Hát, egyelőre igaz a közmondás: "Nagy víz - kis hal" --------------------------------------------------------------------- Kettő Majdnem fogtam egy pontyot! ------------------------------------------------------------------- Három Persze, "még-még-még". ----------------------------------------------------------- Négy Már csak a hajnal használható napszak. Hőségriadó van ugyanis. De máskülönben is jó ez: nincs diszkó, nincsenek sétáló családok (Értsd: Pasa és alattvalói), horgász sem sok. |
Balatoni nyár
Egy
(Lásd még: a maci halállistája)
Duna... július
I.
Február volt.
Havasesős, sötét, borongós napok soroltak. Reménytelen távolinak tűnt az elmúlt és az eljövendő nyár is.
Az ember ilyenkor megérti a téli álmot alvó állatokat, legszívesebben maga is valami meleg odúban vészelné át a tél legbarátságtalanabb napjait. Így voltam ezzel én is. Jobb híján ábrándozással töltöttem az estét, szórakozottan szörfölgetve az internet mélyén, be- bekukkantva az ismerős vagy sosem látott oldalakra. Pezsdülő tavaszra, perzselő nyárra, az andalgó Tiszára, rég látott barátokra gondoltam.
„Kellene tartani valami találkozó-félét. Valahogyan összetrombitálni a távoli ismerősöket egy nosztalgia-buliba, feleleveníteni a közös emlékeket, kalandokat, megidézni a múlt nyarak szellemét” - gondoltam, és éppen indult az ujjam továbbkattintani a megszokott horgászfórumomról, amikor egy új témát vettem észre: „Baráti találkozó… Duna… Július…!” Nocsak! Ezek szerint másnak is valami olyasmin jár az esze, mint nekem? Az ember hajlamos egyszeri, megismételhetetlen lényként tekinteni önmagára, tetteivel, gondolataival, erre tessék, valahol, valaki ugyanakkor ugyanazt gondolja.
Megnyitottam a topikot. Nézzük csak: Dunaalmás. A térkép szerint nem esik túl messze kedvenc Dunakanyaromtól, az időpont jónak tűnik – na hiszen, februárban minden nyári időpont jónak tűnik. Legyen hát, feliratkoztam a jelentkezők közé. Úgyis régóta furdalta az oldalamat, milyenek lehetnek azok a cimborák, akikkel már évek óta csevegünk – évődünk – vitatkozunk a virtuális vízpartokon.
Hónapokig dédelgettem magamban a titkot. Néha-néha ránéztem a névsorra: húsz, harminc, ötven jelentkező, hát, kiadós bulivá kezdte kinőni magát a dolog. Amikor a párom szólt, hogy a munkahelyén le kell adnia a nyári szabadság-tervét, én már kész programmal álltam elé. Meglepődött ugyan, de kedve neki is volt a kalandhoz, így hát végleges pecsét került a tervre.
II.
Hetek óta felhőszakadások, vihar, áradás híreit zúgja a média. És egyre közeledik a találkozó időpontja. A jelentkezők sora meg egyre rövidül. A távozók ilyen-olyan „komoly” indokkal, sajnálkozva mondják le részvételüket – hát igen, értjük mi: ítéletidők idején nem szívesen tervez sátorozást az ember fia. Meg egyébként is, akkor fog szülni a hörcsög, érik a datolya, a tarhonya, váratlan beutaló Lasztminitbe... Mindegy, én nem adok választási lehetőséget M.-nek. Voltunk mi már magányos nyári túrán a Felső-Tiszán, a cián utáni nyáron, akkor is esett az eső, áradt a víz, turista-társak se égen, se földön. Legföljebb most is ilyen lesz. M. mindenesetre egyre melegebb holmikat kezd készletbe halmozni: széldzseki, mackó, gumicsizma, esőkabát, mind jönni akar Dunaalmásra.
A hírek szerint jön más is: a Duna! Laci, a főszervező naponta írja az információkat az előkészületekről: a tábor helye elrendezve, kitakarítva… Egy újabb terület kitakarítva… meg a még újabb is, ahogy a Duna elnyeli az előzőt. Szerintem a környék lakói holmi csendesőrültnek nézhetik a Magányos Harcost, aki az ár előtt haladva szépen lenyírja a füvet a vízparton, majd fürgén levonul a területről, hogy újabb partszakaszt parkosítson be hömpölygő Duna előtt. Az ilyetén megítélés azonban nem tántorítja el barátunkat. Rendületlenül szervez, dolgozik, a helyszín már Neszmély (de nem kétséges, hogy a elrendezi a partot Lábatlanig, ha kell).
