját díszíti három üvegoszlop, bennük ott úszkáltak a HALAK!
Medlacival és a Wartburggal hármasban indultunk a komp környékére. Én próbálkozni, hátha valami márna- paduc – akármi jönne feederre, Medlacnak meg elszámolni valója volt még a körömi tavi csukákkal.
Az út igen szórakoztató volt. Beszélgettünk, jobban mondva a Doktor úr, úgy is, mint öreg rokker, mesélt. A leg szívhez (májhoz?) szólóbb története egy csodálatos pálinkáról szólt. Hogy az milyen finom, meg hú, meg hű… Viszont az élmény meg is maradt ezen a szinten, merthogy árumintát nem tudott mutatni.
Hát így értünk ki a partra a vitruális pálesztól megittasodva. A Sajó ott volt. Laci beparkolt a dagonyába (hogy haza hogy fogunk menni, az még nem volt aktuális.) Én néhány fordulóval lefuvaroztam kis készségemet (botok, merítő, haltartó, csalik, szerelékes táska, vödör, szék, kabát …) a sóderre, L. pedig eltűnt a ködben.
Kezdtem hát a pecát: bedobtam a cuccost, elvackolódtam a fotelban és hallgattam a kompos virtuóz szólójátékát – motorfűrésszel.
Hamarvást akció: na nem kapás (azt nem is remél a becsületes horgász), hanem autózúgás. Zsolesz bontakozott ki a ködből parádés, metálbordó, csilivili járművével odaparkolt a Honecker Bosszúja mellé (a dagonyába!!! – mi lesz itt még induláskor?) Űdvözlések, és SzakMedLac előtelefonálása, történetek mesélése után köszöntés következett: Aki harminc éves volt már, az megérti.
Készült egy „szabvány” Medlac-fotó.
Éppen visszatértem volna az állásomhoz, amikor ismét zaj, a már jól ismert pornográf busz bukkant ki az erdőből.
Eppusz is csatlakozott a halbarátok csapatához (nem szurkáljuk össze-vissza a szájacskájukat!), profi módon elhajigált egy vödör etetőanyagot, majd úsztatni kezdett.
Ezalatt Medlaci egy félreeső részen Zsolesz pergetőbotjáról igyekezett minél több fonott zsinórt legubancolni. A gubanc tökéletes lett, vagy 20 méter biztosan áldozatul esett a segítőkészségnek.
Az akció végén még praktikusan elakasztotta a wobblert a pálya végénél levő tuskóba, majd elégedetten visszaadta Zsolesznak az így megcsúfolt szerelést.
Én feedereztem tovább, rendületlenül. A klasszikusok szerint a jó helyek mindig a túloldalon vannak, ezért briliáns technikával dobáltam oda… egy méterre a parttól hullott le a kosár a vízbe, csak éppen a zsinórom nem arrafelé, hanem a víz fölé hajló fa koronája irányába mutatott. Ismerős dolog. Visszatekerni nem lehetett, ahogy húztam, a cucc szépen felliftezett az ágak közé. Ott is maradt.
Ez jelzés volt: pakoltunk.
Aztán indultunk - volna.
Eppusz, az óvatos duhaj, le se jött a parthoz, a domb tetejéről simán kijutott.
Következett Zsolesz. A francia oroszlán azonban már nem akart kimászni az iszapból.
Némi sárdagasztás után – miközben bevetettük a legyőzhetetlen tömeget ...
– azért csak kikecmergett valahogy. Előre sajnáltuk Medlacit a keletnémet budival, nyári, slick köpenyekkel, hogy legjobb lenne, ha nem gyötörné a vasat, hanem itt helyben keresne rá vevőt, vagy elcserélné a révész motorosfűrészére – de persze tévedtünk. A Warnyú egy zokszó nélkül, otthonosan, könnyed eleganciával hussant ki a sárból. (Na ennyit a nyugati autócsodákról).
Ja, hogy halat nem láttunk?
Dehogynem!
A muhi kocsma söntéspultját díszíti három üvegoszlop, bennük ott úszkáltak a HALAK!
Valamit visz a víz
Közhely: nehéz időszak egy lelkes horgász számára a tél. Ilyenkor érzi a Természetnek kiszolgáltatott voltát az ember. Mert persze megtalálja a módját, hogy vízhez jusson, szinte mint a drogfüggő az „anyagért” sokmindent kockáztat, feláldoz szenvedélyéért: drága ruhákba öltözik, aranyáron mért csalit vesz, esetenként akár életét, testi épségét is kockára képes tenni egy-két halacskáért, egy pici élményért.
Történetünk egy februári verőfényes reggelen indul. Hősünk hírét vette, hogy megenyhült a tél markának szorítása: kiengedtek a tavak. Na nem teljesen, de a partok mentén helyenként 10-20 méteres nyílt vízfelületek vannak, az egyébként idén vékonyka jégtakaró visszahúzódóban van. „Muszáj” hát felkerekedni. Izgatott készülődés kezdődik. Elő a porlepte matchbotot, csalit kell venni, csontit, keszegező etetőt, a jobbikból, mert ugye ünnepi horgászat lesz ez: az első igazi idei tavi keszegezés.
9-re ígérte érkezését a barát, de emberünk már fél órával előbb lent téblábol a parkolóban, teljes harci díszben, mert hátha hamarabb jön a haver, ne várakoztassuk.
A horgászcimbora - aki egyébként jó alvókájáról híres – most rácáfolt hírére: ő is idő előtt a helyszínen volt, a családi limuzint erőszakkal magához véve. Üdvözlés, pakolás, ajtócsapódás, már úton is voltunk.
A tónál azonban csalódás várt bennünket. A jég bizony parttól partig ért. Az látszott, hogy korábban kiolvadt a széle, de elég volt az elmúlt két nap szélcsendes, csillagos éjszakája, hogy 1-2 centiméteres vastagságban visszafagyjon. Csak egy 20 méteres nyílt víz volt, de azon már horgászott valaki.
No, de nem mi lettünk volna, ha nincs egy B-terv: egy „faluvégi” tó, amely már fél területén kedélyesen hullámzik hetek óta. És nem is okozott csalódást. Még. Találtunk egy szabad állást, letelepedtünk, és minden tudományt bevetve a hely híres nagy kárászai ellen készültünk. Mélységet mértem, és tényleg, találtam egy helyet, ahol 30 centis gödör volt a fenéken. Mit gödör? KÚT! Telis-tele kilós kárászokkal, már csak ki kellett tekerni őket. Legalábbis a téli elvonókúra alatt felgerjedt fantáziánk szerint. Megkevertük a legjobbnak vélt etetőanyagokat, gazdagítottuk csontival, és szép, egy kézzel gyúrt laza gombócokkal megszórtam a helyet. Már repült is be a könnyű úszós szerelék.
Barátom azonban kissé elakadt a készülődésben. Ő is meg akarta adni a módját az első pecának, ezért elővette egyik új szerzeményét, egy lamellás wagglert. A kisúlyozás azonban egy diploma birtokában reménytelennek tűnt. „Ha leveszünk két kis lamellát és felcsippentünk három ólmot, plusz a jelzőólom, mínusz az antennavég…” Hány éves a kapitány? Hát bizony majd’ 11 óra volt, mire minden fegyverünket beélesítettük. Addigra azonban már vettük a gyanús jeleket is: az egyik társaság, amelyik szép színes csukázó úszókkal játszadozott mellettünk, összepakolt, és holmi morgások közepette útra kelt. A másik csapat pedig takaros kis tábortűz köré helyezkedett, szalonnát nyársalt, s harsány politizálással múlatta a szombat délelőttöt. És ami a leggyanúsabb volt: a „helyi erők” egy árva teleszkópos harcossal sem képviseltették magukat a parton. Pedig jelen voltak, amit a part menti erdőben éneklő motoros fűrész büszkén hirdetett. („Nem vagyunk mi gyáva népek”) Készül a derékig érő erdő.
Tehát mindenki tevékenykedett a környéken – csak a kárászok nem. Pedig feszülten lestük az úszók minden rezdülését, illetve hát lestük volna, mert azok, mintha betonba (illetve stílszerűen: jégbe) ágyazódtak volna, meg sem billentek. A lengedező szellő néha kissé odébb sodorta őket, de ennyi volt a maximális akció.
Hát nem kerültünk infarktus-közeli állapotba. A régen látott Nap, a simogató szellő, a halkan neszező-pittyegő madarak hangja (Az fűrész elhallgatott, gondolom hazatértek ebédelni a teljesenlegálisanerdőművelő biciklisták) hatására az álom kezdett gúnyolódni velünk: „Kijöttetek horgászni, aztán meg csak hortyognátok, mi? Lusta népség!” És hát szégyen, nem szégyen, el is nyomott volna minket, ha egy másik, erősebb érzés nem hatalmasodik el rajtunk, az éhség. Korgó gyomorral nem lehet aludni. Összenéztünk:
- Menjünk?
- Menjünk!
Mert nem vagyunk szószátyár emberek. Lassan pakolva is öt percen belül csapódott a csomagtartó, mi pedig vadat érző vizsla módjára , remegő orrcimpákkal száguldottunk immár – a hétvégi rántott húsok irányába.
Történetünk itt akár véget is érhetne, ha nem úgy kezdődött volna, hogy „életét és testi épségét… bla-bla-ba”. De bizony ilyesmire is utaltam. Nyugodj meg, nyájas olvasó, sor kerül arra is, de nem úgy Hübele Balázs módjára. Szépen elő kell készíteni az eseményeket, elvégre nem egy „kimentünk, nem fogtunk, hazamentünk” - szerű történet ez!
Az ebéd éppen megfelelő állapotban talált. Ismerjük ezt az érzést: a jóleső fáradtság és az alapos éhség keveréke. A legmegfelelőbb fizikai állapot, hogy az ember minden érzékszervével a húslevesből kigőzölgő illat-szimfóniák, az omlós bécsi szeletek, roppanós sült krumplik, zamatos savanyú uborkák harmóniáját teljességében ki tudja élvezni. Mindez, leöblítve egy gyöngyöző, bársonyos sörrel, netán a helyzethez illő nemes Tokajival, és úgy érezhetjük, hogy a világ minden gondja sem tudná elrontani boldogságunkat. Ki bánja már, hogy betli lett a horgászat eredője? Minden fényes, minden illatos, békés. Mi következik ebből? Egy ebéd utáni szunyókálás. (Kedves olvasó, ne feddjél meg egészségtelen életvitelem miatt. Nem minden nap telik így, meg egyébként is tudjuk, hogy ami egészségtelen, az gyönyörködtet!)
Tehát éppen elhelyezkedtem egy kis pihentető „gondolkodáshoz” amikor megcsörrent a telefonom. (Korunk eme rettenetes, az ember magánéletét megszüntető találmányáról majd más alkalommal értekezek.) Másik barátom jelentkezett. A délelőttöt ő is meddő halűzéssel töltötte, de - valószínűleg szintén a bőséges szombati családi ebéd által inspirálva, no meg a kedvenc folyónkról érkező „tízesével fogják a menyhalat” hírek hatására második menetet szervezett.
Menyhalazás tehát. Hát ki tudna ellenállni ennek az ajánlatnak, különösen egy kudarcos délelőtti peca után? Én nem. Félre álom, félre tespedés, vár a természet! (No hiszen, természet... De erről majd később.) A cucc kész, ami nincs (csali, ugye, mert nem írom le újra, mi történt délelőtt), azt majd megosztják velem a többiek. Már a liftben jutott eszembe, hogy a világító patron is otthon maradt, de babonából nem fordultam vissza. Majd lesz valahogy! Tehát ismét a parkolóban toporogtam, hogy a környék lakói közül az a néhány, aki reggel még nem látott, szintén megbizonyosodhasson csendesőrült mivoltomról. Pulóver, mellény rajtam, kabátot nem is kellett venni, olyan barátságos tavasz volt. Itt persze egy logikai hiba van, mert nem kötöttem össze a kora tavaszi időt és a visszafagyott tavakat.
Megérkezett T., vele együtt két öreg barátja. Indulás után láttam, hogy nem az előzőleg jelzett „zúgó” felé vettük az irányt, ahonnan a mesés hírek érkeztek, hanem a város türelmi zónáján át (…Khm! A feleségek megnyugtatására: az engedélyezett sebességhatárokat folyamatosan túllépve!), a „Pályára”. Merthogy sokan lennénk az eredeti helyszínhez, meg egyébként is, ha megy a menyhal, akkor mindenhol megy. Logikus. A két öreg jókedvűen viccelődött, hahotázott, gondoltam, örülnek az extra esti kimenőnek.
Így értünk ki a folyópartra. Ez a szakasz egy apró, elfelejtett kis vadon volt a város tőszomszédságában. Sokszor ért itt az alkony, nem egyszer figyeltem az éjszakai szállására húzó héja rikoltását, hallgattam őzek trappolását a ropogósra száradt avarban, volt egy fácán, amelyik szinte óramű pontossággal riasztott estéről estére –nehéz sorsú madár lehetett, akit estéről estére vacsorának nézett egy róka… A folyó fölé évszázados tölgy göcsörtös ágai nyúltak, a parti áramlást a bedőlt fák fékezték halmarasztaló visszaforgókká.
No igen. Régen ez így volt.
Most viszont egy rettenetes sivatag terült el a túlparton. A fáknak, bokroknak nyoma sem maradt, egyenes, bulldózerrel vasalt kopár sík terült el előttünk. Balra, a kikövezett, sterillé faragott part fölött egy nagyáruház fényei vakítottak a sűrűsödő estében, a folyó rosszkedvűen csordogált csatornaszerű partjai között.
A cimborák kedvét azonban nem szegte a kiherélt természet. Ebben talán közrejátszott a pocakos csatosüveg is, amiben bizony már alig lötyögött némi nedű. Engem is kínáltak vele, hát udvariasan belekóstoltam: kellemes, jófajta pálinka melengette végig a torkomat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ízlett, de a nap nem erről szólt, hát visszaadtam. A későbbi események tükrében talán jobbat cselekedtem volna, ha fenékig ürítem a flaskát?
Felszerelkeztünk hát menyhalra. Kaptam szeletnek való snecit, szépen világító jelzőt, egy egyenesebb részen felállítottam a székemet, és vártam a menyhalakat. Illetve csak az egyik bottal, a másik – egy picker – csontival, és a délelőtti csodacsali maradékaival ízesítve várta az érdeklődő természetű halakat. Elvégre lehet itt márna is…
A két öreg egyre vígabban volt. Különösen egyiküknek - hívjuk „Pista Bá”-nak – virágosodott meg a kedve. Volt itt nótaest, vaskos viccek, hozzáillő hahotával. Hol maradt az éjszakára készülődő erdő neszezése? Hát se erdő, se csend. Mindegy - gondoltam -, majd a menyhalak visszazökkentik őket a megszokott horgász-kerékvágásba. Csak hát nem akartak moccanni a fénypatronok. Az idő viszont egyre csípősebb lett, ahogy mind több csillag gyulladt ki az égen. Egyre kisebbre húztam össze magam, már bántam a délutáni könnyelműségemet, hogy csak a könnyű mellénnyel vágtam neki a hitem szerint tavaszi, de mégiscsak februári estének. Szerencsére T. autójában minden volt (ezt szó szerint kell érteni: egy 9 személyes busz, amibe négyen szűkösen kuporogtunk, a tér döntő részét elfoglaló mindenféle, horgászattal összefüggő javak között), például egy jó meleg pokróc is, abba csavartam magam.
A szomszédból furcsa zajok szűrődtek át. Ahogy a távoli lámpák fényében kivettem, Pista Bá keresett valamit négykézláb a sötétben, a letaposott fűben. Aztán megtalálta, amit keresett: az egyensúlyát! Kissé imbolyogva felállt, és visszazökkent kempingszékébe. Esemény tehát akadt, csak olyan nem, amiért jöttünk. A hideg is egyre komolyabban kezdte venni magát, a délután még iszamlós part most keményen kopogott a talpunk alatt. T.-vel éppen arról beszélgettünk, hogy lassan ideje lesz indulni, hiszen mozdulatlan, élettelen a víz, amikor durva zörgés, majd öblös csobbanás hangzott Pista Bá helye felől. A derengő fényekben termetes hullámok gyűrűit láttam szétfutni, majd a víztükröt áttörte egy fej, hatalmasat fújtatott… Nem, kedves olvasó, nem a Loch Ness-i szörny volt Kelet-Európai turistaúton, mert a szusszanás után el is bődült. „Beleestem a vízbe!”- bömbölte felháborodott hangon. Igen, öreg cimboránk volt az. Első pillanatban viccesnek tűnt a jelenet, ám azonnal elhessentettem a mosolyt: vastag téli ruhában az 1-2 fokos vízben, aminek bizony rendes sodrása van, az egyáltalán nem tréfadolog. Egyesült erővel gyorsan partra vontattuk a továbbra is billegő barátunkat, T. indult fűteni az autót, a cuccokat másfél perc alatt összeszedtük, és már indultunk is, hogy ingatag cimboránkat mielőbb haza juttassuk. Az első ijedtség elmúltával azért meg-megeresztettünk néhány vaskos tréfát ázott kollégánk kontójára, utalással Schirilla György követőire, meg a helyzetre, ami majd otthon várja, amikor élete szigorú párjának kell megmagyarázni, hogy mitől is lett „kissé” nedves a gúnyája. Ezt persze nem mertük megvárni, a kertkapunál gyors búcsút vettünk az ázott öregtől és, némi bűntudattól sarkallva, csikorgó gumikkal startoltunk el a helyszínről.
Menyhalakról több szó aznap nem esett.
Történetünk egy februári verőfényes reggelen indul. Hősünk hírét vette, hogy megenyhült a tél markának szorítása: kiengedtek a tavak. Na nem teljesen, de a partok mentén helyenként 10-20 méteres nyílt vízfelületek vannak, az egyébként idén vékonyka jégtakaró visszahúzódóban van. „Muszáj” hát felkerekedni. Izgatott készülődés kezdődik. Elő a porlepte matchbotot, csalit kell venni, csontit, keszegező etetőt, a jobbikból, mert ugye ünnepi horgászat lesz ez: az első igazi idei tavi keszegezés.
9-re ígérte érkezését a barát, de emberünk már fél órával előbb lent téblábol a parkolóban, teljes harci díszben, mert hátha hamarabb jön a haver, ne várakoztassuk.
A horgászcimbora - aki egyébként jó alvókájáról híres – most rácáfolt hírére: ő is idő előtt a helyszínen volt, a családi limuzint erőszakkal magához véve. Üdvözlés, pakolás, ajtócsapódás, már úton is voltunk.