Megpakoljuk az autót – miközben kiderül, hogy legújabb gépünk cucc-befogadó képessége némileg szűkebb, mint szeretnénk, így aztán az utastér is színültig telik a „minimálisan szükséges” készlettel – ami szerintem kb. a triplája a tényleges igénynek, de hát a logisztika M. felségterülete, jobban járok, ha szó nélkül pakolok, amíg lehet. Egyébként is ő a körültekintő szervező, én a szertelen. Nem csodálkozom, rakodok. És azon sem csodálkozom majd, ha a táborozás harmadik hetében a holmik közül majd elővarázsol egy komplett báli öltözetet, frakkal, csokornyakkendővel, nagyestélyivel és tollkalappal. (Pedig ilyenünk tudtommal most nincs is…)
III.
No, tehát mindenki jött a találkozóra: mi is, a cimborák is, a Duna is. Kétkedve méregettük a rétet, ahová a sátrak települtek. A folyó úgy harminc centivel volt alacsonyabban.
Mire leszállt az est, benépesült a tábor. Mint valami cserkész-dzsemborin, körbe ültük – na nem a tüzet, de a tüzes vizek palackjaiból rakott máglyát. Mindenki bemutatta a „hazait”, ízlelgettük az ízes nedűket, s folyt közben jókedvű ugratás, ismerkedés. Eső próbált szerencsét fölöttünk, de mivel mindannyian impregnálva voltunk már, belátta, hogy nem ijedünk meg tőle, elvonult, a Tejút csillagai szolgáltak díszül kis táboravató ünnepünkhöz.
IV.
A nap izgalmai és az „izgalmas” italneműk hatására mély és nyugalmas álmom volt. Talán ha az áradó Duna köszön be sátrunkba, az sem ébresztett volna fel . A hajnal azonban békés volt, csendes. A Folyó Szelleme láthatólag fejet hajtott elszántságunk előtt, és visszaparancsolta medrébe a kitörni készülő vizet: éjjel megfordult a vízjárás. Megnyugodva néztük az ár visszavonulásának első tétova jeleit.
Az életmentő kávék elfogyasztása után néhányan próbára is tették a folyót. Medlaci és Eppusz pergető botokkal indultak az ártéri bokrok között önfeledten csobogó balinok becserkészésére. No, balint fogni ismert helyen sem egyszerű sport, itt meg… azért fel nem sült a két cimbora, bár egyikük egy határozott – TÚJ határozott – mozdulatának eredményeként egy öreg parti fűz koronája egy csillogó dísszel lett ékesebb (szép lesz az Karácsonykor!), a másik hajnali pergető viszont egy mohó kölyöksüllőt okított némi élettapasztalatra, tudniillik hogy nem minden ehető, ami annak látszik.
V.
Összeállt a mezőny. Kétségtelenül horgászversenyre készülődött a társaság. Előkerültek a jobbnál jobb, valamint a szerényebb készségek, minden technika felvonult a profi rakósbottól a a zsebpecáig, köztük az én, kissé megbarkácsolt pickerem is. Etetőanyagokból is teljes volt a spektrum, a halaknak, ha lenne olyanjuk, tócsába csorgott volna a nyáluk. A helyeket kisorsoltuk. Szerintem mindenki elégedett lehetett a számával, lévén hogy a terület jelen árvízi állapotában még a mohos oldalú helyi horgászoknak is tök ismeretlen volt. Tehát én is elégedetten szemlélgettem a csinos sorszámomat, és elindultam a parti erdő mellett. Szép sűrű, gazdag bozót képezte a versenypályát. A kisebb – és még kisebb - nyiladékokban már ott ültek az elszánt versenyhorgászok. Tizennégy… tizenhárom… tizenegy… Az én sorszámom 12. De a 13. és 11. állás között a Dunát látni sem lehetett, nem hogy megközelíteni! Kissé tanácstalanul (= bambán) forgattam a kezemben a szerencseszámomat, míg Pecilaci és barátai meg nem érkeztek, úgy is, mint felmentő sereg. Kapára-kaszára (és baltára, stílfűrészre) kaptak fürgén. Főszervező uram holmi gumicsizmás Tarzanként az ágak között egyensúlyozva nyírta a bozótot, a közmondás ellenében önmaga felett-alatt, a végső simításokat egy kőbaltára hajazó eszközzel ejtette meg.
Az eredmény egy otthonos kis lyuk lett, olyan másfél méter magas és széles. Hm… No, innen szép lesz horgászni. Etetéssel nem is bajlódtam, gondolva, hogy a motoros fűrész és a baltaharc hangjai a halak terelgetését elvégezték anélkül is. (Jól gondoltam.) Bekúsztam titkos helyemre. a kétrészes picker csak szétszedve fért el, de hát így nem olyan igazi, bedugtam hát a spiccet a bozótba. Most tehát úgy „horgásztam”, hogy ültem a a kunyhómban, előttem a vízzel párhuzamosan szemmagasságban egy horgászbot toldás-része, a bot végei meg valahol a bozótban. Egyre jobban furdalta az oldalamat, hogy hogyan fogok innen dobni (holmi halkiemelésről, a 3 méteres nyelű merítővel, az már a burleszk-kategória lett volna, de hát hol tartottunk még attól)? Valahogy azért csak-csak összeeszkábáltam a felszerelést, aztán lóbáltam… lóbáltam… hát nem. Így nem tudom bevetni. óvatosan hátralendítettem, és figyeltem, háhá, nem fogtam meg az erdőt! Akkor hát lendítés, dobás…
Na, ennyi hely azért már nem volt. A lendülő horog ágat fogott persze, az ág pedig kajánul szakította az előkét. A kosár meg gúnyosan csobbant előttem olyan öt méterre. Rendben, kezdjük újra. Két ág között látszik némi hely… na végre! Szépen szállt a kosár, és az elképzelt helyen ért a vízbe. Elégedetten ülnék is le a sűrűben, csakhogy valami nem tetszik. Mintha nem a szél lengedeztetné a víz fölé hajló ágat. Nem is: a horgom ott csimpaszkodott az ág derekán, a zsinór onnan vezetett a vízbe. A csúszóra szerelt kosár hiába szállt olyan szépen. Ismét kitekertem hát a cuccot. A sűrű nyiladékain szomszédjaim kíváncsi tekintetét véltem felfedezni. Újabb szerelés, persze, az következett. Ezután már nem akartam többé az erdőből bedobni, inkább az „állás” előtt, a Dunában átgázoltam az egyik szomszédhoz, akinek hozzám képest tágas helye volt, onnan dobtam végre egy normálisat. Elégedetten húzódtam vissza a saját kis erdei tisztásomra, remélve, hogy a hal-seregek támadása előtt lesz egy kis időm a kezdés izgalmas félórájának kipihenésére.
Lett…
Gubbasztottam hát csendes magányomban. Csupán három versenyzőtársat véltem látni a sűrű résin át, ők némileg horgászat-szerűen tevékenykedtek. A két szomszéd feszülten üldögélt a feedere mellett, a „tizest” meg nem láttam, csak a petrencéjét. Ő igazi rakós jelenség volt. Kezdetnek kétökölnyi golyókkal alapozott, majd mélységet mért, állított, úszót súlyozott, rendszeresen ráetetett, lendített, úsztatott, etetett, lendített, úsztatott….
Telt-múlt az idő. A feederesek is újradobták a szerlékeiket ( na persze nekik könnyű). Én reményvesztetten üldögéltem a nagy nehezen vízbejuttatott horgomnál, a rakós kolléga rakózott. A nyájas olvasónak talán kezd hiányérzet ébredezni a beszámoló olvastán, hotgy ugyanis az egész tevékenység kvinteszenciáját jelentő halfogásról… mintha… És igen! Jól sejtesz, nyájas olvasó! Bizony, majd’ minden kelléke megvolt a horgászverseny-fílingnek –a halak megjelenését kivéve. Minden furmány, mágia, technika és taktika, vegytan és pszichológia dacára, hal, na az nem tisztelte meg a partot.
Talán valahol, egy messzi-messzi galaxisban – izé, állásban: jött a hír, sneciznek, és számolatlanul! Na nem! Én nem holmi olajoshalnak valóért jöttem - azt hoztam magammal – itt a nagy Duna, telis-tele kilós paducokkal, négyes márnákkal, méteres harcsákkal. Sneci? Höhö!
És lám, bólogat is a picker-spicc. Kapás! „A” kapás (az az egy) eredménye pedig egy valódi bagolykeszeg. Lám-lám, kitartásom elnyerte méltó jutáalmát, indul a hal-özön. (Akkor még nem tudtam, hogy a gondolataim mélyén kuncogó kisördögnek persze megint igaza van: szó sincs özönről, annál inkább egyszeri véletlenről). Nem mellesleg megelőztem a rakósbotost, aki továbbra is rendületlenül lendített-úsztatott-gombócolt.