A tónál azonban csalódás várt bennünket. A jég bizony parttól partig ért. Az látszott, hogy korábban kiolvadt a széle, de elég volt az elmúlt két nap szélcsendes, csillagos éjszakája, hogy 1-2 centiméteres vastagságban visszafagyjon. Csak egy 20 méteres nyílt víz volt, de azon már horgászott valaki.
No, de nem mi lettünk volna, ha nincs egy B-terv: egy „faluvégi” tó, amely már fél területén kedélyesen hullámzik hetek óta. És nem is okozott csalódást. Még. Találtunk egy szabad állást, letelepedtünk, és minden tudományt bevetve a hely híres nagy kárászai ellen készültünk. Mélységet mértem, és tényleg, találtam egy helyet, ahol 30 centis gödör volt a fenéken. Mit gödör? KÚT! Telis-tele kilós kárászokkal, már csak ki kellett tekerni őket. Legalábbis a téli elvonókúra alatt felgerjedt fantáziánk szerint. Megkevertük a legjobbnak vélt etetőanyagokat, gazdagítottuk csontival, és szép, egy kézzel gyúrt laza gombócokkal megszórtam a helyet. Már repült is be a könnyű úszós szerelék.
Barátom azonban kissé elakadt a készülődésben. Ő is meg akarta adni a módját az első pecának, ezért elővette egyik új szerzeményét, egy lamellás wagglert. A kisúlyozás azonban egy diploma birtokában reménytelennek tűnt. „Ha leveszünk két kis lamellát és felcsippentünk három ólmot, plusz a jelzőólom, mínusz az antennavég…” Hány éves a kapitány? Hát bizony majd’ 11 óra volt, mire minden fegyverünket beélesítettük. Addigra azonban már vettük a gyanús jeleket is: az egyik társaság, amelyik szép színes csukázó úszókkal játszadozott mellettünk, összepakolt, és holmi morgások közepette útra kelt. A másik csapat pedig takaros kis tábortűz köré helyezkedett, szalonnát nyársalt, s harsány politizálással múlatta a szombat délelőttöt. És ami a leggyanúsabb volt: a „helyi erők” egy árva teleszkópos harcossal sem képviseltették magukat a parton. Pedig jelen voltak, amit a part menti erdőben éneklő motoros fűrész büszkén hirdetett. („Nem vagyunk mi gyáva népek”) Készül a derékig érő erdő.
Tehát mindenki tevékenykedett a környéken – csak a kárászok nem. Pedig feszülten lestük az úszók minden rezdülését, illetve hát lestük volna, mert azok, mintha betonba (illetve stílszerűen: jégbe) ágyazódtak volna, meg sem billentek. A lengedező szellő néha kissé odébb sodorta őket, de ennyi volt a maximális akció.
Hát nem kerültünk infarktus-közeli állapotba. A régen látott Nap, a simogató szellő, a halkan neszező-pittyegő madarak hangja (Az fűrész elhallgatott, gondolom hazatértek ebédelni a teljesenlegálisanerdőművelő biciklisták) hatására az álom kezdett gúnyolódni velünk: „Kijöttetek horgászni, aztán meg csak hortyognátok, mi? Lusta népség!” És hát szégyen, nem szégyen, el is nyomott volna minket, ha egy másik, erősebb érzés nem hatalmasodik el rajtunk, az éhség. Korgó gyomorral nem lehet aludni. Összenéztünk:
- Menjünk?
- Menjünk!
Mert nem vagyunk szószátyár emberek. Lassan pakolva is öt percen belül csapódott a csomagtartó, mi pedig vadat érző vizsla módjára , remegő orrcimpákkal száguldottunk immár – a hétvégi rántott húsok irányába.
Történetünk itt akár véget is érhetne, ha nem úgy kezdődött volna, hogy „életét és testi épségét… bla-bla-ba”. De bizony ilyesmire is utaltam. Nyugodj meg, nyájas olvasó, sor kerül arra is, de nem úgy Hübele Balázs módjára. Szépen elő kell készíteni az eseményeket, elvégre nem egy „kimentünk, nem fogtunk, hazamentünk” - szerű történet ez!
Az ebéd éppen megfelelő állapotban talált. Ismerjük ezt az érzést: a jóleső fáradtság és az alapos éhség keveréke. A legmegfelelőbb fizikai állapot, hogy az ember minden érzékszervével a húslevesből kigőzölgő illat-szimfóniák, az omlós bécsi szeletek, roppanós sült krumplik, zamatos savanyú uborkák harmóniáját teljességében ki tudja élvezni. Mindez, leöblítve egy gyöngyöző, bársonyos sörrel, netán a helyzethez illő nemes Tokajival, és úgy érezhetjük, hogy a világ minden gondja sem tudná elrontani boldogságunkat. Ki bánja már, hogy betli lett a horgászat eredője? Minden fényes, minden illatos, békés. Mi következik ebből? Egy ebéd utáni szunyókálás. (Kedves olvasó, ne feddjél meg egészségtelen életvitelem miatt. Nem minden nap telik így, meg egyébként is tudjuk, hogy ami egészségtelen, az gyönyörködtet!)
Tehát éppen elhelyezkedtem egy kis pihentető „gondolkodáshoz” amikor megcsörrent a telefonom. (Korunk eme rettenetes, az ember magánéletét megszüntető találmányáról majd más alkalommal értekezek.) Másik barátom jelentkezett. A délelőttöt ő is meddő halűzéssel töltötte, de - valószínűleg szintén a bőséges szombati családi ebéd által inspirálva, no meg a kedvenc folyónkról érkező „tízesével fogják a menyhalat” hírek hatására második menetet szervezett.
Menyhalazás tehát. Hát ki tudna ellenállni ennek az ajánlatnak, különösen egy kudarcos délelőtti peca után? Én nem. Félre álom, félre tespedés, vár a természet! (No hiszen, természet... De erről majd később.) A cucc kész, ami nincs (csali, ugye, mert nem írom le újra, mi történt délelőtt), azt majd megosztják velem a többiek. Már a liftben jutott eszembe, hogy a világító patron is otthon maradt, de babonából nem fordultam vissza. Majd lesz valahogy! Tehát ismét a parkolóban toporogtam, hogy a környék lakói közül az a néhány, aki reggel még nem látott, szintén megbizonyosodhasson csendesőrült mivoltomról. Pulóver, mellény rajtam, kabátot nem is kellett venni, olyan barátságos tavasz volt. Itt persze egy logikai hiba van, mert nem kötöttem össze a kora tavaszi időt és a visszafagyott tavakat.
Megérkezett T., vele együtt két öreg barátja. Indulás után láttam, hogy nem az előzőleg jelzett „zúgó” felé vettük az irányt, ahonnan a mesés hírek érkeztek, hanem a város türelmi zónáján át (…Khm! A feleségek megnyugtatására: az engedélyezett sebességhatárokat folyamatosan túllépve!), a „Pályára”. Merthogy sokan lennénk az eredeti helyszínhez, meg egyébként is, ha megy a menyhal, akkor mindenhol megy. Logikus. A két öreg jókedvűen viccelődött, hahotázott, gondoltam, örülnek az extra esti kimenőnek.
Így értünk ki a folyópartra. Ez a szakasz egy apró, elfelejtett kis vadon volt a város tőszomszédságában. Sokszor ért itt az alkony, nem egyszer figyeltem az éjszakai szállására húzó héja rikoltását, hallgattam őzek trappolását a ropogósra száradt avarban, volt egy fácán, amelyik szinte óramű pontossággal riasztott estéről estére –nehéz sorsú madár lehetett, akit estéről estére vacsorának nézett egy róka… A folyó fölé évszázados tölgy göcsörtös ágai nyúltak, a parti áramlást a bedőlt fák fékezték halmarasztaló visszaforgókká.
No igen. Régen ez így volt.
Most viszont egy rettenetes sivatag terült el a túlparton. A fáknak, bokroknak nyoma sem maradt, egyenes, bulldózerrel vasalt kopár sík terült el előttünk. Balra, a kikövezett, sterillé faragott part fölött egy nagyáruház fényei vakítottak a sűrűsödő estében, a folyó rosszkedvűen csordogált csatornaszerű partjai között.
A cimborák kedvét azonban nem szegte a kiherélt természet. Ebben talán közrejátszott a pocakos csatosüveg is, amiben bizony már alig lötyögött némi nedű. Engem is kínáltak vele, hát udvariasan belekóstoltam: kellemes, jófajta pálinka melengette végig a torkomat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ízlett, de a nap nem erről szólt, hát visszaadtam. A későbbi események tükrében talán jobbat cselekedtem volna, ha fenékig ürítem a flaskát?
Felszerelkeztünk hát menyhalra. Kaptam szeletnek való snecit, szépen világító jelzőt, egy egyenesebb részen felállítottam a székemet, és vártam a menyhalakat. Illetve csak az egyik bottal, a másik – egy picker – csontival, és a délelőtti csodacsali maradékaival ízesítve várta az érdeklődő természetű halakat. Elvégre lehet itt márna is…
A két öreg egyre vígabban volt. Különösen egyiküknek - hívjuk „Pista Bá”-nak – virágosodott meg a kedve. Volt itt nótaest, vaskos viccek, hozzáillő hahotával. Hol maradt az éjszakára készülődő erdő neszezése? Hát se erdő, se csend. Mindegy - gondoltam -, majd a menyhalak visszazökkentik őket a megszokott horgász-kerékvágásba. Csak hát nem akartak moccanni a fénypatronok. Az idő viszont egyre csípősebb lett, ahogy mind több csillag gyulladt ki az égen. Egyre kisebbre húztam össze magam, már bántam a délutáni könnyelműségemet, hogy csak a könnyű mellénnyel vágtam neki a hitem szerint tavaszi, de mégiscsak februári estének. Szerencsére T. autójában minden volt (ezt szó szerint kell érteni: egy 9 személyes busz, amibe négyen szűkösen kuporogtunk, a tér döntő részét elfoglaló mindenféle, horgászattal összefüggő javak között), például egy jó meleg pokróc is, abba csavartam magam.
A szomszédból furcsa zajok szűrődtek át. Ahogy a távoli lámpák fényében kivettem, Pista Bá keresett valamit négykézláb a sötétben, a letaposott fűben. Aztán megtalálta, amit keresett: az egyensúlyát! Kissé imbolyogva felállt, és visszazökkent kempingszékébe. Esemény tehát akadt, csak olyan nem, amiért jöttünk. A hideg is egyre komolyabban kezdte venni magát, a délután még iszamlós part most keményen kopogott a talpunk alatt. T.-vel éppen arról beszélgettünk, hogy lassan ideje lesz indulni, hiszen mozdulatlan, élettelen a víz, amikor durva zörgés, majd öblös csobbanás hangzott Pista Bá helye felől. A derengő fényekben termetes hullámok gyűrűit láttam szétfutni, majd a víztükröt áttörte egy fej, hatalmasat fújtatott… Nem, kedves olvasó, nem a Loch Ness-i szörny volt Kelet-Európai turistaúton, mert a szusszanás után el is bődült. „Beleestem a vízbe!”- bömbölte felháborodott hangon. Igen, öreg cimboránk volt az. Első pillanatban viccesnek tűnt a jelenet, ám azonnal elhessentettem a mosolyt: vastag téli ruhában az 1-2 fokos vízben, aminek bizony rendes sodrása van, az egyáltalán nem tréfadolog. Egyesült erővel gyorsan partra vontattuk a továbbra is billegő barátunkat, T. indult fűteni az autót, a cuccokat másfél perc alatt összeszedtük, és már indultunk is, hogy ingatag cimboránkat mielőbb haza juttassuk. Az első ijedtség elmúltával azért meg-megeresztettünk néhány vaskos tréfát ázott kollégánk kontójára, utalással Schirilla György követőire, meg a helyzetre, ami majd otthon várja, amikor élete szigorú párjának kell megmagyarázni, hogy mitől is lett „kissé” nedves a gúnyája. Ezt persze nem mertük megvárni, a kertkapunál gyors búcsút vettünk az ázott öregtől és, némi bűntudattól sarkallva, csikorgó gumikkal startoltunk el a helyszínről.
Menyhalakról több szó aznap nem esett.
A helyzet (Sajóecseg)
-9 fok, sehol egy lélek. A túloldali, híd alatti állás is szabad - ez általában intő jel, a helyiek nem szokták potyára kihagyni. Mindegy, bizakodom.
Gyors parkolás, kipakolás, nem tart sokáig, optimalizáltam a készleteket. Széktáska, 2 bot, merítő ( az optimizmus okán), ágasok. Azám, ágasok... na azokat nem tudom belevésni a kőkeményre fagyott partba. A megoldás kézenfekvő, a víz szélében kell lebökni. Rendben is.
Csonti a zsebbe, meg ne fázzanak, még elkapnák a H1N1-et. Gyors dobás, egyik bot csonti-párossal (hehe, apróban olyan, mint a debreceni páros), a másik kenyérrózsával be, és kezdődhet a várakozás.
Majd folytatódik a várakozás.
Nézem a vizet. Jégnek nyoma sincs, nem hogy zajlana.
A színe mély ólomszürke. Mozgás sehol nem látszik, a paducaim meg szokták mutatni magukat, ha jelen vannak... most semmi. Egy jégmadár villan a víz fölött. Nem irigylem, ebben a zimankóban a vízbe ugrani, majd repülni... nem ez az álmom pillanatnyilag.
Márna is érdekelne, na persze. Mondják, életveszélyes elaludni ilyen fagyban, úgyhogy ne álmodozzak, hé! Marad hát a valóság: szállingózó hó, a jégmadár balról jobbra, majd jobbról balra szorgalmasan. Neki jut hal, csak nekem nem?
A szemközti pályára érkezik egy párocska. A fiú komplett felszereléssel, thermo, bakancs, úszós cucc ragadozóra, kishalas vödör, egy feeder is előkerül, na meg szék a lánynak. Elnézegetem kicsit a "hölgyikét". Hát igen, tizen-huszonévesen ez még így megy: tűzön-vízen a párja mellett. Pufikabát, paszentos farmer, hegyesorrú divatcsizma - mi lesz ebből? A srác szakszerűen szerel, csaliz, dob, a lány távolról is érzékelhető áhítattal figyeli a mágiát, de nekem, a kaján kívülállónak szembetűnnek a testbeszéddel közvetített üzenetek: a kezét mélyen rejtené a nadrág zsebébe, mielőtt lefagy, a lábai ültében toporognak, keményen fázhat, kesztyűje nincs, csak a szerelem, ami melegen tartja. Na de a természetet nem lehet (sokáig) becsapni. én negyed órát adtam a csajnak, de csalódnom kellett: 10 perc után a srác felment az autójukhoz, és közelebb parkolta azt, a motort járni hagyta, és gálánsan felajánlotta lelkes kísérőjének a fűtött utasteret.
(Na, jobb is így. A lányon szemlátomást nem vastag mínuszokra való ruha volt.)
Öööö... horgásszunk!
Horgászunk? Én hiába vizionálok márnákat, paducokat, az nem segíti őket horogra. A srác állást vált (lehet kevésbé komfortos helyet választani), én csak a horgok helyét variálom, hol messzebb, hol a közeli forgóba, de akció csupán ennyi.
Nincs itt hal. (A kisördög, aki többnyire velem jár horgászni, mocorogni kezd: "nincs ITT??? Szerinted máshol van?")
Na, nem hagyom magam provokálni, igenis, gyorsan összepakolok, irány a "nagyfa" alatti állás. Gyors pakolás, rodeó a havon, parkolás, kipakolás, dobás...
Várakozás...
Várakozás...
Itt is van szemközti horgász, egy pergető harcos. Leng a kezében a merítőjének hálója. Na, ha merített volna vele, keményre fagyott volna - ez száraz. Tehát ő sem.... Szóba elegyedünk:
-Menyhalra? - kezdi.
(Hmm. Ez zizinek tart, déli 11 óra van!)
- Áh, nem, paducra.
- Arra a híd alatti részen szoktak sokan horgászni!
(Kösssssz! Most nem fogom elmesélni, hogy egyrészt onnan jöttem, másrészt egy szerelmespár melegszik ott éppen az autójában, nem kéne zavarni őket... nem fogok semmit mesélni. Csendben maradok. De ez nem segít.)
- Fonottal nyomtam, de unom már az állandó jégtakarítást.
Úgyhogy emberem fogja a kis motyóját, és jobbra el.
A falu temploma delet kongat. Menni kéne. Hal szemlátomást nem lesz ma itt. (Az álláson menyhalazók nyomai: tűz-maradék, eldobott világítópatron - lehet, hogy tényleg menyhalra kellene készülni, na de nem most. Meg egyáltalán: nem akarok menyhalazni. PADUCOZNI AKAROK!)
Egyébként is, kezdenek a távolban felsejleni illatos rántotthúsok, hát indulok. A Thermo-szerkóban kissé nehezen találom a helyemet a volán mögött, de nincs kedvem vetkőzni, majd otthon.
-Epilógus -
Nyomom a gázt, jobban mint szoktam, vár az otthon. Tudat alatt nem tetszik valami, mert miért nyomom a gázt jobban, ha nem halad jobban az autó? Mindegy, csak legyek már otthon. Lendülettel tolatok a parkolóba, amikor megcsapja az orromat a SZAG.
Belenézek a tükörbe, és gomolygó füstöt látok a bal kerék mellől felszállni. Hűazannya!!!! (Ja, a kisördög vigyorogva csap öklével a tenyerébe, szinte hallom, ahogy felmordul:"IGEN!!!!").
Utólag összerakom a jelenséget, és a mögöttem a járdán bandukoló asszonyság csodálkozással vegyes rémülete sugárzó tekintetét.
Hát persze!
A kézifék...
Az befagyott.
Ecsegtől hazáig majdnemizzóra hevítette a fékdobot. Próbaként hozzányomom az ujjamat, azon nyomban ráég (kisördög hangosan röhög, közben páros lábbal ugrál: "Paduc, mi? Meg márna! Nesze neked, fagyhorgász!!!")
Lehet, hogy ma nem kellett volna horgászni menni?
Gyors parkolás, kipakolás, nem tart sokáig, optimalizáltam a készleteket. Széktáska, 2 bot, merítő ( az optimizmus okán), ágasok. Azám, ágasok... na azokat nem tudom belevésni a kőkeményre fagyott partba. A megoldás kézenfekvő, a víz szélében kell lebökni. Rendben is.