Nem nyújtom tovább a történetet: ennyivel lett ennyi. A délutáni fordulóban meg ugyanaz. Hal nélkül nem maradtam hát, a két keszeggel a tisztes középmezőnyben végeztem.
VI.
A nap végére a dicsőségvágy már igencsak átadta helyét a sokkal életszerűbb szükségleteknek. A gyomrom kondulásai szigorúan jelezték, hogy bizony „nem csak igével él az ember”. Laci barátunk és családja a csapat efféle igényeinek is elébe ment, egy kondér pörkölt, nokedli és a hozzávalók formájában. Mindenki elköltötte a jól megérdemelt – naná – ebédet, majd a verseny hivatalos része következett, az eredményhirdetés. A győztesek két-két kupát is nyertek a híres kiskunhalasi készletből. Illetve majdnem mégsem, mert a díjakat átadó kissrác igazságérzetét sértette, hogy egyeseknek kettő is, másnak meg egy sem (jaj, szegény srác, öt sem az életre nevelik a szülei!)
A búcsú-fotók elkattintása után a nép lassacskán elszéledt. Laci és brigádja elbontotta a tábort, már csak egy sátor árválkodott a tegnap még oly mozgalmas helyen – a miénk. Vendéglátónk még megjelent napszálltakor, a messze földön híres anti-finomszerelékes ős-dunai készségével, hogy bebizonyítsa, van itt hal. Nem járt sikerrel, viszont beszélgettünk még egy jóízűt.
Újra, immár a való életben erősítettük meg a netes barátság kötelékeit. Ez is felért egy zsákmányban dús horgászattal. Hiszen „zsákmány” volt ez is: egy új barátság.
Február volt.
Havasesős, sötét, borongós napok soroltak. Reménytelen távolinak tűnt az elmúlt és az eljövendő nyár is.
Az ember ilyenkor megérti a téli álmot alvó állatokat, legszívesebben maga is valami meleg odúban vészelné át a tél legbarátságtalanabb napjait. Így voltam ezzel én is. Jobb híján ábrándozással töltöttem az estét, szórakozottan szörfölgetve az internet mélyén, be- bekukkantva az ismerős vagy sosem látott oldalakra. Pezsdülő tavaszra, perzselő nyárra, az andalgó Tiszára, rég látott barátokra gondoltam.
„Kellene tartani valami találkozó-félét. Valahogyan összetrombitálni a távoli ismerősöket egy nosztalgia-buliba, feleleveníteni a közös emlékeket, kalandokat, megidézni a múlt nyarak szellemét” - gondoltam, és éppen indult az ujjam továbbkattintani a megszokott horgászfórumomról, amikor egy új témát vettem észre: „Baráti találkozó… Duna… Július…!” Nocsak! Ezek szerint másnak is valami olyasmin jár az esze, mint nekem? Az ember hajlamos egyszeri, megismételhetetlen lényként tekinteni önmagára, tetteivel, gondolataival, erre tessék, valahol, valaki ugyanakkor ugyanazt gondolja.
Megnyitottam a topikot. Nézzük csak: Dunaalmás. A térkép szerint nem esik túl messze kedvenc Dunakanyaromtól, az időpont jónak tűnik – na hiszen, februárban minden nyári időpont jónak tűnik. Legyen hát, feliratkoztam a jelentkezők közé. Úgyis régóta furdalta az oldalamat, milyenek lehetnek azok a cimborák, akikkel már évek óta csevegünk – évődünk – vitatkozunk a virtuális vízpartokon.
Hónapokig dédelgettem magamban a titkot. Néha-néha ránéztem a névsorra: húsz, harminc, ötven jelentkező, hát, kiadós bulivá kezdte kinőni magát a dolog. Amikor a párom szólt, hogy a munkahelyén le kell adnia a nyári szabadság-tervét, én már kész programmal álltam elé. Meglepődött ugyan, de kedve neki is volt a kalandhoz, így hát végleges pecsét került a tervre.
II.
Hetek óta felhőszakadások, vihar, áradás híreit zúgja a média. És egyre közeledik a találkozó időpontja. A jelentkezők sora meg egyre rövidül. A távozók ilyen-olyan „komoly” indokkal, sajnálkozva mondják le részvételüket – hát igen, értjük mi: ítéletidők idején nem szívesen tervez sátorozást az ember fia. Meg egyébként is, akkor fog szülni a hörcsög, érik a datolya, a tarhonya, váratlan beutaló Lasztminitbe... Mindegy, én nem adok választási lehetőséget M.-nek. Voltunk mi már magányos nyári túrán a Felső-Tiszán, a cián utáni nyáron, akkor is esett az eső, áradt a víz, turista-társak se égen, se földön. Legföljebb most is ilyen lesz. M. mindenesetre egyre melegebb holmikat kezd készletbe halmozni: széldzseki, mackó, gumicsizma, esőkabát, mind jönni akar Dunaalmásra.
A hírek szerint jön más is: a Duna! Laci, a főszervező naponta írja az információkat az előkészületekről: a tábor helye elrendezve, kitakarítva… Egy újabb terület kitakarítva… meg a még újabb is, ahogy a Duna elnyeli az előzőt. Szerintem a környék lakói holmi csendesőrültnek nézhetik a Magányos Harcost, aki az ár előtt haladva szépen lenyírja a füvet a vízparton, majd fürgén levonul a területről, hogy újabb partszakaszt parkosítson be hömpölygő Duna előtt. Az ilyetén megítélés azonban nem tántorítja el barátunkat. Rendületlenül szervez, dolgozik, a helyszín már Neszmély (de nem kétséges, hogy a elrendezi a partot Lábatlanig, ha kell).
Megpakoljuk az autót – miközben kiderül, hogy legújabb gépünk cucc-befogadó képessége némileg szűkebb, mint szeretnénk, így aztán az utastér is színültig telik a „minimálisan szükséges” készlettel – ami szerintem kb. a triplája a tényleges igénynek, de hát a logisztika M. felségterülete, jobban járok, ha szó nélkül pakolok, amíg lehet. Egyébként is ő a körültekintő szervező, én a szertelen. Nem csodálkozom, rakodok. És azon sem csodálkozom majd, ha a táborozás harmadik hetében a holmik közül majd elővarázsol egy komplett báli öltözetet, frakkal, csokornyakkendővel, nagyestélyivel és tollkalappal. (Pedig ilyenünk tudtommal most nincs is…)
III.
No, tehát mindenki jött a találkozóra: mi is, a cimborák is, a Duna is. Kétkedve méregettük a rétet, ahová a sátrak települtek. A folyó úgy harminc centivel volt alacsonyabban.
Mire leszállt az est, benépesült a tábor. Mint valami cserkész-dzsemborin, körbe ültük – na nem a tüzet, de a tüzes vizek palackjaiból rakott máglyát. Mindenki bemutatta a „hazait”, ízlelgettük az ízes nedűket, s folyt közben jókedvű ugratás, ismerkedés. Eső próbált szerencsét fölöttünk, de mivel mindannyian impregnálva voltunk már, belátta, hogy nem ijedünk meg tőle, elvonult, a Tejút csillagai szolgáltak díszül kis táboravató ünnepünkhöz.
IV.
A nap izgalmai és az „izgalmas” italneműk hatására mély és nyugalmas álmom volt. Talán ha az áradó Duna köszön be sátrunkba, az sem ébresztett volna fel . A hajnal azonban békés volt, csendes. A Folyó Szelleme láthatólag fejet hajtott elszántságunk előtt, és visszaparancsolta medrébe a kitörni készülő vizet: éjjel megfordult a vízjárás. Megnyugodva néztük az ár visszavonulásának első tétova jeleit.
Az életmentő kávék elfogyasztása után néhányan próbára is tették a folyót. Medlaci és Eppusz pergető botokkal indultak az ártéri bokrok között önfeledten csobogó balinok becserkészésére. No, balint fogni ismert helyen sem egyszerű sport, itt meg… azért fel nem sült a két cimbora, bár egyikük egy határozott – TÚJ határozott – mozdulatának eredményeként egy öreg parti fűz koronája egy csillogó dísszel lett ékesebb (szép lesz az Karácsonykor!), a másik hajnali pergető viszont egy mohó kölyöksüllőt okított némi élettapasztalatra, tudniillik hogy nem minden ehető, ami annak látszik.
V.