Csonti a zsebbe, meg ne fázzanak, még elkapnák a H1N1-et. Gyors dobás, egyik bot csonti-párossal (hehe, apróban olyan, mint a debreceni páros), a másik kenyérrózsával be, és kezdődhet a várakozás.
Majd folytatódik a várakozás.
Nézem a vizet. Jégnek nyoma sincs, nem hogy zajlana.
A színe mély ólomszürke. Mozgás sehol nem látszik, a paducaim meg szokták mutatni magukat, ha jelen vannak... most semmi. Egy jégmadár villan a víz fölött. Nem irigylem, ebben a zimankóban a vízbe ugrani, majd repülni... nem ez az álmom pillanatnyilag.
Márna is érdekelne, na persze. Mondják, életveszélyes elaludni ilyen fagyban, úgyhogy ne álmodozzak, hé! Marad hát a valóság: szállingózó hó, a jégmadár balról jobbra, majd jobbról balra szorgalmasan. Neki jut hal, csak nekem nem?
A szemközti pályára érkezik egy párocska. A fiú komplett felszereléssel, thermo, bakancs, úszós cucc ragadozóra, kishalas vödör, egy feeder is előkerül, na meg szék a lánynak. Elnézegetem kicsit a "hölgyikét". Hát igen, tizen-huszonévesen ez még így megy: tűzön-vízen a párja mellett. Pufikabát, paszentos farmer, hegyesorrú divatcsizma - mi lesz ebből? A srác szakszerűen szerel, csaliz, dob, a lány távolról is érzékelhető áhítattal figyeli a mágiát, de nekem, a kaján kívülállónak szembetűnnek a testbeszéddel közvetített üzenetek: a kezét mélyen rejtené a nadrág zsebébe, mielőtt lefagy, a lábai ültében toporognak, keményen fázhat, kesztyűje nincs, csak a szerelem, ami melegen tartja. Na de a természetet nem lehet (sokáig) becsapni. én negyed órát adtam a csajnak, de csalódnom kellett: 10 perc után a srác felment az autójukhoz, és közelebb parkolta azt, a motort járni hagyta, és gálánsan felajánlotta lelkes kísérőjének a fűtött utasteret.
(Na, jobb is így. A lányon szemlátomást nem vastag mínuszokra való ruha volt.)
Öööö... horgásszunk!
Horgászunk? Én hiába vizionálok márnákat, paducokat, az nem segíti őket horogra. A srác állást vált (lehet kevésbé komfortos helyet választani), én csak a horgok helyét variálom, hol messzebb, hol a közeli forgóba, de akció csupán ennyi.
Nincs itt hal. (A kisördög, aki többnyire velem jár horgászni, mocorogni kezd: "nincs ITT??? Szerinted máshol van?")
Na, nem hagyom magam provokálni, igenis, gyorsan összepakolok, irány a "nagyfa" alatti állás. Gyors pakolás, rodeó a havon, parkolás, kipakolás, dobás...
Várakozás...
Várakozás...
Itt is van szemközti horgász, egy pergető harcos. Leng a kezében a merítőjének hálója. Na, ha merített volna vele, keményre fagyott volna - ez száraz. Tehát ő sem.... Szóba elegyedünk:
-Menyhalra? - kezdi.
(Hmm. Ez zizinek tart, déli 11 óra van!)
- Áh, nem, paducra.
- Arra a híd alatti részen szoktak sokan horgászni!
(Kösssssz! Most nem fogom elmesélni, hogy egyrészt onnan jöttem, másrészt egy szerelmespár melegszik ott éppen az autójában, nem kéne zavarni őket... nem fogok semmit mesélni. Csendben maradok. De ez nem segít.)
- Fonottal nyomtam, de unom már az állandó jégtakarítást.
Úgyhogy emberem fogja a kis motyóját, és jobbra el.
A falu temploma delet kongat. Menni kéne. Hal szemlátomást nem lesz ma itt. (Az álláson menyhalazók nyomai: tűz-maradék, eldobott világítópatron - lehet, hogy tényleg menyhalra kellene készülni, na de nem most. Meg egyáltalán: nem akarok menyhalazni. PADUCOZNI AKAROK!)
Egyébként is, kezdenek a távolban felsejleni illatos rántotthúsok, hát indulok. A Thermo-szerkóban kissé nehezen találom a helyemet a volán mögött, de nincs kedvem vetkőzni, majd otthon.
-Epilógus -
Nyomom a gázt, jobban mint szoktam, vár az otthon. Tudat alatt nem tetszik valami, mert miért nyomom a gázt jobban, ha nem halad jobban az autó? Mindegy, csak legyek már otthon. Lendülettel tolatok a parkolóba, amikor megcsapja az orromat a SZAG.
Belenézek a tükörbe, és gomolygó füstöt látok a bal kerék mellől felszállni. Hűazannya!!!! (Ja, a kisördög vigyorogva csap öklével a tenyerébe, szinte hallom, ahogy felmordul:"IGEN!!!!").
Utólag összerakom a jelenséget, és a mögöttem a járdán bandukoló asszonyság csodálkozással vegyes rémülete sugárzó tekintetét.
Hát persze!
A kézifék...
Az befagyott.
Ecsegtől hazáig majdnemizzóra hevítette a fékdobot. Próbaként hozzányomom az ujjamat, azon nyomban ráég (kisördög hangosan röhög, közben páros lábbal ugrál: "Paduc, mi? Meg márna! Nesze neked, fagyhorgász!!!")
Lehet, hogy ma nem kellett volna horgászni menni?
Aki megpróbálta...
Hát...Felső-Tisza.
Ez most nem jött be.
Pénteken délután indultunk, este 7-re oda is értünk Kisarba, Balla Bertiék Kis-Tisza kempingjébe. A hely megfelelő, kissé "tábori" viszonyokkal, de van angol WC, meleg víz, büfé, tűzrakó hely, Tisza...mi kell még?
Az emberek pedig rendkívül vendégszeretők.
Megérkeztünk, gyors sátorépítés, agy kiemelkedésre, mert figyeltem a meteorológiát. Azám, de a sátor külső rétege olyan furán állt, nem lehetett kihúzni, az alja felpördült, na persze, mert nem szereti az egyenetlen talajt. Mondom M.-nek: megy ez gyorsan, nosza, fordítsuk el 90 fokkal, úgy egyenesebb a talaj. Ő furcsán néz - a büfé vendégei is -, de én vagyok a nagy sátortudor, nem kérdőjelezi meg (nyíltan) a tervet. A sátor elfordul. Azért vannak még furcsa dolgai, az ajtó előtti ereszt nem lehet kihúzni, a kötélfül a cipzáron belül van... no mindegy, igyunk áldomást, és derítsük fel a viszonyokat!
A Tisza bizony kissé magas, de tiszta, türkiz színű a víz, jó lesz az!
Tehát buli, haverok, Jagermeister…
Nyugovóra térünk, fejem fölött a Hold kacsintgat. (Hm. A sátorban? Érdekes.)
Hajnalban indulok a régi jó úsztatós pályára (5 éve voltunk ott utoljára) a falu alatt olyan 2 km-re, egy távvezeték-átvezetés közelébe. A hely gyalog elérhető, csak kell egy kis vállalkozó kedv, mert – hm – nem nagyon látok kitaposott ösvényt… Ez jel, de már nincs visszaút! Emlékeke alapján bevetem magam az ártéri dzsungelbe, találok egy placcot, de a folyó nem az igazi, túl lassan ballag. Nincs is kapás, snecikkel szórakozom. Távolról morog valami, mint a DIGÉP-ben a nagykalapács, aztán megspriccel egy kis eső, de nem vagyok ijedős – bár esőkabát nincs nálam, és milyen igazam van, el is áll.
Először.
Másodszor már nem!
Egyre sűrűbb a zuhé, pakolni és menni kell.
Azám! De merre is? A helykeresés közben elkószáltam a befelé vezető csapástól, és már nincs meg. A parti füzes szélén mellig érő összenőtt csalán- és iszalag mező, út benne sehol, és persze jó vizes, de nincs más megoldás, neki kell menni. Áttöröm magam, innentől kezdve már nem is érdekes az eső, mert hónaljig eláztat a bozót, közben néha utánam nyúl, lerántja a vállamról a botzsákot, máskor a lábam akad el a liánokban…mint egy dzsungelharcos, vágom-tépem magam előre, persze csak remélem, hogy előre, mert a Nap nem látszik, a fák eltakarják a kilátást – már rég eltévedtem volna, de szerencsére mégsem.
Rábukkanok egy csapára, na ez legalább megy valahová! (Halkan bevillan, hogy remélhetőleg nem egy vaddisznó-konda vackára…), végre kint vagyok a szilva-ligetben, aztán a töltésnél, csakhamar vert kommandósként visszaérek a táborba.
Az első kísérlet nem sikerült.
M. közli, hogy a sátor beázik, fóliázzuk le! Ez nem jó hír, mert vadi a Wallis, másodszor használjuk, és kettőnknek tágas, praktikus, kár lenne, ha vacak lenne. Jó, fólia fel.
Az eső ettől kezdve nem állt el. Hol apró szemű áztatós, hol buborékosan záporozó, később erős széllel kiegészítve. M. nem adja fel, elindulunk sétálni. Ha esik, hát esik! Esernyő, szandál, séta a gáton a tivadari „Las Vegas” felderítésére. Közben egy másik horgászhelyet is kinéztem, az kevésbé vadregényes, csak kissé meredek, csúszós, de majd vigyázok.
A vigalmi negyed üres, uncsi eladó lányok könyökölnek a söntéspultokon, az étkezdék ablakai bedeszkázva. Itt még nem tört ki a Nyár. Egy pizzéria működik, balatoni árakon (980 Ft) betöltünk egy-egy egzotikusat, aztán visszaballagunk a mi oldalunkra és reménykedünk az időjárásban, de nem nagyon.
A tábor felé menet már messziről ki tudjuk választani a mi sátrunkat, szépen piroslik a piros autó mellet, egész jól mutat…
Piroslik…
MIÉRT!!!!!!??????
A mi sátrunk EZÜST SZÍNŰ!
Azám, a külseje…
A belseje meg piros…
És jöve a megvilágosodás ideje: A BELSEJE VAN KÍVÜL!
M.-ben egy világ omlik össze, rám néz, röhögünk!
Persze hogy besüt a Hold, beesik az eső, hiszen a szellőző ablak befelé nyílik, mint egy tölcsér. A bejárat pányvafülei ÍGY kerülnek a cipzár alá, a talajhoz terülő „szoknya” ezért pördül fel…(belül a mondás vigyorog: …mint a Reichstag…). Csendesül kissé az égi áldás, javaslom, hogy na most gyorsan fordítsuk helyére a dolgot! Szerencsére sehol senki, nincs tanúja rutinos (harmadik) sátorverésünknek. Csak a kiérkező tulaj furcsállja, mintha nem ezüst színű lett volna tegnap még, én meg kajánul célozgatok az előző esti szilvaitalok utóhatására.
No, a sátor rendben, de a kedvem kevésbé. Mérgemben délután ismét nekimegyek a Tiszának, most az imént felfedezett állásra. Eső, szél (…fanta?), de ez már működik! A pickerről hamar leteszek, mivel két dobás két beszakadással jutalmaz, marad a match, jó kettes víz, könnyű meghorgászni. Jönnek is szépen a pikkelyesek: lapos, bagoly, paduc, jász, egy-egy sneci is, egy kölyökmárna kissé felnyomja a vérnyomásomat, de csak 25 centis. Az akadók irányába bevetek egy 5 centis küsszel csalizott szerkót, jön is rá egy 15 centis domi. (Kalkulálok: ezek szerint 1:3 a csali-zsákmány arány?). Majd jön az este. Látni már nem nagyon lehet, a part meg kissé veszélyesnek tűnik az éjszakázáshoz, lévén meredek és omladozós, az eső már széllel jön, vízszintesen vág az ernyő alá, elég az „élvezetből”. Halaim visszanyerik függetlenségüket, én az önbizalmamat, vidám gumicsizma-nyikorgás közepette térek meg immár vízmentes hajlékunkba (relatíve vízmentes, ugyanis minden egyenletesen nyirkos benne). A büfénél magamhoz veszek némi elsősegélyt, régi ismerősökkel beszélgetünk, ez a nap is véget ért.
Éjjel a szél lobogtatja a nejlont, azt hallgatjuk M.-mel. Alvás majd otthon.
A vasárnap reggel olyan, mint az este volt, szél, eső, mienk a tábor (sehol egy lélek rajtunk kívül).
Nincs már kedvem újabb pecához, maradni sem sok, az ég reménytelenül szürke. M. egyet ért, a csituló esőben lebontjuk a kifordítom-befordítom sátrat, elpakolunk, még besétálunk a faluba elköszönni vendéglátóinktól, aztán indulás.
Epilógus: Vásárosnaménynál kék égbolt látszik. Mire Nyíregyházára érünk, szép pamacsfelhők közül vigyorog ránk a Nap. Tokajban már hét ágra süt.
Nevet.
Rajtunk.
Ez most nem jött be.
Pénteken délután indultunk, este 7-re oda is értünk Kisarba, Balla Bertiék Kis-Tisza kempingjébe. A hely megfelelő, kissé "tábori" viszonyokkal, de van angol WC, meleg víz, büfé, tűzrakó hely, Tisza...mi kell még?
Az emberek pedig rendkívül vendégszeretők.
Megérkeztünk, gyors sátorépítés, agy kiemelkedésre, mert figyeltem a meteorológiát. Azám, de a sátor külső rétege olyan furán állt, nem lehetett kihúzni, az alja felpördült, na persze, mert nem szereti az egyenetlen talajt. Mondom M.-nek: megy ez gyorsan, nosza, fordítsuk el 90 fokkal, úgy egyenesebb a talaj. Ő furcsán néz - a büfé vendégei is -, de én vagyok a nagy sátortudor, nem kérdőjelezi meg (nyíltan) a tervet. A sátor elfordul. Azért vannak még furcsa dolgai, az ajtó előtti ereszt nem lehet kihúzni, a kötélfül a cipzáron belül van... no mindegy, igyunk áldomást, és derítsük fel a viszonyokat!
A Tisza bizony kissé magas, de tiszta, türkiz színű a víz, jó lesz az!
Tehát buli, haverok, Jagermeister…
Nyugovóra térünk, fejem fölött a Hold kacsintgat. (Hm. A sátorban? Érdekes.)
Hajnalban indulok a régi jó úsztatós pályára (5 éve voltunk ott utoljára) a falu alatt olyan 2 km-re, egy távvezeték-átvezetés közelébe. A hely gyalog elérhető, csak kell egy kis vállalkozó kedv, mert – hm – nem nagyon látok kitaposott ösvényt… Ez jel, de már nincs visszaút! Emlékeke alapján bevetem magam az ártéri dzsungelbe, találok egy placcot, de a folyó nem az igazi, túl lassan ballag. Nincs is kapás, snecikkel szórakozom. Távolról morog valami, mint a DIGÉP-ben a nagykalapács, aztán megspriccel egy kis eső, de nem vagyok ijedős – bár esőkabát nincs nálam, és milyen igazam van, el is áll.
Először.
Másodszor már nem!
Egyre sűrűbb a zuhé, pakolni és menni kell.
Azám! De merre is? A helykeresés közben elkószáltam a befelé vezető csapástól, és már nincs meg. A parti füzes szélén mellig érő összenőtt csalán- és iszalag mező, út benne sehol, és persze jó vizes, de nincs más megoldás, neki kell menni. Áttöröm magam, innentől kezdve már nem is érdekes az eső, mert hónaljig eláztat a bozót, közben néha utánam nyúl, lerántja a vállamról a botzsákot, máskor a lábam akad el a liánokban…mint egy dzsungelharcos, vágom-tépem magam előre, persze csak remélem, hogy előre, mert a Nap nem látszik, a fák eltakarják a kilátást – már rég eltévedtem volna, de szerencsére mégsem.
Rábukkanok egy csapára, na ez legalább megy valahová! (Halkan bevillan, hogy remélhetőleg nem egy vaddisznó-konda vackára…), végre kint vagyok a szilva-ligetben, aztán a töltésnél, csakhamar vert kommandósként visszaérek a táborba.
Az első kísérlet nem sikerült.
M. közli, hogy a sátor beázik, fóliázzuk le! Ez nem jó hír, mert vadi a Wallis, másodszor használjuk, és kettőnknek tágas, praktikus, kár lenne, ha vacak lenne. Jó, fólia fel.
Az eső ettől kezdve nem állt el. Hol apró szemű áztatós, hol buborékosan záporozó, később erős széllel kiegészítve. M. nem adja fel, elindulunk sétálni. Ha esik, hát esik! Esernyő, szandál, séta a gáton a tivadari „Las Vegas” felderítésére. Közben egy másik horgászhelyet is kinéztem, az kevésbé vadregényes, csak kissé meredek, csúszós, de majd vigyázok.
A vigalmi negyed üres, uncsi eladó lányok könyökölnek a söntéspultokon, az étkezdék ablakai bedeszkázva. Itt még nem tört ki a Nyár. Egy pizzéria működik, balatoni árakon (980 Ft) betöltünk egy-egy egzotikusat, aztán visszaballagunk a mi oldalunkra és reménykedünk az időjárásban, de nem nagyon.
A tábor felé menet már messziről ki tudjuk választani a mi sátrunkat, szépen piroslik a piros autó mellet, egész jól mutat…
Piroslik…
MIÉRT!!!!!!??????
A mi sátrunk EZÜST SZÍNŰ!
Azám, a külseje…
A belseje meg piros…
És jöve a megvilágosodás ideje: A BELSEJE VAN KÍVÜL!
M.-ben egy világ omlik össze, rám néz, röhögünk!
Persze hogy besüt a Hold, beesik az eső, hiszen a szellőző ablak befelé nyílik, mint egy tölcsér. A bejárat pányvafülei ÍGY kerülnek a cipzár alá, a talajhoz terülő „szoknya” ezért pördül fel…(belül a mondás vigyorog: …mint a Reichstag…). Csendesül kissé az égi áldás, javaslom, hogy na most gyorsan fordítsuk helyére a dolgot! Szerencsére sehol senki, nincs tanúja rutinos (harmadik) sátorverésünknek. Csak a kiérkező tulaj furcsállja, mintha nem ezüst színű lett volna tegnap még, én meg kajánul célozgatok az előző esti szilvaitalok utóhatására.