Összeállt a mezőny. Kétségtelenül horgászversenyre készülődött a társaság. Előkerültek a jobbnál jobb, valamint a szerényebb készségek, minden technika felvonult a profi rakósbottól a a zsebpecáig, köztük az én, kissé megbarkácsolt pickerem is. Etetőanyagokból is teljes volt a spektrum, a halaknak, ha lenne olyanjuk, tócsába csorgott volna a nyáluk. A helyeket kisorsoltuk. Szerintem mindenki elégedett lehetett a számával, lévén hogy a terület jelen árvízi állapotában még a mohos oldalú helyi horgászoknak is tök ismeretlen volt. Tehát én is elégedetten szemlélgettem a csinos sorszámomat, és elindultam a parti erdő mellett. Szép sűrű, gazdag bozót képezte a versenypályát. A kisebb – és még kisebb - nyiladékokban már ott ültek az elszánt versenyhorgászok. Tizennégy… tizenhárom… tizenegy… Az én sorszámom 12. De a 13. és 11. állás között a Dunát látni sem lehetett, nem hogy megközelíteni! Kissé tanácstalanul (= bambán) forgattam a kezemben a szerencseszámomat, míg Pecilaci és barátai meg nem érkeztek, úgy is, mint felmentő sereg. Kapára-kaszára (és baltára, stílfűrészre) kaptak fürgén. Főszervező uram holmi gumicsizmás Tarzanként az ágak között egyensúlyozva nyírta a bozótot, a közmondás ellenében önmaga felett-alatt, a végső simításokat egy kőbaltára hajazó eszközzel ejtette meg.
Az eredmény egy otthonos kis lyuk lett, olyan másfél méter magas és széles. Hm… No, innen szép lesz horgászni. Etetéssel nem is bajlódtam, gondolva, hogy a motoros fűrész és a baltaharc hangjai a halak terelgetését elvégezték anélkül is. (Jól gondoltam.) Bekúsztam titkos helyemre. a kétrészes picker csak szétszedve fért el, de hát így nem olyan igazi, bedugtam hát a spiccet a bozótba. Most tehát úgy „horgásztam”, hogy ültem a a kunyhómban, előttem a vízzel párhuzamosan szemmagasságban egy horgászbot toldás-része, a bot végei meg valahol a bozótban. Egyre jobban furdalta az oldalamat, hogy hogyan fogok innen dobni (holmi halkiemelésről, a 3 méteres nyelű merítővel, az már a burleszk-kategória lett volna, de hát hol tartottunk még attól)? Valahogy azért csak-csak összeeszkábáltam a felszerelést, aztán lóbáltam… lóbáltam… hát nem. Így nem tudom bevetni. óvatosan hátralendítettem, és figyeltem, háhá, nem fogtam meg az erdőt! Akkor hát lendítés, dobás…
Na, ennyi hely azért már nem volt. A lendülő horog ágat fogott persze, az ág pedig kajánul szakította az előkét. A kosár meg gúnyosan csobbant előttem olyan öt méterre. Rendben, kezdjük újra. Két ág között látszik némi hely… na végre! Szépen szállt a kosár, és az elképzelt helyen ért a vízbe. Elégedetten ülnék is le a sűrűben, csakhogy valami nem tetszik. Mintha nem a szél lengedeztetné a víz fölé hajló ágat. Nem is: a horgom ott csimpaszkodott az ág derekán, a zsinór onnan vezetett a vízbe. A csúszóra szerelt kosár hiába szállt olyan szépen. Ismét kitekertem hát a cuccot. A sűrű nyiladékain szomszédjaim kíváncsi tekintetét véltem felfedezni. Újabb szerelés, persze, az következett. Ezután már nem akartam többé az erdőből bedobni, inkább az „állás” előtt, a Dunában átgázoltam az egyik szomszédhoz, akinek hozzám képest tágas helye volt, onnan dobtam végre egy normálisat. Elégedetten húzódtam vissza a saját kis erdei tisztásomra, remélve, hogy a hal-seregek támadása előtt lesz egy kis időm a kezdés izgalmas félórájának kipihenésére.
Lett…
Gubbasztottam hát csendes magányomban. Csupán három versenyzőtársat véltem látni a sűrű résin át, ők némileg horgászat-szerűen tevékenykedtek. A két szomszéd feszülten üldögélt a feedere mellett, a „tizest” meg nem láttam, csak a petrencéjét. Ő igazi rakós jelenség volt. Kezdetnek kétökölnyi golyókkal alapozott, majd mélységet mért, állított, úszót súlyozott, rendszeresen ráetetett, lendített, úsztatott, etetett, lendített, úsztatott….
Telt-múlt az idő. A feederesek is újradobták a szerlékeiket ( na persze nekik könnyű). Én reményvesztetten üldögéltem a nagy nehezen vízbejuttatott horgomnál, a rakós kolléga rakózott. A nyájas olvasónak talán kezd hiányérzet ébredezni a beszámoló olvastán, hotgy ugyanis az egész tevékenység kvinteszenciáját jelentő halfogásról… mintha… És igen! Jól sejtesz, nyájas olvasó! Bizony, majd’ minden kelléke megvolt a horgászverseny-fílingnek –a halak megjelenését kivéve. Minden furmány, mágia, technika és taktika, vegytan és pszichológia dacára, hal, na az nem tisztelte meg a partot.
Talán valahol, egy messzi-messzi galaxisban – izé, állásban: jött a hír, sneciznek, és számolatlanul! Na nem! Én nem holmi olajoshalnak valóért jöttem - azt hoztam magammal – itt a nagy Duna, telis-tele kilós paducokkal, négyes márnákkal, méteres harcsákkal. Sneci? Höhö!
És lám, bólogat is a picker-spicc. Kapás! „A” kapás (az az egy) eredménye pedig egy valódi bagolykeszeg. Lám-lám, kitartásom elnyerte méltó jutáalmát, indul a hal-özön. (Akkor még nem tudtam, hogy a gondolataim mélyén kuncogó kisördögnek persze megint igaza van: szó sincs özönről, annál inkább egyszeri véletlenről). Nem mellesleg megelőztem a rakósbotost, aki továbbra is rendületlenül lendített-úsztatott-gombócolt.
Nem nyújtom tovább a történetet: ennyivel lett ennyi. A délutáni fordulóban meg ugyanaz. Hal nélkül nem maradtam hát, a két keszeggel a tisztes középmezőnyben végeztem.
VI.
A nap végére a dicsőségvágy már igencsak átadta helyét a sokkal életszerűbb szükségleteknek. A gyomrom kondulásai szigorúan jelezték, hogy bizony „nem csak igével él az ember”. Laci barátunk és családja a csapat efféle igényeinek is elébe ment, egy kondér pörkölt, nokedli és a hozzávalók formájában. Mindenki elköltötte a jól megérdemelt – naná – ebédet, majd a verseny hivatalos része következett, az eredményhirdetés. A győztesek két-két kupát is nyertek a híres kiskunhalasi készletből. Illetve majdnem mégsem, mert a díjakat átadó kissrác igazságérzetét sértette, hogy egyeseknek kettő is, másnak meg egy sem (jaj, szegény srác, öt sem az életre nevelik a szülei!)
A búcsú-fotók elkattintása után a nép lassacskán elszéledt. Laci és brigádja elbontotta a tábort, már csak egy sátor árválkodott a tegnap még oly mozgalmas helyen – a miénk. Vendéglátónk még megjelent napszálltakor, a messze földön híres anti-finomszerelékes ős-dunai készségével, hogy bebizonyítsa, van itt hal. Nem járt sikerrel, viszont beszélgettünk még egy jóízűt.
Újra, immár a való életben erősítettük meg a netes barátság kötelékeit. Ez is felért egy zsákmányban dús horgászattal. Hiszen „zsákmány” volt ez is: egy új barátság.
Nyitány-féle
A Süse
Nem nagy tó ez, de néha, telepítés után jókat lehet pecázni rajta. Most is így volt: állítólag 5 q pontyot vett az egyesület.
A cimborák csábításának engedve rákészültem én is:
ízletes etetőanyag, csonti, giliszta, pellet, aroma, csemegekukorica...svédasztal a halaknak.
És az első extrém hajnali kelés, 3-kor, mert 4-re jön F.
Kissé zizegek, a nagy bögre kávé dörömböl bennem, de időre lent vagyok a parkolóban... és várdogálok... várdogálok... végre csörren a mobil; F. az, a hangját kissé modulálja a szélzúgás - már tudom, hogy elvétettem, ő már a parton van... stimmel is.
Na jó, indulok. Elvégre nem késtem le semmiről, jegyet is kell venni, a boldvai kocsma meg 6-kor nyit.
Fél hatra a helyszínen vagyok, a cimbora bőszen szerel fejlámpával, keveri a neves (!) anyagot, csaliz, gombócol, szóval hiperaktív. Fél hatra megjön E. is, ő is tevékeny... csak én nézem unottan az órát. Lassan ideje elindulni a jegyért, mindjárt hat... na jó, hozok a két igazi horgásznak kávét...
Autóba ülve irány a kocsma, ahol a napijegy terem... De hol is van az? Minden rendes faluban a kocsma a legbiztosabb, eltéveszthetetlen origó, mindent ahhoz mérnek;no, Boldva egy különleges hely (?), kérdezek egy jóembert, hogy merre...? erre visszakérdez, hogy milyen utca? Milyen utca, milyen utca... hát azt én honnan tudjam? van egy zöldséges, az bezzeg aktív e korai órán (na ja, a húsleves nem várhat..), van ABC is, direkt a kedvemért befűtik a kapucsinó-automatát, de napijegyről, tóról,halról senki semmit nem vall.