No, a sátor rendben, de a kedvem kevésbé. Mérgemben délután ismét nekimegyek a Tiszának, most az imént felfedezett állásra. Eső, szél (…fanta?), de ez már működik! A pickerről hamar leteszek, mivel két dobás két beszakadással jutalmaz, marad a match, jó kettes víz, könnyű meghorgászni. Jönnek is szépen a pikkelyesek: lapos, bagoly, paduc, jász, egy-egy sneci is, egy kölyökmárna kissé felnyomja a vérnyomásomat, de csak 25 centis. Az akadók irányába bevetek egy 5 centis küsszel csalizott szerkót, jön is rá egy 15 centis domi. (Kalkulálok: ezek szerint 1:3 a csali-zsákmány arány?). Majd jön az este. Látni már nem nagyon lehet, a part meg kissé veszélyesnek tűnik az éjszakázáshoz, lévén meredek és omladozós, az eső már széllel jön, vízszintesen vág az ernyő alá, elég az „élvezetből”. Halaim visszanyerik függetlenségüket, én az önbizalmamat, vidám gumicsizma-nyikorgás közepette térek meg immár vízmentes hajlékunkba (relatíve vízmentes, ugyanis minden egyenletesen nyirkos benne). A büfénél magamhoz veszek némi elsősegélyt, régi ismerősökkel beszélgetünk, ez a nap is véget ért.
Éjjel a szél lobogtatja a nejlont, azt hallgatjuk M.-mel. Alvás majd otthon.
A vasárnap reggel olyan, mint az este volt, szél, eső, mienk a tábor (sehol egy lélek rajtunk kívül).
Nincs már kedvem újabb pecához, maradni sem sok, az ég reménytelenül szürke. M. egyet ért, a csituló esőben lebontjuk a kifordítom-befordítom sátrat, elpakolunk, még besétálunk a faluba elköszönni vendéglátóinktól, aztán indulás.
Epilógus: Vásárosnaménynál kék égbolt látszik. Mire Nyíregyházára érünk, szép pamacsfelhők közül vigyorog ránk a Nap. Tokajban már hét ágra süt.
Nevet.
Rajtunk.
Ballagó folyó
Mindig valami misztikus varázs rejtőzködik benne. Újra és újra magához hív, pedig fösvény mód méri ajándékait, mégis menni kell, ha hív.
Kaland akkor is, ha a szigorúan vett horgászsiker bizony szerény - mostanában többnyire az. De ott a nagy, lusta folyó - nyári túráimon a Felső-Tisza dehogy is volt lassú! Vad, rakoncátlan, alattomos víz volt, szakadt partok, bedőlt erdők, süppedő homokpadok között surrant, hol ónos mélység, hol csobogó zátony fölött vitte hátán a kenunkat.
Most más: csendes, álmos, aludni készülő őszi erdők között ballag, a felszínét nem borzolja semmi, a fölé hajló ágak levélvesztett ág-ujjakkal karcolják, de pár lépésnyire már elsimulnak a fodrok, folyik tovább, egykedvűen.
Gyorsan készülődök, sietni kell,mert már hamar jön az este, és szeretném ezt az utolsó langyos délutánt még kiélvezni. Öt perc sem kell, etetőanyag-keverés, máris lendül a feeder ... és ennyi. Álljunk csak meg, nem a rohanásról szól ez a délután! Leülök, megvárom, míg a pulzusom a folyó fodrainak ritmusára áll.
A hely tágas, homokos pad, persze nem vadon, körös-körül emberi nyomok: damilgubanc, napraforgóhéj, szenes faág, odább, a bokor tövében színes zacskó és vizes flakon, hát ezt ismerem. Az erdő azonban elnyeli az autóút zaját, csak valami jellegtelen mormogás szűrődik át a távolból. Kis koncentrációval az is kiszűrhető, és már hallom is a vízpart ezerhangú csendjét. Ilyen csend ez: valami apró állat neszel az avarban, a túlpartra vadkacsák érkeznek, néhány rekedt kiáltás után némán siklanak tovább. Egy szürke gém méltóságteljesen libeg át a nyiladékon, mintha tanácstalan lenne, kétszer is visszafordul az ágak közé, aztán mégis útra kel a folyó fölött. Egy víz fölé hajló fűzbokorról drágakő-csillogású kis madár röppen fel, majd a víz fölött suhanva egy másik ágon pihen. Jégmadár keres magának szerencsésebb vadászhelyet. Aztán riadtan továbbáll, mert éppen alatta vad loccsanással űzi küszeit egy kis balin. Végigcsobog egy tízméteres szakaszt, majd visszatér, újra és újra széttöri a felszínt.
A botom meg sem rezdül. Már vagy ötödször dobom ugyanarra a helyre a tömött etetőkosarat, lassan beállhatnának az első keszegek, persze semmi nyomuk. Sok lesz kosárral bedobni a kis vödörnyi etetőt, gyúrok hát három jó gombócot, és megcélozom a képzeletbeli bóját a vízben. Persze az első dobás messze beljebb megy, de hát így szokott lenni, a másik kettő már pontosabb.
Ejh, a golyók loccsanásai és hirtelen mozdulataim megzavarták a környék nyugalmát. Visszakucorodok a székbe, mozdulatlanul próbálom jóvátenni az otromba lármázás miatti zavart. És lám, eredményes a mágia, bot spicce kis rándulásokkal jelez. Könnyedén bevágok - ez nem a botot ágasról leszedő heves márna lesz - nem is, egy tenyérnyi keszegecske. Mintha üzenetet hozna: ne számítsak ma izgalmakra. Óvatosan engedem vissza, egy percig tétovázik a part mellett, majd egy villanással tovatűnik.
A balin egyre közelebbről locsog, néha látom a farkát, hátuszonyát, ahogy nagy lelkesedésében szinte megfeneklik a parton, olyan fél kilós lehet. Szerencsés flótás, hogy velem hozta össze a sorsa, én nem zavarom a köreit, inkább tovább madarászom. Két kormorán érkezik, mint apró vadászrepülők, húznak el dolgukra. Majd a magasban apró pontok tűnnek fel, kettő, öt, húsz, száz... most ér ide a hangjuk. Varjak tömege, ezernyi, krákogó, kavargó pont az égen, jönnek valahonnan, céltudatosan repülnek valahová, egykedvű folyóként vagy tíz percig vonul a csapat a lenyugvó Nap korongja előtt.
Gyors léptekkel érkezik az alkony. Borzongató szellő támad, nem neszeznek már a láthatatlan és látható lények, csak a szél hátán útra kelő falevelek zörrennek imbolyogva az ágak között. Ez a csend már más: ez üres, alvó, néma.
Pakolni kell. Az utolsó mozdulatokat a majdnem-telihold fényénél teszem. Az autó ajtajának csapódás tesz pontot a kalandra. A fényszórók oszlopcsarnokká változtatják az erdőt, ahogy átkelek az ártéren. Melegen duruzsol a motor, nincs kedvem bekapcsolni a rádiót. Számvetést készíteni nem nehéz, nem fogtam semmit. De ott voltam, ott ballagott a lábam előtt a folyó, része voltam az erdőnek, víznek, szélnek.
Kaland akkor is, ha a szigorúan vett horgászsiker bizony szerény - mostanában többnyire az. De ott a nagy, lusta folyó - nyári túráimon a Felső-Tisza dehogy is volt lassú! Vad, rakoncátlan, alattomos víz volt, szakadt partok, bedőlt erdők, süppedő homokpadok között surrant, hol ónos mélység, hol csobogó zátony fölött vitte hátán a kenunkat.
Most más: csendes, álmos, aludni készülő őszi erdők között ballag, a felszínét nem borzolja semmi, a fölé hajló ágak levélvesztett ág-ujjakkal karcolják, de pár lépésnyire már elsimulnak a fodrok, folyik tovább, egykedvűen.
Gyorsan készülődök, sietni kell,mert már hamar jön az este, és szeretném ezt az utolsó langyos délutánt még kiélvezni. Öt perc sem kell, etetőanyag-keverés, máris lendül a feeder ... és ennyi. Álljunk csak meg, nem a rohanásról szól ez a délután! Leülök, megvárom, míg a pulzusom a folyó fodrainak ritmusára áll.
A hely tágas, homokos pad, persze nem vadon, körös-körül emberi nyomok: damilgubanc, napraforgóhéj, szenes faág, odább, a bokor tövében színes zacskó és vizes flakon, hát ezt ismerem. Az erdő azonban elnyeli az autóút zaját, csak valami jellegtelen mormogás szűrődik át a távolból. Kis koncentrációval az is kiszűrhető, és már hallom is a vízpart ezerhangú csendjét. Ilyen csend ez: valami apró állat neszel az avarban, a túlpartra vadkacsák érkeznek, néhány rekedt kiáltás után némán siklanak tovább. Egy szürke gém méltóságteljesen libeg át a nyiladékon, mintha tanácstalan lenne, kétszer is visszafordul az ágak közé, aztán mégis útra kel a folyó fölött. Egy víz fölé hajló fűzbokorról drágakő-csillogású kis madár röppen fel, majd a víz fölött suhanva egy másik ágon pihen. Jégmadár keres magának szerencsésebb vadászhelyet. Aztán riadtan továbbáll, mert éppen alatta vad loccsanással űzi küszeit egy kis balin. Végigcsobog egy tízméteres szakaszt, majd visszatér, újra és újra széttöri a felszínt.
A botom meg sem rezdül. Már vagy ötödször dobom ugyanarra a helyre a tömött etetőkosarat, lassan beállhatnának az első keszegek, persze semmi nyomuk. Sok lesz kosárral bedobni a kis vödörnyi etetőt, gyúrok hát három jó gombócot, és megcélozom a képzeletbeli bóját a vízben. Persze az első dobás messze beljebb megy, de hát így szokott lenni, a másik kettő már pontosabb.
Ejh, a golyók loccsanásai és hirtelen mozdulataim megzavarták a környék nyugalmát. Visszakucorodok a székbe, mozdulatlanul próbálom jóvátenni az otromba lármázás miatti zavart. És lám, eredményes a mágia, bot spicce kis rándulásokkal jelez. Könnyedén bevágok - ez nem a botot ágasról leszedő heves márna lesz - nem is, egy tenyérnyi keszegecske. Mintha üzenetet hozna: ne számítsak ma izgalmakra. Óvatosan engedem vissza, egy percig tétovázik a part mellett, majd egy villanással tovatűnik.
A balin egyre közelebbről locsog, néha látom a farkát, hátuszonyát, ahogy nagy lelkesedésében szinte megfeneklik a parton, olyan fél kilós lehet. Szerencsés flótás, hogy velem hozta össze a sorsa, én nem zavarom a köreit, inkább tovább madarászom. Két kormorán érkezik, mint apró vadászrepülők, húznak el dolgukra. Majd a magasban apró pontok tűnnek fel, kettő, öt, húsz, száz... most ér ide a hangjuk. Varjak tömege, ezernyi, krákogó, kavargó pont az égen, jönnek valahonnan, céltudatosan repülnek valahová, egykedvű folyóként vagy tíz percig vonul a csapat a lenyugvó Nap korongja előtt.
Gyors léptekkel érkezik az alkony. Borzongató szellő támad, nem neszeznek már a láthatatlan és látható lények, csak a szél hátán útra kelő falevelek zörrennek imbolyogva az ágak között. Ez a csend már más: ez üres, alvó, néma.
Pakolni kell. Az utolsó mozdulatokat a majdnem-telihold fényénél teszem. Az autó ajtajának csapódás tesz pontot a kalandra. A fényszórók oszlopcsarnokká változtatják az erdőt, ahogy átkelek az ártéren. Melegen duruzsol a motor, nincs kedvem bekapcsolni a rádiót. Számvetést készíteni nem nehéz, nem fogtam semmit. De ott voltam, ott ballagott a lábam előtt a folyó, része voltam az erdőnek, víznek, szélnek.
Búcsúpeca
Azzal kezdeném, hogy a jó öreg Sancho inkább lelkes amatőr, mint furmányos profi horgásznak számítható. Ebből eredően elolvas, megnéz mindent, ami a pecával összefügg, de nem fogad meg minden tanácsot (legyen az bármily jó szándékú, avagy ésszerű is), ehelyett mérlegel, számol (leginkább a költségeket, mert hogy el ne felejtsem nem is gazdag), aztán dönt, többnyire önfejűen. Ezért aztán eredményeit nem olvashatjátok a rekordlistákon, módszereit nem adják szájról szájra esti horgász-tüzeknél… Sancho egyszerűen játszik. S e játék néha eredménnyel (= halfogással), néha pedig tanulsággal jár.
De a lényeg a játék maga.
Ez évben is volt két hetem a Dunakanyarban, jelesül Felső-Gödön, ahol családilag üdülésztünk. Az idők folyamán már megismertem annyira a környéket, hogy konkrét céllal, konkrét helyre járhattam horgászni. Ez a sződligeti Yacht-klub kikötője, illetve az öböl Duna felőli oldala volt többnyire. Egyrészt mert a megszokott tavi horgászatokhoz képest nem volt annyira idegen a víz - elég lassú, ide-oda áramló, 2-3 m-es mélység -, másrészt a faházunktól 2 km kerékpárúton, a közelben hűvös sör beszerezhető, szóval ideális körülmények. Azonkívül az évek során már sok kellemes meglepetéssel szolgált: csuka, 4-es süllő, keszegek, az idei első alkalommal pedig 3-as márnával örvendeztetett meg.
Ez úgy esett, hogy némi sajtos etetés után (semmi faxni: 1 kg Maros mix, 1.5 kg kukoricadara, 1 kg száraz kenyér) csontival úsztattam 7-es bolómmal, 16-os zsinórral, 12-es horoggal, csonticsokorral. Jött is 2 keszeg (hogy dévér, karika vagy lapos, netán bagoly, azt ne firtassuk! A keszeg az keszeg, amíg a 20-30 dekás átlagméretben jön - de erről később). És a délutánban egyszer csak elakadt a cucc, aztán megindult, mint egy motorcsónak (nem is akadt el!). Én barátságosan álldogáltam a parton, tartottam a botot és nézegettem az orsót, milyen szépen tekeredik róla lefelé a zsinór. Ennyi közöm volt az ügyhöz.
Egy idő után (úgy 30-40 m zsinór lehúzása után), gondoltam elég lesz, ráfogtam a dobra - és láss csodát, megállt a rocsó. Innentől fogva olyan 50-70 cm-enként vissza lehetett tekerni, ha megindult a hal, a bottal engedtem neki, az orsóról már nem nagyon húzott le damilt. Ha ezt kiszámoljuk, percenként 1 méterével kb. fél óra alatt visszacsábítottam a jószágot a parthoz és egy kellően irigy, mindazonáltal készséges horgásztárs megszákolta. Ezúton is köszönet érte!
Na, ez volt az első napi beetetés.
Napokig nem is volt komolyabb eredmény, sikeres gébészkedés, arasznyi durbincsok, snecik - úszóval. Fenekezve, csontival, gilisztával, szelettel: terített rebetli (ha jól használom az ide vágó ulti-terminológiát).
Jött aztán az a bizonyos váci horgászverseny és a megbeszélt találkozó Frucuval. (vele vettem fel a kapcsolatot még Miskolcról, mondván elkél a helybéli segítség a „messziről jött embernek”). No, barátomat meg is találtam a parton, egyszerű módszerrel: megcsörgettem a mobilját, és a kövek közt serénykedő versenyzők közül csak ki kellett keresni a kezét füléhez szorító, széles mozdulatokkal jobbra-balra nézelődő harcost. Rövid protokoll után a tárgyra is tértünk: F.-nak szinte mindene volt, ami egy horgászversenyen induló bajnok-jelöltnek szükségeltetik, talán csak egy-két elhanyagolható eszköznek volt híján, úgymint horognak (!).
Ez már eleve szimpatikussá tette, látszott, nem egy elbizakodott Szupermennel hozott össze a Pannon GSM. Tehát hasznossá tettem magam, s mint mobil - biciklis - segéd, elszáguldottam a kedvenc horgászboltjába a hiányzó apróságok beszerzése céljából. (Egyébként fegyvertelen voltam, nem szándékoztam első alkalommal mindjárt megszégyeníteni a Dunakanyar horgásztársadalmát egy megalázó vereséggel).
Így már indulhatott a verseny, Én, mint nevem kötelezett, hű fegyverhordozóként szerelgettem, gubancolgattam, csaliztam, míg a Mester aprította a….gébeket. Hát igen. Hármat. Köztük volt egy nagy is, olyan 7 cm.-es.
Mentségéül el kell mondani, hogy a környéken szupi rakósokkal - aminek értéke felért F. összes cuccával + az én bringámmal - ennél 3-mal kevesebb hallal „nyomultak”, úgyhogy egészen esélyesnek éreztük magunkat.
Egyébként majdnem úgy is lett. Majdnem. Mert azért a „nagyok” fogtak 1-2-5 kilót, a többiek között azonban versenyképes volt ez az eredmény is.
No, a versenynek vége, mielőtt eloszoltunk volna, megállapodtunk, hogy másnap reggel - már verseny nélkül - ugyanitt, F. hozza a maradék csontikat, én pecát, és összemérkőzünk, már csak ketten (illetve F.-nével hármasban).
Sancho szavatartó ember, másnap reggel 6-kor kelt, lábujjhegyen készülődve felverte a faház teljes lakosságát, de hát menni kell, mert várnak!
Nem vártak, több eszük volt. Szerintem délig aludtak, aztán a másik oldalukra fordultak. Én pedig megismerkedtem a gébek mindegyik változatával, egyik csúnyább mint a másik, és a 7 centis is le tudja nyelni a horgot 15 centi mélyre. Meg is állapítottam nagy magányomban, hogy ilyen pályát találok én Gödön is, nem kell ehhez 7 Km-t tekerni - úgy is lett. Másnap az általam választott helyen úsztatva sokkal több gébet fogtam, és sokkal rondábbakat.
No, teltek-múltak a napok, jött a kánikula. Én visszatértem Sződligetre, ott mégiscsak halszerű halakat lehetett látni. Egyik délután M.(Sancho-né, a párom) meglátogatott, amint a helyi szaunában száradoztam éppen (80 fokra felhevült kövek, időnként egy-egy hajó hullámai által locsolva, forró gőz, izzadás) és felmérve a helyzetet engem elzavart némi hideg serekért, mondván, addig majd ő felügyeli a botokat. Zseniális helyzetfelismerés volt részéről, duplán is: egyrészt minden vágyam egy fentebb említett ital-adag magamévá tétele volt - amit meg is tettem - másrészt amíg én a torkommal voltam elfoglalva, Kedvesem kifogott egy kiló fölötti dévért! (Micsoda elterelő hadművelet!) Nekem csak a merítés maradt, az elismerést is a hős amazon söpörte be a parton aszalódó népektől.
Ezután már említésre méltó esemény nem sok történt. F. megírta itt lejjebb a búcsúpecát, persze szerényen elhallgatva a szerelékes doboz otthon maradásának valamint a Houdini-féle szabadulóművész csontik történetét. Csak vázolom (végül is a történet F.-é): kiérkezvén a partra párjával, szerelni kezdtek. Már percek óta tevékenykedtek, amikor valamelyiküknek feltűnt, hogy nincs szerelékes doboz (Hogy addig nem tűnt fel, az is érdekes…). Ez feléjük megszokott esemény lehet, mert a legteljesebb nyugalommal konstatálták a katasztrófát, F. természetes módon visszaautózott az ominózus tárgyért („Hol a kocsikulcs?”), s mintha a legtermészetesebb lenne, folytatták a készülődést. A Csonti-ügy is ilyen sztoikus stílusban hangzott el: a versenyre vásárolt és a viszonyok miatt megmaradt kukacok leküzdve a doboz, zacskó, frizsider képezte akadályokat, másnap reggel a konyha kövén szambáztak - kivel nem esett már meg hasonló? De hogy a háziasszony rezzenéstelen arccal siklik tova a történeten, az nekem meglepő volt (Saját háziasszonyom hogy finoman fogalmazzak, kissé hevesebben reagálta le a velem és hernyóimmal megesett hasonló kalandot….)
Összefoglalva: Szép tájakat, kedves embereket ismertünk meg a Dunakanyarban, kedves, érdekes, ha nem is „bombasztikus” történetek estek meg velünk. Szeretem ezt a tájat, szeretek ide visszatérni, egyre több emlék szólít meg…jövök jövőre is!
De a lényeg a játék maga.
Ez évben is volt két hetem a Dunakanyarban, jelesül Felső-Gödön, ahol családilag üdülésztünk. Az idők folyamán már megismertem annyira a környéket, hogy konkrét céllal, konkrét helyre járhattam horgászni. Ez a sződligeti Yacht-klub kikötője, illetve az öböl Duna felőli oldala volt többnyire. Egyrészt mert a megszokott tavi horgászatokhoz képest nem volt annyira idegen a víz - elég lassú, ide-oda áramló, 2-3 m-es mélység -, másrészt a faházunktól 2 km kerékpárúton, a közelben hűvös sör beszerezhető, szóval ideális körülmények. Azonkívül az évek során már sok kellemes meglepetéssel szolgált: csuka, 4-es süllő, keszegek, az idei első alkalommal pedig 3-as márnával örvendeztetett meg.
Ez úgy esett, hogy némi sajtos etetés után (semmi faxni: 1 kg Maros mix, 1.5 kg kukoricadara, 1 kg száraz kenyér) csontival úsztattam 7-es bolómmal, 16-os zsinórral, 12-es horoggal, csonticsokorral. Jött is 2 keszeg (hogy dévér, karika vagy lapos, netán bagoly, azt ne firtassuk! A keszeg az keszeg, amíg a 20-30 dekás átlagméretben jön - de erről később). És a délutánban egyszer csak elakadt a cucc, aztán megindult, mint egy motorcsónak (nem is akadt el!). Én barátságosan álldogáltam a parton, tartottam a botot és nézegettem az orsót, milyen szépen tekeredik róla lefelé a zsinór. Ennyi közöm volt az ügyhöz.
Egy idő után (úgy 30-40 m zsinór lehúzása után), gondoltam elég lesz, ráfogtam a dobra - és láss csodát, megállt a rocsó. Innentől fogva olyan 50-70 cm-enként vissza lehetett tekerni, ha megindult a hal, a bottal engedtem neki, az orsóról már nem nagyon húzott le damilt. Ha ezt kiszámoljuk, percenként 1 méterével kb. fél óra alatt visszacsábítottam a jószágot a parthoz és egy kellően irigy, mindazonáltal készséges horgásztárs megszákolta. Ezúton is köszönet érte!
Na, ez volt az első napi beetetés.
Napokig nem is volt komolyabb eredmény, sikeres gébészkedés, arasznyi durbincsok, snecik - úszóval. Fenekezve, csontival, gilisztával, szelettel: terített rebetli (ha jól használom az ide vágó ulti-terminológiát).
Jött aztán az a bizonyos váci horgászverseny és a megbeszélt találkozó Frucuval. (vele vettem fel a kapcsolatot még Miskolcról, mondván elkél a helybéli segítség a „messziről jött embernek”). No, barátomat meg is találtam a parton, egyszerű módszerrel: megcsörgettem a mobilját, és a kövek közt serénykedő versenyzők közül csak ki kellett keresni a kezét füléhez szorító, széles mozdulatokkal jobbra-balra nézelődő harcost. Rövid protokoll után a tárgyra is tértünk: F.-nak szinte mindene volt, ami egy horgászversenyen induló bajnok-jelöltnek szükségeltetik, talán csak egy-két elhanyagolható eszköznek volt híján, úgymint horognak (!).
Ez már eleve szimpatikussá tette, látszott, nem egy elbizakodott Szupermennel hozott össze a Pannon GSM. Tehát hasznossá tettem magam, s mint mobil - biciklis - segéd, elszáguldottam a kedvenc horgászboltjába a hiányzó apróságok beszerzése céljából. (Egyébként fegyvertelen voltam, nem szándékoztam első alkalommal mindjárt megszégyeníteni a Dunakanyar horgásztársadalmát egy megalázó vereséggel).
Így már indulhatott a verseny, Én, mint nevem kötelezett, hű fegyverhordozóként szerelgettem, gubancolgattam, csaliztam, míg a Mester aprította a….gébeket. Hát igen. Hármat. Köztük volt egy nagy is, olyan 7 cm.-es.
Mentségéül el kell mondani, hogy a környéken szupi rakósokkal - aminek értéke felért F. összes cuccával + az én bringámmal - ennél 3-mal kevesebb hallal „nyomultak”, úgyhogy egészen esélyesnek éreztük magunkat.
Egyébként majdnem úgy is lett. Majdnem. Mert azért a „nagyok” fogtak 1-2-5 kilót, a többiek között azonban versenyképes volt ez az eredmény is.
No, a versenynek vége, mielőtt eloszoltunk volna, megállapodtunk, hogy másnap reggel - már verseny nélkül - ugyanitt, F. hozza a maradék csontikat, én pecát, és összemérkőzünk, már csak ketten (illetve F.-nével hármasban).
Sancho szavatartó ember, másnap reggel 6-kor kelt, lábujjhegyen készülődve felverte a faház teljes lakosságát, de hát menni kell, mert várnak!
Nem vártak, több eszük volt. Szerintem délig aludtak, aztán a másik oldalukra fordultak. Én pedig megismerkedtem a gébek mindegyik változatával, egyik csúnyább mint a másik, és a 7 centis is le tudja nyelni a horgot 15 centi mélyre. Meg is állapítottam nagy magányomban, hogy ilyen pályát találok én Gödön is, nem kell ehhez 7 Km-t tekerni - úgy is lett. Másnap az általam választott helyen úsztatva sokkal több gébet fogtam, és sokkal rondábbakat.
No, teltek-múltak a napok, jött a kánikula. Én visszatértem Sződligetre, ott mégiscsak halszerű halakat lehetett látni. Egyik délután M.(Sancho-né, a párom) meglátogatott, amint a helyi szaunában száradoztam éppen (80 fokra felhevült kövek, időnként egy-egy hajó hullámai által locsolva, forró gőz, izzadás) és felmérve a helyzetet engem elzavart némi hideg serekért, mondván, addig majd ő felügyeli a botokat. Zseniális helyzetfelismerés volt részéről, duplán is: egyrészt minden vágyam egy fentebb említett ital-adag magamévá tétele volt - amit meg is tettem - másrészt amíg én a torkommal voltam elfoglalva, Kedvesem kifogott egy kiló fölötti dévért! (Micsoda elterelő hadművelet!) Nekem csak a merítés maradt, az elismerést is a hős amazon söpörte be a parton aszalódó népektől.
Ezután már említésre méltó esemény nem sok történt. F. megírta itt lejjebb a búcsúpecát, persze szerényen elhallgatva a szerelékes doboz otthon maradásának valamint a Houdini-féle szabadulóművész csontik történetét. Csak vázolom (végül is a történet F.-é): kiérkezvén a partra párjával, szerelni kezdtek. Már percek óta tevékenykedtek, amikor valamelyiküknek feltűnt, hogy nincs szerelékes doboz (Hogy addig nem tűnt fel, az is érdekes…). Ez feléjük megszokott esemény lehet, mert a legteljesebb nyugalommal konstatálták a katasztrófát, F. természetes módon visszaautózott az ominózus tárgyért („Hol a kocsikulcs?”), s mintha a legtermészetesebb lenne, folytatták a készülődést. A Csonti-ügy is ilyen sztoikus stílusban hangzott el: a versenyre vásárolt és a viszonyok miatt megmaradt kukacok leküzdve a doboz, zacskó, frizsider képezte akadályokat, másnap reggel a konyha kövén szambáztak - kivel nem esett már meg hasonló? De hogy a háziasszony rezzenéstelen arccal siklik tova a történeten, az nekem meglepő volt (Saját háziasszonyom hogy finoman fogalmazzak, kissé hevesebben reagálta le a velem és hernyóimmal megesett hasonló kalandot….)
Összefoglalva: Szép tájakat, kedves embereket ismertünk meg a Dunakanyarban, kedves, érdekes, ha nem is „bombasztikus” történetek estek meg velünk. Szeretem ezt a tájat, szeretek ide visszatérni, egyre több emlék szólít meg…jövök jövőre is!
Régi szerelem
Régi szerelem ez a gödi Dunával. Talán 10 éve jártam ott először, azóta évről évre visszacsábít. Idestova tősgyökeres helybélinek érzem magam, ami persze erős önbizalomra vall, valószínűleg csupán szerencsém szokott lenni az időjárással, az itteni ismerőseimmel, a horgászattal. Ha meg nem - hiszen volt olyan év, hogy a nagy gonddal megtervezett nyaralást elvitte az „évszázad áradása” – azt gyorsan felejtem.
Eleinte csak módjával horgászgattam, egy-egy napijegy erejéig merészkedtem csak a partra. Valahogy túl nagynak tűnt számomra a Duna. Pár éve azonban már rendes éves területi jegyet váltok, és ha dolgom arra felé visz (hát persze, nem véletlenül ám!), ki nem hagynék egy kis feederezést, úsztatást a kedvenc helyeim valamelyikén.
Az idén, miként tavaly is, Bandi barátomra bíztam a fontos irat beszerzését, amit ő készségesen el is végzett. Így reggel első utunk hozzá vezetett, átvenni a zsugát, megbeszélni a legszükségesebbeket – család, peca, a világ egyéb dolgai -, majd „kadett-halálában” vágta a hosszú-kövezésre, mert az előzetes információk szerint ott érdemes próbálkozni keszegek és márnák reményében.
A réten tartottam egy kis divatbemutatót, amint szalonképes ruházatomat átcseréltem a szerencsehozó horgásznadrágra-kabátra. Szerencsére serdületlen leánygyermekek nem jártak a környéken, az az egy-két kutyasétáltató meg legföljebb másfelé nézett. No, a harci felszerelés magamra öltése után meg is indultam a partra, sőt, egy lendülettel kis híján tovább is, párom komoly megrökönyödése mellett, ugyanis a meredek kövezés egyik sziklája megbillent alattam, és álnokul tovább akart segíteni a habokba. Néhány piruett és egyéb, sztár-műkorcsolyából ellesett mozdulatsor bevetésével azért sikerült megállnom.
Kezdetét vette a nap komoly része: a testesebb feederemet Sajó-parti „fúrt” gilisztával csalizva a mederbe dobtam, a lájtot pedig csonticsokorral a sodorvonal szélére. A kosarakba folyóvízi piros sajtos Tímár-mix + főtt búza került, csontival fűszerezve.
Mellettem egy sporttárs úszós szerkóval horgászott, nem is eredménytelenül, időnként keszeget terelt a parthoz. Biztató jelenség volt, ezek szerint eszik a hal! Pár jó tanáccsal is ellátott az új akadókat illetően, szóval szimpatikus, barátságos úr volt. (Ez kritika lenne - itt megemlíteni érdemtelen – más horgászok iránt…).
Horgásztunk tehát, hanem akkora szél kerekedett, hogy a kolléga kezéből szinte kicsavarta a bolót. Hamar meg is elégelte a dolgot, pakolt, elköszönt, távozott – hja kérem, aki minden nap a Duna mellett lakik!
Némi várakozás után - kellett egy kis idő, amíg a feederkosarakkal kellő mennyiségű etetőanyagot tudtam bejuttatni - határozott spicc-rázással jelentkezett 2007 első dunai zsákmánya (már nekem), egy köpcös jász személyében. Jó, hát márnára, kilós paducokra vágyom, de hogy adná ki magát, ha elégedetlenkednék? Annál is kevésbé, mert kisvártatva követte a párja, aztán a harmadik…Na! Megy ez!
Azám, megy! Illetve dehogy megy; JÖN! A helybéli mumus, minden horgász rémálma, gyűlöletének tárgya: egy irgalmatlan méretű sétahajó, „szájában” egy hozzá méltó irdatlan rózsával. Úgy néz ki, mint valami elméretezett tacskó, amint szájában hozza az eldobott ágat. Maga a látvány is elég giccses, de „nem ezért szeretem”: az évek során e kedves kis ladikok az általuk kavart hullámok által komoly részt vállaltak a horgászfelszerelésem megújításában, elsodorva szerelékesdobozt, botot, szandált, dézsát, mobiltelefont. Mintha darázs csípett volna, ugrottam, pakoltam mindent 3 méter magasra, a haltartót úgy tartottam a fejem fölé – a víz a nyakamba csöpögött -, mint Rambó a géppuskáját a mocsári átkeléskor, izgatottan vizslattam a pályát, hogy hol fog felcsapni a kétméteres – nem tévedés, volt már olyan is! - cunami, mit lehetne még biztonságosabban elhelyezni… Aztán semmi. Az aljas teknő csakazértsem hullámoztatott. Szép komótosan elcsordogált előttem, éppen csak meglötyögtette a habokat. Hát tökéletes átverés volt. A fejem fölött egy kaján szürke varjú pár kárörvendően röhög, én meg kászálódok vissza a helyemre, közben azért a madarak irányába is mormogok egy- két megjegyzést, utalva gyermekkori élményeimre holmi varjúlevesek formájában…
No de horgásszunk! Az a lényeg, azért jöttünk –illetve Marikám miattam jött, hősiesen burkolgatja magát egyre beljebb mindenféle plédekbe, kapucnikba, mert az északi szél -tavasz ide vagy oda – bizony elég szigorúan cibálja a kabátunkat. Szóval horgászunk. A következő kapás komolyabb, bevágás után a finom pálca derékig meghajlik, míg dolgoztatja a halat. „Elakadtál?” – érdeklődik mögöttem a pokróc, pedig hej de szépen hajladozik a light feederem! Bizony, egy újabb jász a tettes, de nem a „pecsenye”-méret, ez többnek tűnik 60 dekánál. Merítem is illendően.
A nehéz peca is rezeg, bevágok, de nemigen ellenkezik. Ugyan mi is lehetne gilisztára, ha nem botvivős márna? Na? Találós kérdés: hát persze, egy szép (ronda) géb. Nem érdeklődöm a részletek iránt, mind egyformán csúnya, gyorsan vissza is kerül oda, ahonnan jött, remélem az enyémhez hasonló élményeket mesél a többieknek odalent: egy ronda, szemüveges, szőrös alak nézett vele „géb-szemet” a parton.
Van aztán még változatosság: sneci. De nem ám az a nyiszlett kis semmiség, bizony 20 centis, erőtől duzzadó hal, majdhogynem fárasztani kell. Aztán újra komolyabb jelentkező: az előző jász párja. Az enyém – mármint az én párom – most nem a merítőért nyúl, hanem kedélyesen fényképezget fárasztást, merítést, tájat. Eljátszom a gondolattal, hogy vajon ha egy négyes marci cibálná a kezemből a botot, akkor is ilyen halvérű lenne-e, de persze nem haragszom, magam kiemelem a halacskát. (Nem a hal mérete, hanem a 14-es vékony húsú horog miatt aggódtam kissé, de megfelelően tartott.)
Hát így megy ez. Kellemesen telik az idő, a horgász-romantikát csak egy újabb „Rose”-hajó rombolná, de már nem dőlök be neki, és nekem van igazam, ez is csendesen csorog Budapest felé. Remélem mindegyik vízszörny így fog ezentúl viselkedni. Azért a kis hullámzás is elég ahhoz, hogy a kapások elmaradjanak. Lassan szedelőzködünk. Messze még Miskolc, előtte a helybéli csárdában még elköltünk egy ebédet – a halászlé tartalmas, de kegyetlenül el van sózva, legszívesebben utána küldenék egy Rigó-t (ez a helybéli barna- és világos sör elegyítésével készített nedű beceneve), ha nem éppen tízpercenként mondaná be a rádió, hogy húsvéti razziát tart a rendőrség. No mindegy, a csárda pontya legföljebb azt hiszi, hogy a kutya ette meg, ha egyszer vizet ivott rá.
Összefoglalva nagyon barátságos, szórakoztató idénynyitó pecában volt részem. Remélem, a folytatás is ilyen lesz.
Bónusz is került: hazafelé autózva Veresegyházon (vagy hol) a körforgalomba hajtanék be. Az ott haladó autó sofőrje bent a körben megáll, és mintegy jobbkéz-szabályt alkalmazva engem akar beengedni! A szőr is felállt a hátamon, miközben rémülten hessegettem a komát, hogy meneküljön már onnan, mert mögötte közeledik egy cementszállító, és Európában nincs még egy sofőr, aki rajta kívül ezt a helyzetet átlátná… De szerencsém volt (mit nekem, a marslakónak!), nem kellett tanúskodnom. Így végül a kellemes húsvéti peca marad meg bennem emlékül.
Eleinte csak módjával horgászgattam, egy-egy napijegy erejéig merészkedtem csak a partra. Valahogy túl nagynak tűnt számomra a Duna. Pár éve azonban már rendes éves területi jegyet váltok, és ha dolgom arra felé visz (hát persze, nem véletlenül ám!), ki nem hagynék egy kis feederezést, úsztatást a kedvenc helyeim valamelyikén.
Az idén, miként tavaly is, Bandi barátomra bíztam a fontos irat beszerzését, amit ő készségesen el is végzett. Így reggel első utunk hozzá vezetett, átvenni a zsugát, megbeszélni a legszükségesebbeket – család, peca, a világ egyéb dolgai -, majd „kadett-halálában” vágta a hosszú-kövezésre, mert az előzetes információk szerint ott érdemes próbálkozni keszegek és márnák reményében.
A réten tartottam egy kis divatbemutatót, amint szalonképes ruházatomat átcseréltem a szerencsehozó horgásznadrágra-kabátra. Szerencsére serdületlen leánygyermekek nem jártak a környéken, az az egy-két kutyasétáltató meg legföljebb másfelé nézett. No, a harci felszerelés magamra öltése után meg is indultam a partra, sőt, egy lendülettel kis híján tovább is, párom komoly megrökönyödése mellett, ugyanis a meredek kövezés egyik sziklája megbillent alattam, és álnokul tovább akart segíteni a habokba. Néhány piruett és egyéb, sztár-műkorcsolyából ellesett mozdulatsor bevetésével azért sikerült megállnom.
Kezdetét vette a nap komoly része: a testesebb feederemet Sajó-parti „fúrt” gilisztával csalizva a mederbe dobtam, a lájtot pedig csonticsokorral a sodorvonal szélére. A kosarakba folyóvízi piros sajtos Tímár-mix + főtt búza került, csontival fűszerezve.
Mellettem egy sporttárs úszós szerkóval horgászott, nem is eredménytelenül, időnként keszeget terelt a parthoz. Biztató jelenség volt, ezek szerint eszik a hal! Pár jó tanáccsal is ellátott az új akadókat illetően, szóval szimpatikus, barátságos úr volt. (Ez kritika lenne - itt megemlíteni érdemtelen – más horgászok iránt…).
Horgásztunk tehát, hanem akkora szél kerekedett, hogy a kolléga kezéből szinte kicsavarta a bolót. Hamar meg is elégelte a dolgot, pakolt, elköszönt, távozott – hja kérem, aki minden nap a Duna mellett lakik!
Némi várakozás után - kellett egy kis idő, amíg a feederkosarakkal kellő mennyiségű etetőanyagot tudtam bejuttatni - határozott spicc-rázással jelentkezett 2007 első dunai zsákmánya (már nekem), egy köpcös jász személyében. Jó, hát márnára, kilós paducokra vágyom, de hogy adná ki magát, ha elégedetlenkednék? Annál is kevésbé, mert kisvártatva követte a párja, aztán a harmadik…Na! Megy ez!
Azám, megy! Illetve dehogy megy; JÖN! A helybéli mumus, minden horgász rémálma, gyűlöletének tárgya: egy irgalmatlan méretű sétahajó, „szájában” egy hozzá méltó irdatlan rózsával. Úgy néz ki, mint valami elméretezett tacskó, amint szájában hozza az eldobott ágat. Maga a látvány is elég giccses, de „nem ezért szeretem”: az évek során e kedves kis ladikok az általuk kavart hullámok által komoly részt vállaltak a horgászfelszerelésem megújításában, elsodorva szerelékesdobozt, botot, szandált, dézsát, mobiltelefont. Mintha darázs csípett volna, ugrottam, pakoltam mindent 3 méter magasra, a haltartót úgy tartottam a fejem fölé – a víz a nyakamba csöpögött -, mint Rambó a géppuskáját a mocsári átkeléskor, izgatottan vizslattam a pályát, hogy hol fog felcsapni a kétméteres – nem tévedés, volt már olyan is! - cunami, mit lehetne még biztonságosabban elhelyezni… Aztán semmi. Az aljas teknő csakazértsem hullámoztatott. Szép komótosan elcsordogált előttem, éppen csak meglötyögtette a habokat. Hát tökéletes átverés volt. A fejem fölött egy kaján szürke varjú pár kárörvendően röhög, én meg kászálódok vissza a helyemre, közben azért a madarak irányába is mormogok egy- két megjegyzést, utalva gyermekkori élményeimre holmi varjúlevesek formájában…
No de horgásszunk! Az a lényeg, azért jöttünk –illetve Marikám miattam jött, hősiesen burkolgatja magát egyre beljebb mindenféle plédekbe, kapucnikba, mert az északi szél -tavasz ide vagy oda – bizony elég szigorúan cibálja a kabátunkat. Szóval horgászunk. A következő kapás komolyabb, bevágás után a finom pálca derékig meghajlik, míg dolgoztatja a halat. „Elakadtál?” – érdeklődik mögöttem a pokróc, pedig hej de szépen hajladozik a light feederem! Bizony, egy újabb jász a tettes, de nem a „pecsenye”-méret, ez többnek tűnik 60 dekánál. Merítem is illendően.
A nehéz peca is rezeg, bevágok, de nemigen ellenkezik. Ugyan mi is lehetne gilisztára, ha nem botvivős márna? Na? Találós kérdés: hát persze, egy szép (ronda) géb. Nem érdeklődöm a részletek iránt, mind egyformán csúnya, gyorsan vissza is kerül oda, ahonnan jött, remélem az enyémhez hasonló élményeket mesél a többieknek odalent: egy ronda, szemüveges, szőrös alak nézett vele „géb-szemet” a parton.
Van aztán még változatosság: sneci. De nem ám az a nyiszlett kis semmiség, bizony 20 centis, erőtől duzzadó hal, majdhogynem fárasztani kell. Aztán újra komolyabb jelentkező: az előző jász párja. Az enyém – mármint az én párom – most nem a merítőért nyúl, hanem kedélyesen fényképezget fárasztást, merítést, tájat. Eljátszom a gondolattal, hogy vajon ha egy négyes marci cibálná a kezemből a botot, akkor is ilyen halvérű lenne-e, de persze nem haragszom, magam kiemelem a halacskát. (Nem a hal mérete, hanem a 14-es vékony húsú horog miatt aggódtam kissé, de megfelelően tartott.)
Hát így megy ez. Kellemesen telik az idő, a horgász-romantikát csak egy újabb „Rose”-hajó rombolná, de már nem dőlök be neki, és nekem van igazam, ez is csendesen csorog Budapest felé. Remélem mindegyik vízszörny így fog ezentúl viselkedni. Azért a kis hullámzás is elég ahhoz, hogy a kapások elmaradjanak. Lassan szedelőzködünk. Messze még Miskolc, előtte a helybéli csárdában még elköltünk egy ebédet – a halászlé tartalmas, de kegyetlenül el van sózva, legszívesebben utána küldenék egy Rigó-t (ez a helybéli barna- és világos sör elegyítésével készített nedű beceneve), ha nem éppen tízpercenként mondaná be a rádió, hogy húsvéti razziát tart a rendőrség. No mindegy, a csárda pontya legföljebb azt hiszi, hogy a kutya ette meg, ha egyszer vizet ivott rá.
Összefoglalva nagyon barátságos, szórakoztató idénynyitó pecában volt részem. Remélem, a folytatás is ilyen lesz.
Bónusz is került: hazafelé autózva Veresegyházon (vagy hol) a körforgalomba hajtanék be. Az ott haladó autó sofőrje bent a körben megáll, és mintegy jobbkéz-szabályt alkalmazva engem akar beengedni! A szőr is felállt a hátamon, miközben rémülten hessegettem a komát, hogy meneküljön már onnan, mert mögötte közeledik egy cementszállító, és Európában nincs még egy sofőr, aki rajta kívül ezt a helyzetet átlátná… De szerencsém volt (mit nekem, a marslakónak!), nem kellett tanúskodnom. Így végül a kellemes húsvéti peca marad meg bennem emlékül.
Emlékeinkből élünk
("Az emlékeinkből élünk.
Már akinek vannak emlékei...")
Nyár volt, forróság.
Napközben csak kornyadoztunk a kis faház teraszán, élveztük a kert fölé magasodó diófa árnyékát, és időnként felkaptuk a slagot, mondván: locsolni kell a füvet, mert még kiszárad ebben az aszályban. Bennem ugyan motoszkáltak a bölcs kertész-gazdák útmutatásai, miszerint öntözni csak hajnalban, vagy alkonyattal, mert „hőssokkot” kap a növény. Bánom is! Inkább ő mint én!
Így vegatáltuk át a napot, közben alig vártam az alkonyt, hogy végre ki lehessen menni a Dunára. A bicikli ott állt felmálházva a ház mögött. A szerelékes táskába betöltöttem egy hideg ásványvizet meg négy doboz árpakólát, és lelkesen nógattam M.-et, hogy induljunk gyorsan, várnak a halak! Ő persze somolygott, hogy hát persze, MEGvárnak, de azért csak elindult velem.
Kiépített kerékpárút vezet végig a töltésen, ahol csábító csillogással hívogat a folyó. Bámészkodás közben persze életveszélyes voltam, mert a töltés így, estefelé zsúfolásig tele volt andalgó párocskákkal, kocogó ötvenes menedzserekkel, pocakos kutyasétáltatókkal és hát kerékpárosokkal. Szerencsére nem kellett messzire tekerni, öt perc alatt elértük a kedvenc helyemet.
Egy 500 méteres kövezésen vajon miféle megérzések, ötletek, tapasztalatok elegye dönti el, hogy éppen hol telepszünk le? Én most a szokásos helyem fölött vagy 50 méterrel, egy bedőlt fa fölött helyezkedtem el. M. fent, a lombok takarásában keresett magának egy kényelmes, „puha” sziklát, magam pedig birtokba vettem a harcálláspontot. (M.-nek igaza volt: A lombok alatti köveket nem forrósította fel a gyilkos erejű napsütés. Az én szikláim viszont még most is ontották magukból a forróságot). Nagyon nem lehetett közel helyezkedni a vízfelszínhez, mert a Dunán közlekedő óriás sétahajók néha másfél méteres hullámokat csapnak, ajándékoztam már így a folyónak szerelékes dobozt, vászonvödröt, szandált, haltartót…).
A sietős helyfoglalás jutalma egy kéjesen pukkanó doboz sör volt.
Na, elég a szórakozásból, horgásszunk!
Az idén ez nem feltétlenül óriási halak egymás utáni akasztását-fárasztását jelentette – régebben egy-egy délután 8-10 kiló fehérhal 8-10 darabban sem volt ritkaság – hanem elsősorban a mindent felfaló gébek támadásának kicselezéséről szólt. Ennek megfelelően az etetést is úgy kellett megoldani, hogy ne csak a szörnyecskékre legyen esély. Novi barátom tanácsait szem előtt tartva nem gombócoztam, hanem sűrűn dobáltam a feeder kosarakat, igyekezve a lehető legpontosabban ugyanarra a területre koncentrálni. Két bottal, persze, pedig azzal kissé ügyetlen dolog ez, de a megfontolás abban állt, hogy kettővel hamarabb tudok etetést gyártani. Sietős dolog ez, mert ha jön egy-egy óriáshajó, a hullámverés elültével lehet újra kezdeni a dolgot.
Na, szóval etetgettem, közben aprítottam a gébeket. Kb. 20 perc telhetett el, amikor az első komolyabb kapás keletkezett: egy 30 dekás jász volt a jelentkező. Tartóba került, mert a kisházban már be volt készítve a bogrács, a tüzelő, a hagyma, a paprika…
A nehezebbik botot át is szereltem: 80 g-os kosár, 18-as előke, 8-as horog megtömve csontival repült beljebb, a sodrás szélébe. Bizony, márnára áhítoztam! A kisebbik bottal a bedőlt fa előtti visszaforgóba dobáltam. Lassan gyűlt is az alaplé: két szilva, egy másik jász és egy karika keszeg fogócskázott szákban. És vagy ötven géb fordult meg kezem között.
A helyválasztásban is ez volt a ráció: 16-18-as főzsinór, ehhez mért előke egy termetesebb dunai halnak önmagában nem akadály. A keszegeknek azonban bőven elegendő volt, és arra számítottam, hogy ha márna jön, az úgyis a meder felé, illetve a sodrással szemben menekül, így ki is használom a faágak alkotta haltartó helyet, mégsem fog akadályozni a fárasztásban.
Az lenyugvó Nap bíbor-narancs takarót borított a tájra. A túlparti sarkantyúra lassan megérkeztek az éjszakára készülő horgászok, mellőlem pedig szedelőzködtek a helyi délutános műszak pecásai. Szeretek belemerengeni az ilyen alkonyokba, elnézem a hegyek közé fészkükre igyekvő madarak röptét a távolban, a sugarak tűzijátékát egy-egy felhőfoszlányon, közben hallgatom a folyó suttogását, a hátam mögött az erdőben nyugovóra készülő állatok neszezését….
Hoppá!
A kövek közé szorított ágasra támasztott „kis” feeder spicce jókorát bólintott. Csak a szemem sarkából érzékeltem a mozgást, de hát az évek során beidegződött reflexek hely álltak: A húzásba nyúlva erősen beemeltem. Illetve nem is: mindegy volt, mennyire húztam a botot, a vízben lévő vége nem mozdult. Ilyenkor szokott jönni az „elakadt…aztán az akadó megelevenedett” fordulat, de persze nem egészen ilyen volt: egy kicsit jött felém a hal, aztán egy kis ívet leírva megindult a parttal párhuzamosan, lefelé! Hát persze, a koncepció, mely szerint a zsákmányállatnak a meder felé kell menekülnie…hát az nem jött össze. Halam komótos kígyózással húzta át a zsinórt a fa ágai között és ment tovább Pest felé. A light feeder markolatig hajlott, aztán az orsó vette át a főszerepet, halk, de egyre magasabb frekvenciájú ciripeléssel adta a zsinórt.
M. is pillanatok alatt mellettem termett (éppen befejezte az olvasgatást a sötétedő estében), kezében a 40 centi átmérőjű szákkal, hogy majd merít… Nem tudta, hogy a hal nem előttünk, hanem vagy 50 méterre, a fa túloldalán van már. Én csak nyögdécseltem összefüggéstelenül: „nem tudom tartani…mi lehet ez....hú!”, és közben csúcsra járt az agyam: Ez nem márna, az egyszer biztos. Meg az is, hogy nem tudom megfogni. A kimért, kígyózó mozgás harcsára utalt Utána menni legföljebb a mederben lehetne – ha az életem függene az elejtésétől – de akkor sem tudom, hogy bújnék át a fán.
Eközben az orsón egyre kevesebb zsinór volt már. Vettem egy nagy levegőt, gondolatban elköszöntem a harcsától – már eldöntöttem, hogy nem lehet más – és fájó szívvel lefogtam az orsót. Még egy halvány reménysugár derengett fel: a hal néhány másodpercre megállt. Aztán az ismerős pattanás – és ennyi volt.
Az adrenalin lassan kiürült a véremből. Lassan, komótosan tekertem vissza a megkönnyebbült szereléket. Bambán vettem tudomásul, hogy a kosár elakad a fa gyökerei között, be kell szakítani. Így teljes a vereség.
M. vigasztaló hangja térített magamhoz: „Azért csak megakasztottad!” Már nem vágytam újabb horgász-izgalomra. Az alaplé-sorsra szánt keszegeket egyenként visszarakosgattam a vízbe, néztem, ahogy lassan, szinte hitetlenkedve indulnak el, aztán leültem a most már lágyan simogató meleget lehelő kőre, hátamat egy másiknak támasztottam, és belefeledkeztem az alkonyat fényjátékába. A távolból egyre erősödő dohogással feltűntek valamelyik dunajáró fényfüzérei. Összepakoltam, felbirkóztam a kerékpárokat a töltésre, és haza tekertünk.
A faház kedvesen hívogatott, de nem volt még kedvem bemenni. Hanyatt dőltem a kerti széken, néztem az égen az egyre sorakozó csillagokat, hallgattam a tücskök ciripelését.
Halakról, folyókról álmodoztam.
Már akinek vannak emlékei...")
Nyár volt, forróság.
Napközben csak kornyadoztunk a kis faház teraszán, élveztük a kert fölé magasodó diófa árnyékát, és időnként felkaptuk a slagot, mondván: locsolni kell a füvet, mert még kiszárad ebben az aszályban. Bennem ugyan motoszkáltak a bölcs kertész-gazdák útmutatásai, miszerint öntözni csak hajnalban, vagy alkonyattal, mert „hőssokkot” kap a növény. Bánom is! Inkább ő mint én!
Így vegatáltuk át a napot, közben alig vártam az alkonyt, hogy végre ki lehessen menni a Dunára. A bicikli ott állt felmálházva a ház mögött. A szerelékes táskába betöltöttem egy hideg ásványvizet meg négy doboz árpakólát, és lelkesen nógattam M.-et, hogy induljunk gyorsan, várnak a halak! Ő persze somolygott, hogy hát persze, MEGvárnak, de azért csak elindult velem.
Kiépített kerékpárút vezet végig a töltésen, ahol csábító csillogással hívogat a folyó. Bámészkodás közben persze életveszélyes voltam, mert a töltés így, estefelé zsúfolásig tele volt andalgó párocskákkal, kocogó ötvenes menedzserekkel, pocakos kutyasétáltatókkal és hát kerékpárosokkal. Szerencsére nem kellett messzire tekerni, öt perc alatt elértük a kedvenc helyemet.
Egy 500 méteres kövezésen vajon miféle megérzések, ötletek, tapasztalatok elegye dönti el, hogy éppen hol telepszünk le? Én most a szokásos helyem fölött vagy 50 méterrel, egy bedőlt fa fölött helyezkedtem el. M. fent, a lombok takarásában keresett magának egy kényelmes, „puha” sziklát, magam pedig birtokba vettem a harcálláspontot. (M.-nek igaza volt: A lombok alatti köveket nem forrósította fel a gyilkos erejű napsütés. Az én szikláim viszont még most is ontották magukból a forróságot). Nagyon nem lehetett közel helyezkedni a vízfelszínhez, mert a Dunán közlekedő óriás sétahajók néha másfél méteres hullámokat csapnak, ajándékoztam már így a folyónak szerelékes dobozt, vászonvödröt, szandált, haltartót…).
A sietős helyfoglalás jutalma egy kéjesen pukkanó doboz sör volt.
Na, elég a szórakozásból, horgásszunk!
Az idén ez nem feltétlenül óriási halak egymás utáni akasztását-fárasztását jelentette – régebben egy-egy délután 8-10 kiló fehérhal 8-10 darabban sem volt ritkaság – hanem elsősorban a mindent felfaló gébek támadásának kicselezéséről szólt. Ennek megfelelően az etetést is úgy kellett megoldani, hogy ne csak a szörnyecskékre legyen esély. Novi barátom tanácsait szem előtt tartva nem gombócoztam, hanem sűrűn dobáltam a feeder kosarakat, igyekezve a lehető legpontosabban ugyanarra a területre koncentrálni. Két bottal, persze, pedig azzal kissé ügyetlen dolog ez, de a megfontolás abban állt, hogy kettővel hamarabb tudok etetést gyártani. Sietős dolog ez, mert ha jön egy-egy óriáshajó, a hullámverés elültével lehet újra kezdeni a dolgot.
Na, szóval etetgettem, közben aprítottam a gébeket. Kb. 20 perc telhetett el, amikor az első komolyabb kapás keletkezett: egy 30 dekás jász volt a jelentkező. Tartóba került, mert a kisházban már be volt készítve a bogrács, a tüzelő, a hagyma, a paprika…
A nehezebbik botot át is szereltem: 80 g-os kosár, 18-as előke, 8-as horog megtömve csontival repült beljebb, a sodrás szélébe. Bizony, márnára áhítoztam! A kisebbik bottal a bedőlt fa előtti visszaforgóba dobáltam. Lassan gyűlt is az alaplé: két szilva, egy másik jász és egy karika keszeg fogócskázott szákban. És vagy ötven géb fordult meg kezem között.
A helyválasztásban is ez volt a ráció: 16-18-as főzsinór, ehhez mért előke egy termetesebb dunai halnak önmagában nem akadály. A keszegeknek azonban bőven elegendő volt, és arra számítottam, hogy ha márna jön, az úgyis a meder felé, illetve a sodrással szemben menekül, így ki is használom a faágak alkotta haltartó helyet, mégsem fog akadályozni a fárasztásban.
Az lenyugvó Nap bíbor-narancs takarót borított a tájra. A túlparti sarkantyúra lassan megérkeztek az éjszakára készülő horgászok, mellőlem pedig szedelőzködtek a helyi délutános műszak pecásai. Szeretek belemerengeni az ilyen alkonyokba, elnézem a hegyek közé fészkükre igyekvő madarak röptét a távolban, a sugarak tűzijátékát egy-egy felhőfoszlányon, közben hallgatom a folyó suttogását, a hátam mögött az erdőben nyugovóra készülő állatok neszezését….
Hoppá!
A kövek közé szorított ágasra támasztott „kis” feeder spicce jókorát bólintott. Csak a szemem sarkából érzékeltem a mozgást, de hát az évek során beidegződött reflexek hely álltak: A húzásba nyúlva erősen beemeltem. Illetve nem is: mindegy volt, mennyire húztam a botot, a vízben lévő vége nem mozdult. Ilyenkor szokott jönni az „elakadt…aztán az akadó megelevenedett” fordulat, de persze nem egészen ilyen volt: egy kicsit jött felém a hal, aztán egy kis ívet leírva megindult a parttal párhuzamosan, lefelé! Hát persze, a koncepció, mely szerint a zsákmányállatnak a meder felé kell menekülnie…hát az nem jött össze. Halam komótos kígyózással húzta át a zsinórt a fa ágai között és ment tovább Pest felé. A light feeder markolatig hajlott, aztán az orsó vette át a főszerepet, halk, de egyre magasabb frekvenciájú ciripeléssel adta a zsinórt.
M. is pillanatok alatt mellettem termett (éppen befejezte az olvasgatást a sötétedő estében), kezében a 40 centi átmérőjű szákkal, hogy majd merít… Nem tudta, hogy a hal nem előttünk, hanem vagy 50 méterre, a fa túloldalán van már. Én csak nyögdécseltem összefüggéstelenül: „nem tudom tartani…mi lehet ez....hú!”, és közben csúcsra járt az agyam: Ez nem márna, az egyszer biztos. Meg az is, hogy nem tudom megfogni. A kimért, kígyózó mozgás harcsára utalt Utána menni legföljebb a mederben lehetne – ha az életem függene az elejtésétől – de akkor sem tudom, hogy bújnék át a fán.
Eközben az orsón egyre kevesebb zsinór volt már. Vettem egy nagy levegőt, gondolatban elköszöntem a harcsától – már eldöntöttem, hogy nem lehet más – és fájó szívvel lefogtam az orsót. Még egy halvány reménysugár derengett fel: a hal néhány másodpercre megállt. Aztán az ismerős pattanás – és ennyi volt.
Az adrenalin lassan kiürült a véremből. Lassan, komótosan tekertem vissza a megkönnyebbült szereléket. Bambán vettem tudomásul, hogy a kosár elakad a fa gyökerei között, be kell szakítani. Így teljes a vereség.
M. vigasztaló hangja térített magamhoz: „Azért csak megakasztottad!” Már nem vágytam újabb horgász-izgalomra. Az alaplé-sorsra szánt keszegeket egyenként visszarakosgattam a vízbe, néztem, ahogy lassan, szinte hitetlenkedve indulnak el, aztán leültem a most már lágyan simogató meleget lehelő kőre, hátamat egy másiknak támasztottam, és belefeledkeztem az alkonyat fényjátékába. A távolból egyre erősödő dohogással feltűntek valamelyik dunajáró fényfüzérei. Összepakoltam, felbirkóztam a kerékpárokat a töltésre, és haza tekertünk.
A faház kedvesen hívogatott, de nem volt még kedvem bemenni. Hanyatt dőltem a kerti széken, néztem az égen az egyre sorakozó csillagokat, hallgattam a tücskök ciripelését.
Halakról, folyókról álmodoztam.
Felsődobsza
Pénteki egyeztetés szerint 3/4 5-kor kicuccoltam a Plüss ABC elé. Szépen esett az eső, buborékosan. A denevérek biztos fedezékből mutogatták egymásnak a kerge kétlábút.
Jött a busz, felszálltam. A sofőr mondá, hogy megyünk a haverért. Mentünk. Aztán a tecsóba, soppingolni, mert anélkül ugye nem kel fel a Nap. (Én közben számolgattam a félórákat, hogy mennyit aludhattam volna még.) Egy előnye azért volt a bótnak: Az újságban olvastam Kasa elméletét a cseresznyével való horgászatról. Megpróbáltam tehát beszerezni eme csodacsaliból, de csak szilvát sikerült kapni. (Hamvaskéket!) Kénytelen voltam tehát beérni ezzel a DIP-pel.
No, utaztunk Dobsza felé. Az eső már nem esett. SZAKADT! Ismervén barátaim egymáshoz fűződő viszonyát, megtaláltam a megoldást ez ellen: felhívtam Speedtommyt, hogy volna oly kedves és levenné az átkot, amit a horgászni képes emberekre bocsátott - hááát...Mintha nem is örült volna a hangomnak, pedig igazán a legszívhezszólóbb baritonomat zengettem fülébe, amivel hajdanán szőke keletnémet csajokat fűztem langyos éjszakákon a szegedi Tisza-parti lépcsőkön.
Eső esett, én meg felkerültem egy újabb listára.
Alsó (Felső?) Dobszára érve kis városnéző túrát tettünk, az "Itt sem lakik Remete, meg itt sem, meg itt sem..." tartalmú idegenvezetői szövegekkel. Csak megjegyzem, Eppusz szerencséje, hogy nem Pozsonyban jártunk, mert nem kerülte volna el az áristomot ezzel a teljesítménnyel.)
No, megvolt a remetelak (Remete-lak). Kapu barátságosan tárva, hátul, a teraszon két borostás és alsógatyás fiatalember fogadott minket. Kiséretükkel felderítettük Remete horgászállásait az erőmű felvizén - illetve én csak elméletben, merthogy egészen odáig lelkesen gázoltam bokáig érő pocsolyákban, büszkén mutogatva totálisan vízállóra vaxolt bakancsomat. Az álláshoz vezető "út" azonban más volt: 37 cm iszap - azért vdak ennyi, hogy a 40 centi magas csizmaszárból kimaradjon 3 cm. Eppusz felmérve a helyzetet, melles csizmára váltott, felajánlotta saját csizmáját nekem. Szívszakajtó történetek sejlettek föl emlékeimben a nyomorgó család gyermekeiről, akiknek összesen csak egy pár csizmájuk volt, így párás tekintettel elfogadtam az ajánlatot.
Az eső szakadt.
A kalapom tavaly kapott egy több száz forint árú impregnáló kezelést, ami által vízlepergető volt, tehát nem féltem én egy kis záportól. Hanem azzal nem számoltam, hogy a tél folyamán a mosógép és egész háztartásom úrasszonya - nem tudván elnézni a zsírral, szukuval, halnyálkával patinás tárgyat a lakásban, legyömöszölte azt -egyéb megkaparintott horgászfelszereléseimmel együtt - a mosógépe torkán, és rettenetes főzőmosással tette silver spring illatúvá.
Tehát pislogtam a Hernád-parti esőben, olyan illatom volt, mint a Coccolinó-Macinak, a fejemen pedig a kalap kaján szörcsögéssel nyelte magába a májusi eső aranyat érő cseppjeit (v.ö.: "májusi eső - aranyér").
Eppuszék kezében Fireline, spyderline, rapala (Pardon: Rapala, mert megtanultam, hogy Finnországi rokonaink napi ötvenezret gyártanak ebből a csodából, kézzel! Én ugyan célozgattam rá, hogy legalább a fogukat engedtessék meg használni, mert nem hinném, hogy körömmel kaparják formára a fahalacskákat, meg holmi kínai garázsiparra is célozgattam, de leszavaztattam.) Tehát, fejemen a priznic márkájú horgászkalappal letelepedtem a "belső" stégre, ami szépen ki volt munkálva, deszkázva, ahogy kell, csak éppen a hozzá vezető ösvény volt eltorlaszolva egy néhai szilvafa ágaival, mintha valaki arra célzott volna, hogy nem kellene arra járni - de hát kellett. Helyi barátaink a Remete-lak táblával védett, tetővel ellátott "első" állásában pakoltak le.
Kezdtem a horgászatot tehát, a szakirodalom szerint előírt cseresznye helyett szilva-aroma használatával, hogy valamivel kompenzáljam a nyakamba csorgó eső hatását, és meg kell vallani, hogy jobban is sikerült, mint barátaimnak, mert ők, bízva a helybéli perzekútor táblájával jelölt állás wudu-átokkal súlyosbított védelmében, botjaikat a fedél oszlopaihoz támasztva menekülésre és reggelizésre fogták.
Az én szerencsém meg olyan volt, amilyet az otthonülésre kárhoztatott Fuker és Tommy csak el tudtak képzelni: minden második dobás után szerelés, mert hol a nádban, hol a fenéken maradt a szerelék (Remete később barátságosan elmondta: "Ja, a stég? Az tényleg akadós, én nem is szoktam ott horgászni, mert nem lehet kivenni a halat. Egyébként remek haltartó hely!!". Hát igen, a helyismeret néha komoly ezresekkel kifejezhető előnyökkel jár.). Nagyon nem háborogtam, köszönhetően a módosított Kasa-koncepció szerinti "szilvás horgászat" hatásának.
Élveztem tehát a sportot, ám egyszer csak a nád között dúdoló szél dalát valami sokkal evilágibb hangzat nyomta el, ami csak igen távolról hasonlított volna imára, pedig a "Teremtő", az "Úr Isten" és egyéb szakrális kifejezések elég sűrűen sorakoztak benne. Kíváncsiságom a mesebeli Fáncsiéval vetekedett, átcsörtettem hát a megboldogult szilvafa csontvázán, és szemem előtt valami különös látvány bontakozott ki a szaporázó eső függönye mögül: Egy fiatalember szobra állt a tengelyig érő iszapban. Állt? Ez nem fejezi ki azt a pozíciót, amit felvett: vél lába illendően csizmaszárig az iszapban, a másik felemelve, rajta egy iszapszínű - vagyis hát iszapos zokni. Mindkét keze égnek emelve, jobbjában a csizmája párja, baljában egy "őszibarack" felirarú literes üveg. A helyzet olyan volt, mint a Rambó-filmeben a mocsári átkelés, amikor is a rambó értékes fegyvereit feje fölé tartva óvja azokat a dagonyától. No hát bemutatkoztam illendően, kezet is nyújtottam a szorult helyzetű bozóti embernek, aki kellő neveltségről tanúbizonyságot téve nem a csizmát, hanem a literes üveget nyújtotta felém. Mivel ilyen szerencsésen megismerkedtünk - majd írok egyszer egy cikket az őszibarackkal való horgászat titkairól - új ismerősöm felmérte a, hogy úgy mondjam Piedone-i termetemből számára adódó kedvező szempontokat, és meghívott, hogy ugyan segítenék-e a dombtetőn elakadt terepjárójuk kiszabadításában. Hát ki tud ellenállni egy ilyen őszibarackos invitálásnak? Én nem. Felmásztunk tehát a dombra, elöl barátom a sportzokni-gumicsizma lábbelikkel, mögötte én. A helyszínre érve tényleg ott állt a terepjáró, amely biztosan hallott a mondásról, miszerint ő ott akad el, ahová a traktor sem tud bemenni érte, körülötte sok markos kempingező. Egy kicsit talán furcsállották, hogy a bozótból , kissé különösen öltözött barátjuk mellett előbukkanó őszibarack- és kokkolínóillatú idegen hirtelen intézkedni kezd körülöttük, de felismerték a helyzetet, vagyis hogy egy megfellebbezhetetlen tekintélyű harcedzett vezér - mármint én! - vette át a parancsnokságot, és készségesen tevékenykedtek utasításaim szerint. Mit tesz Isten, ennek ellenére sikerrel jártunk.
Autósok el, én vissza a mocsárba. Aztán, mivel hal továbbra sem ígérkezett, csak beszeggattam a cuccaimat, és gondoltam, beballagok Remetéhez, tisztába tenni magam, mert hát az autó alatt csúszás-mászás közben "kissé" összesározódtam. A háznál már ismerősként üdvözölt a félcsizmás srác, a terepjárós és segédei, hanem bent, a kertben a békésen reggeliző hozzátartozók igencsak elkerekedett tekintettel meredtek a hirtelen felbukkanó, sárban meghempergett jelenségre, aki látható otthonossággal közlekedett a helyszínen. Némi magyarázat után azért oldódott a hangulat, és egy életmentő szalámis szendviccsel pecsételtük meg az új barátásgokat.
Ezek után a házigazda - a korábban említett tájékoztatást követően - javasolta, hogy inkább az erőmű alatt próbálkozzak, mert ott paduc, márna, ponty... Hát elhangzott a Sancho-delejező varázsszó: PADUC! Csapot-papot-rendőrt hátrahagyva cuccoltam át a jelzett helyre - illetve nem oda, mert a kifolyó utáni betonozott szakasz foglalt volt, tehát a két ág összefolyásához telepedtem. Éppen kezdtem volna kiismerni a pályát. amikor megjelent a két pergető barátom, akik ezidáig ugyanannyit fogtak, mint én, csak kevésbé voltak mocskosak, és átkormányoztak a betonhoz, mert az "jobb hely". Hát biztosan. Különben tényleg voltak paducos kapásaim, és egy 25-öskét ki is fogtam, meg egy feeder-kosarat, gubancgátlóval. Horgok terén is pozitív a mérlegem, mert beszakadt 5, egy arra horgászó gyerek viszont a fűben heverő előkötött horgokat szépen visszaadta nekem - csak otthon jöttem rá, hogy nem az enyém volt, mindegy, kedves sorstárs, ezúton köszönöm!
Mivel a tuti helyen a nagy zsúfoltság ellenére az egy kis paducomon kívül más halat nem láttunk, Eppusz pedig kikérte magának, hogy én horgásztassam, mondván, hogy ha ő horgászni akar, akkor horgászik, ha meg nem akar, akkor nem horgászik, most pedig ez utóbbi, nemhorgászniakarási tevékenységet gyakorolja, meg a nap is nagyjából eltelt, hát javasoltam, hogy induljunk haza. Nem tudom miért, de nem kellett kétszer mondani. Visszamentünk Remetéékhez, elköszöntünk, és indultunk.
Az eső, amely közben véletlenül elállt, újra rákezdett, mi tehát nyugodt szívvel, fáradtan, de jó kedvvel értünk haza.
(Ja lehet máshogy is:
Egész nap esett. Nem fogtunk semmit. Beszakadt egy csomó cucc. Hazajöttünk. -De nem ezért tartanak engem! :))
Jött a busz, felszálltam. A sofőr mondá, hogy megyünk a haverért. Mentünk. Aztán a tecsóba, soppingolni, mert anélkül ugye nem kel fel a Nap. (Én közben számolgattam a félórákat, hogy mennyit aludhattam volna még.) Egy előnye azért volt a bótnak: Az újságban olvastam Kasa elméletét a cseresznyével való horgászatról. Megpróbáltam tehát beszerezni eme csodacsaliból, de csak szilvát sikerült kapni. (Hamvaskéket!) Kénytelen voltam tehát beérni ezzel a DIP-pel.
No, utaztunk Dobsza felé. Az eső már nem esett. SZAKADT! Ismervén barátaim egymáshoz fűződő viszonyát, megtaláltam a megoldást ez ellen: felhívtam Speedtommyt, hogy volna oly kedves és levenné az átkot, amit a horgászni képes emberekre bocsátott - hááát...Mintha nem is örült volna a hangomnak, pedig igazán a legszívhezszólóbb baritonomat zengettem fülébe, amivel hajdanán szőke keletnémet csajokat fűztem langyos éjszakákon a szegedi Tisza-parti lépcsőkön.
Eső esett, én meg felkerültem egy újabb listára.
Alsó (Felső?) Dobszára érve kis városnéző túrát tettünk, az "Itt sem lakik Remete, meg itt sem, meg itt sem..." tartalmú idegenvezetői szövegekkel. Csak megjegyzem, Eppusz szerencséje, hogy nem Pozsonyban jártunk, mert nem kerülte volna el az áristomot ezzel a teljesítménnyel.)
No, megvolt a remetelak (Remete-lak). Kapu barátságosan tárva, hátul, a teraszon két borostás és alsógatyás fiatalember fogadott minket. Kiséretükkel felderítettük Remete horgászállásait az erőmű felvizén - illetve én csak elméletben, merthogy egészen odáig lelkesen gázoltam bokáig érő pocsolyákban, büszkén mutogatva totálisan vízállóra vaxolt bakancsomat. Az álláshoz vezető "út" azonban más volt: 37 cm iszap - azért vdak ennyi, hogy a 40 centi magas csizmaszárból kimaradjon 3 cm. Eppusz felmérve a helyzetet, melles csizmára váltott, felajánlotta saját csizmáját nekem. Szívszakajtó történetek sejlettek föl emlékeimben a nyomorgó család gyermekeiről, akiknek összesen csak egy pár csizmájuk volt, így párás tekintettel elfogadtam az ajánlatot.
Az eső szakadt.
A kalapom tavaly kapott egy több száz forint árú impregnáló kezelést, ami által vízlepergető volt, tehát nem féltem én egy kis záportól. Hanem azzal nem számoltam, hogy a tél folyamán a mosógép és egész háztartásom úrasszonya - nem tudván elnézni a zsírral, szukuval, halnyálkával patinás tárgyat a lakásban, legyömöszölte azt -egyéb megkaparintott horgászfelszereléseimmel együtt - a mosógépe torkán, és rettenetes főzőmosással tette silver spring illatúvá.
Tehát pislogtam a Hernád-parti esőben, olyan illatom volt, mint a Coccolinó-Macinak, a fejemen pedig a kalap kaján szörcsögéssel nyelte magába a májusi eső aranyat érő cseppjeit (v.ö.: "májusi eső - aranyér").
Eppuszék kezében Fireline, spyderline, rapala (Pardon: Rapala, mert megtanultam, hogy Finnországi rokonaink napi ötvenezret gyártanak ebből a csodából, kézzel! Én ugyan célozgattam rá, hogy legalább a fogukat engedtessék meg használni, mert nem hinném, hogy körömmel kaparják formára a fahalacskákat, meg holmi kínai garázsiparra is célozgattam, de leszavaztattam.) Tehát, fejemen a priznic márkájú horgászkalappal letelepedtem a "belső" stégre, ami szépen ki volt munkálva, deszkázva, ahogy kell, csak éppen a hozzá vezető ösvény volt eltorlaszolva egy néhai szilvafa ágaival, mintha valaki arra célzott volna, hogy nem kellene arra járni - de hát kellett. Helyi barátaink a Remete-lak táblával védett, tetővel ellátott "első" állásában pakoltak le.
Kezdtem a horgászatot tehát, a szakirodalom szerint előírt cseresznye helyett szilva-aroma használatával, hogy valamivel kompenzáljam a nyakamba csorgó eső hatását, és meg kell vallani, hogy jobban is sikerült, mint barátaimnak, mert ők, bízva a helybéli perzekútor táblájával jelölt állás wudu-átokkal súlyosbított védelmében, botjaikat a fedél oszlopaihoz támasztva menekülésre és reggelizésre fogták.
Az én szerencsém meg olyan volt, amilyet az otthonülésre kárhoztatott Fuker és Tommy csak el tudtak képzelni: minden második dobás után szerelés, mert hol a nádban, hol a fenéken maradt a szerelék (Remete később barátságosan elmondta: "Ja, a stég? Az tényleg akadós, én nem is szoktam ott horgászni, mert nem lehet kivenni a halat. Egyébként remek haltartó hely!!". Hát igen, a helyismeret néha komoly ezresekkel kifejezhető előnyökkel jár.). Nagyon nem háborogtam, köszönhetően a módosított Kasa-koncepció szerinti "szilvás horgászat" hatásának.
Élveztem tehát a sportot, ám egyszer csak a nád között dúdoló szél dalát valami sokkal evilágibb hangzat nyomta el, ami csak igen távolról hasonlított volna imára, pedig a "Teremtő", az "Úr Isten" és egyéb szakrális kifejezések elég sűrűen sorakoztak benne. Kíváncsiságom a mesebeli Fáncsiéval vetekedett, átcsörtettem hát a megboldogult szilvafa csontvázán, és szemem előtt valami különös látvány bontakozott ki a szaporázó eső függönye mögül: Egy fiatalember szobra állt a tengelyig érő iszapban. Állt? Ez nem fejezi ki azt a pozíciót, amit felvett: vél lába illendően csizmaszárig az iszapban, a másik felemelve, rajta egy iszapszínű - vagyis hát iszapos zokni. Mindkét keze égnek emelve, jobbjában a csizmája párja, baljában egy "őszibarack" felirarú literes üveg. A helyzet olyan volt, mint a Rambó-filmeben a mocsári átkelés, amikor is a rambó értékes fegyvereit feje fölé tartva óvja azokat a dagonyától. No hát bemutatkoztam illendően, kezet is nyújtottam a szorult helyzetű bozóti embernek, aki kellő neveltségről tanúbizonyságot téve nem a csizmát, hanem a literes üveget nyújtotta felém. Mivel ilyen szerencsésen megismerkedtünk - majd írok egyszer egy cikket az őszibarackkal való horgászat titkairól - új ismerősöm felmérte a, hogy úgy mondjam Piedone-i termetemből számára adódó kedvező szempontokat, és meghívott, hogy ugyan segítenék-e a dombtetőn elakadt terepjárójuk kiszabadításában. Hát ki tud ellenállni egy ilyen őszibarackos invitálásnak? Én nem. Felmásztunk tehát a dombra, elöl barátom a sportzokni-gumicsizma lábbelikkel, mögötte én. A helyszínre érve tényleg ott állt a terepjáró, amely biztosan hallott a mondásról, miszerint ő ott akad el, ahová a traktor sem tud bemenni érte, körülötte sok markos kempingező. Egy kicsit talán furcsállották, hogy a bozótból , kissé különösen öltözött barátjuk mellett előbukkanó őszibarack- és kokkolínóillatú idegen hirtelen intézkedni kezd körülöttük, de felismerték a helyzetet, vagyis hogy egy megfellebbezhetetlen tekintélyű harcedzett vezér - mármint én! - vette át a parancsnokságot, és készségesen tevékenykedtek utasításaim szerint. Mit tesz Isten, ennek ellenére sikerrel jártunk.
Autósok el, én vissza a mocsárba. Aztán, mivel hal továbbra sem ígérkezett, csak beszeggattam a cuccaimat, és gondoltam, beballagok Remetéhez, tisztába tenni magam, mert hát az autó alatt csúszás-mászás közben "kissé" összesározódtam. A háznál már ismerősként üdvözölt a félcsizmás srác, a terepjárós és segédei, hanem bent, a kertben a békésen reggeliző hozzátartozók igencsak elkerekedett tekintettel meredtek a hirtelen felbukkanó, sárban meghempergett jelenségre, aki látható otthonossággal közlekedett a helyszínen. Némi magyarázat után azért oldódott a hangulat, és egy életmentő szalámis szendviccsel pecsételtük meg az új barátásgokat.
Ezek után a házigazda - a korábban említett tájékoztatást követően - javasolta, hogy inkább az erőmű alatt próbálkozzak, mert ott paduc, márna, ponty... Hát elhangzott a Sancho-delejező varázsszó: PADUC! Csapot-papot-rendőrt hátrahagyva cuccoltam át a jelzett helyre - illetve nem oda, mert a kifolyó utáni betonozott szakasz foglalt volt, tehát a két ág összefolyásához telepedtem. Éppen kezdtem volna kiismerni a pályát. amikor megjelent a két pergető barátom, akik ezidáig ugyanannyit fogtak, mint én, csak kevésbé voltak mocskosak, és átkormányoztak a betonhoz, mert az "jobb hely". Hát biztosan. Különben tényleg voltak paducos kapásaim, és egy 25-öskét ki is fogtam, meg egy feeder-kosarat, gubancgátlóval. Horgok terén is pozitív a mérlegem, mert beszakadt 5, egy arra horgászó gyerek viszont a fűben heverő előkötött horgokat szépen visszaadta nekem - csak otthon jöttem rá, hogy nem az enyém volt, mindegy, kedves sorstárs, ezúton köszönöm!
Mivel a tuti helyen a nagy zsúfoltság ellenére az egy kis paducomon kívül más halat nem láttunk, Eppusz pedig kikérte magának, hogy én horgásztassam, mondván, hogy ha ő horgászni akar, akkor horgászik, ha meg nem akar, akkor nem horgászik, most pedig ez utóbbi, nemhorgászniakarási tevékenységet gyakorolja, meg a nap is nagyjából eltelt, hát javasoltam, hogy induljunk haza. Nem tudom miért, de nem kellett kétszer mondani. Visszamentünk Remetéékhez, elköszöntünk, és indultunk.
Az eső, amely közben véletlenül elállt, újra rákezdett, mi tehát nyugodt szívvel, fáradtan, de jó kedvvel értünk haza.
(Ja lehet máshogy is:
Egész nap esett. Nem fogtunk semmit. Beszakadt egy csomó cucc. Hazajöttünk. -De nem ezért tartanak engem! :))
Beteljesült vágy
Kedves barátom vágyakozott emígyen a minap: „Életem rövid távú célja, hogy egyszer elérjem azt, hogy valaki felhív, - Te, Eppusz felveszlek menjünk pecázni, nyugodtan igyál meg egy jó hideg sört!...”
Hát, megtörtént. Igaz, ami igaz, ehhez a nevezett überhaőr aktív közreműködése is kellett, miszerint először is elcsábított engem (Remete hív harcsázni Dobszára, TUTI!!!), majd az összes négykerekűjét – van neki számos – elérhetetlen távolságba helyezte/ajándékozta/veszítette. Ezek után maradt a lehetőség, hogy a felnőtt korú Kadettot nyergeljük meg.
Az indulás előtti kötelező látogatás a Cornexben eredménytelen volt: nadály - az nincs. Vettem hát két doboz iszapgilisztát, miközben úgy csikorgattam a fogam, hogy kihallatszott, hiszen a múlt héten csak háromszor voltam a Sajó-parton, az ottani „akciódús” horgászatokba simán befért volna egy-két kilónyi giliszta kiásása. Na mindegy, mint tudjuk, a lustaság pénzbe kerül.
Délután fel is kerekedtünk, fél hat körül érkeztünk a remetelakhoz. Remete Apó és családja finom vad-vacsorával és házi papramorgóval fogadott minket (nem hibáztam: „csak az íze miatt” nyalintottam bele, meg hogy tudjam, mit veszítek), megbeszélgettük a megbeszélendőket, majd felkerekedtünk a kikötő felé, ahol a helybéli Santa Maria ringatózott az erőmű-csatorna vizén.
A gálya egy vascsónak volt üresen olyan 600 kiló, amelybe hárman és a cuccok éppen befértünk. Remete büszkén illesztette fel a Varsói Szerződés felszereléséből rekvirált gépet a végébe, beröffentette, majd gyors pakolás után a hátrahagyott családtagok integetésétől elérzékenyülve és sejtelmes kék füstbodrokat eregetve nekivágtunk Északnak.
Hajónk hasította a vizet, a kapitány a láthatárt fürkészte, és így ment ez….200 méteren át. Ekkor a motor halálhörgést hallatva kiszenvedett.
Remete: „ gond egy szál se, állítani kell, ez ugye orosz!” felkiáltással csavarhúzót ragadott, varázsolt, majd röffentett (mármint motort!). Kék bodorfelhő, Észak…halálhörgés. A parti nádasból a kibicek jobbnál jobb ötletekkel bombázták a hajógépésszé lefokozott vendéglátónkat, éppen csak azt nem ajánlották neki, hogy tolja meg...
(A szerző elkezdte számolni az evezőket, és megnyugodva konstatálta, hogy csak egy van, tehát remélhetőleg neki nem kell majd lapátolnia) Újabb mágia, röff. Megy ez! (A tapasztalat szerint az AC adta meg magát.
Remete innentől kezdve ütemes kézmozdulatokkal etette a gépezetet, amitől az végre hajlandó volt huzamos ideig működni.
Ideje volt hát a túrával foglalkozni, gyönyörködni a duzzasztó által megszelídített folyó halat rejtő öbleinek titokzatos szépségében, felfedezni az ember keze nyomát: orvhalászok cölöpjeit. Feljebb szabályos halásszal is találkoztunk. Az atyafi nem igazán örült a naszád megjelenésének, de ettől függetlenül minden szükséges engedéllyel rendelkezett. És kiderült, hogy a rapsicok ellen a legaktívabb támogatók talán éppen a legális kishalászok. A befizetett 40 KHUF okán igen rossz néven veszik, ha valaki előlük orozza el a zsákmányt. Beszélt az ember verésekről, fenyegetésekről, erőszakról…
Elköszöntünk, és mentünk harcsáért, ugye. A hely, ahol vezetőnk megállt, egy kanyar külső íve, a sodrás itt meglassult, a magas partról 2-3 méteres vizet tapasztaltunk. Bekészítettük a harcsaölő botokat, elhelyezkedtünk, aztán megindult a beszélgetés, komótosan, egyik történet hozta a következőt…
Egyre vastagabb lett az éj takarója. A nyárt idéző langyos szellő alig lebbentette a szomszédos fűz ágait. Titokzatos neszek, zajok, hangok töltötték meg a csendet, egy róka próbált becserkészni bennünket.
Az egyetlen disszonáns hang, ami a harmóniát megtörte, Eppusz sörösdobozának szisszenése, és a fő….(stb)horgásztárs kortyolásának zaja volt. (na persze: a teljesült álom…). Remete még megjegyezte, hogy persze a pálinka otthon maradt – hát azon már nem lehetett segíteni.
Meg azon sem, hogy harcsáztunk…volna, csak a cél”személyek” ezt máshogy gondolták: a harcsák nem jöttek el.
Meg a süllők sem.
Meg semmilyen hal sem.
Éjfél közeledvén, szépen össze is pakoltunk. Az expedíció zsákmány-átlaga a végső összesítés szerint: 0.33 db bodorka/fő, 13 dkg összsúlyban.
Tehát ez a szokásos Sancho-s tuti-horgászatok sorába illik. Mégsincs okom panaszkodni, hiszen élmény volt azért, rég látott baráttal találkozni pedig mindig örömet okoz.
Hát, megtörtént. Igaz, ami igaz, ehhez a nevezett überhaőr aktív közreműködése is kellett, miszerint először is elcsábított engem (Remete hív harcsázni Dobszára, TUTI!!!), majd az összes négykerekűjét – van neki számos – elérhetetlen távolságba helyezte/ajándékozta/veszítette. Ezek után maradt a lehetőség, hogy a felnőtt korú Kadettot nyergeljük meg.
Az indulás előtti kötelező látogatás a Cornexben eredménytelen volt: nadály - az nincs. Vettem hát két doboz iszapgilisztát, miközben úgy csikorgattam a fogam, hogy kihallatszott, hiszen a múlt héten csak háromszor voltam a Sajó-parton, az ottani „akciódús” horgászatokba simán befért volna egy-két kilónyi giliszta kiásása. Na mindegy, mint tudjuk, a lustaság pénzbe kerül.
Délután fel is kerekedtünk, fél hat körül érkeztünk a remetelakhoz. Remete Apó és családja finom vad-vacsorával és házi papramorgóval fogadott minket (nem hibáztam: „csak az íze miatt” nyalintottam bele, meg hogy tudjam, mit veszítek), megbeszélgettük a megbeszélendőket, majd felkerekedtünk a kikötő felé, ahol a helybéli Santa Maria ringatózott az erőmű-csatorna vizén.
A gálya egy vascsónak volt üresen olyan 600 kiló, amelybe hárman és a cuccok éppen befértünk. Remete büszkén illesztette fel a Varsói Szerződés felszereléséből rekvirált gépet a végébe, beröffentette, majd gyors pakolás után a hátrahagyott családtagok integetésétől elérzékenyülve és sejtelmes kék füstbodrokat eregetve nekivágtunk Északnak.
Hajónk hasította a vizet, a kapitány a láthatárt fürkészte, és így ment ez….200 méteren át. Ekkor a motor halálhörgést hallatva kiszenvedett.
Remete: „ gond egy szál se, állítani kell, ez ugye orosz!” felkiáltással csavarhúzót ragadott, varázsolt, majd röffentett (mármint motort!). Kék bodorfelhő, Észak…halálhörgés. A parti nádasból a kibicek jobbnál jobb ötletekkel bombázták a hajógépésszé lefokozott vendéglátónkat, éppen csak azt nem ajánlották neki, hogy tolja meg...
(A szerző elkezdte számolni az evezőket, és megnyugodva konstatálta, hogy csak egy van, tehát remélhetőleg neki nem kell majd lapátolnia) Újabb mágia, röff. Megy ez! (A tapasztalat szerint az AC adta meg magát.
Remete innentől kezdve ütemes kézmozdulatokkal etette a gépezetet, amitől az végre hajlandó volt huzamos ideig működni.
Ideje volt hát a túrával foglalkozni, gyönyörködni a duzzasztó által megszelídített folyó halat rejtő öbleinek titokzatos szépségében, felfedezni az ember keze nyomát: orvhalászok cölöpjeit. Feljebb szabályos halásszal is találkoztunk. Az atyafi nem igazán örült a naszád megjelenésének, de ettől függetlenül minden szükséges engedéllyel rendelkezett. És kiderült, hogy a rapsicok ellen a legaktívabb támogatók talán éppen a legális kishalászok. A befizetett 40 KHUF okán igen rossz néven veszik, ha valaki előlük orozza el a zsákmányt. Beszélt az ember verésekről, fenyegetésekről, erőszakról…
Elköszöntünk, és mentünk harcsáért, ugye. A hely, ahol vezetőnk megállt, egy kanyar külső íve, a sodrás itt meglassult, a magas partról 2-3 méteres vizet tapasztaltunk. Bekészítettük a harcsaölő botokat, elhelyezkedtünk, aztán megindult a beszélgetés, komótosan, egyik történet hozta a következőt…
Egyre vastagabb lett az éj takarója. A nyárt idéző langyos szellő alig lebbentette a szomszédos fűz ágait. Titokzatos neszek, zajok, hangok töltötték meg a csendet, egy róka próbált becserkészni bennünket.
Az egyetlen disszonáns hang, ami a harmóniát megtörte, Eppusz sörösdobozának szisszenése, és a fő….(stb)horgásztárs kortyolásának zaja volt. (na persze: a teljesült álom…). Remete még megjegyezte, hogy persze a pálinka otthon maradt – hát azon már nem lehetett segíteni.
Meg azon sem, hogy harcsáztunk…volna, csak a cél”személyek” ezt máshogy gondolták: a harcsák nem jöttek el.
Meg a süllők sem.
Meg semmilyen hal sem.
Éjfél közeledvén, szépen össze is pakoltunk. Az expedíció zsákmány-átlaga a végső összesítés szerint: 0.33 db bodorka/fő, 13 dkg összsúlyban.
Tehát ez a szokásos Sancho-s tuti-horgászatok sorába illik. Mégsincs okom panaszkodni, hiszen élmény volt azért, rég látott baráttal találkozni pedig mindig örömet okoz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)