Na mindegy, a kávéval visszatérek a táborba, ott egyeztetjük a koordinátákat: a kocsma egy Coop-bolt oldalában lesz keressem csak... Hát remek, nem is látszik.
Visszamegyek, most már E. is jön, mert lájtkóla nélkül félő, hogy nem kel fel a Nap.
Heuréka, megvan a kocsma!
Ööö... zárva. Rá van írva. Azért kipróbálom, hátha... Az ajtó szinte rám mordul: "Vazze, ide van írva, hogy ZÁRVA!, nem tudsz olvasni????".
Szóval a kocsmához még mindig nem lehet hozzáférni, ez egy absztinens falu. Asszonyok jönnek, mondják, a hétórási busszal jön a kocsmáros.
Remek.
Fél órát már kibírok, nem? A lájtkóla is. És valóban, a hetes miskolcival jő a kocsma kulcsának szerény birtoklója, kinyit hivatalt, kólát, ír jegyet....
Fél nyolc, mire bedobom a szerelékemet (koránkelés rulez!)
Várunk.
Még mindig várunk.
"Szél kele most mint sír szele kél..." írja a költő, és valóban beindulnak a böjti szelek. Előbb balról jobbra, majd viszont. E. mecs-úszója reménytelenül táncol a partközelben, F. és az én táv-feeder-picker-csodáink mozdulatlanok. Mozgás a mellettünk levő álláson van: 120-as Skodában gubbasztó idős házaspár ugrik fürgén, a kutyanyelves sárgavégűn hal ficánkol, én hozom a közös merítőt, ő méri, könyveli a halat..
1.
Na jó, megilletődtek a mi halaink a nagy névtől, de mindjárt...
De nem.
Megint a skodásék mocorognak. Mondom is az öregnek, hogy szákolok, ha vall. Íme: "Coop" csemegekukorica, darás,kenyeres etetőanyag a kosárban, 2 horog, kutyanyelv...
2.
Na jó, nyilván a manusznak nincs naptárja, nem tudja, hogy A 21. századot írjuk. Még tolla sincs, az enyémmel írja be a második, jó négyes pontyát, majd pakolnak, távoznak, megvan a kvóta.
Ugye nem baj, hogy a megürült helyre telepszem?(csak látszólag azonnal és kapkodva, hogy a kettővel lejjebb pecázó sporit megelőzzem)?
Szerelek, gyúrok, dipelek, lebegtetek, satöbbi.
És IGEN!
Kapás! Igaz, nem nekem, hanem F.-nek... Kb kilófeles pecsenyeponty.Nagy dilemma, mi légyen a sorsa, de hát halászlére készülnek, úgyhogy tartóban végzi szegény.
3.
Az új szomszéd meg hangoskodik: szákot, szákot!!!!
Viszem, merítem.
4.
Kérdezem.
Mondom a nagy nevet, de a koma bambán néz rám, és jobb híján a sajátját mondja (ez azt hitte, hogy bemutatkoztam neki...) Hm.
Csemegekuki, kenyeres dara...
A szélbe támasztom a merítőt, hadd száradjon. A magam botjaira nincs több ötletem, a svédasztalt a magyar hal nem szereti, és nincs darám! Ezen mérgelődök, midőn a szomszéd újra, szinte elnézést kérve a zaklatásárt, szákolni hív.
5.
Nem értem én ezeket a húshorgászokat: kimennek a múltszázadi dióverőikkel, alázzák az én szuper technikámat, de merítőjük meg nincs, nem, nekem van, viszont halam meg nekem nincs. Tessék, ez is majd' négyes telepi(tett) ponty. A fószernak legalább tolla van, igaz, amíg szerencsétlenkedik a könyveléssel, a két hala majdnem visszfickándozik a vízbe. De még ennyi elégtételem sincs. A koma elcsomagolja őket, és megy haza, pedig még 10 óra is alig múlt.
Na, ez legalább a várt módon alakult, mármint az idő: múlt, rendületlenül.
Dél felé beláttam, hogy megvan az ebédrevaló (panírozott karaj, mondta a telefon), úgyhogy jobban járok, ha azt próbálom meg "zsákmányul ejteni", hát hazakullogtam.
A két cimbora estig kísértette a szerencsét - de a szerencse rendíthetetlenül ellenállt nekik is.
Most akkor mit kellett volna írni? hogy "Megy a hal a Süsén", vagy hogy "Nem megy a hal a Süsén"?
Nem nagy tó ez, de néha, telepítés után jókat lehet pecázni rajta. Most is így volt: állítólag 5 q pontyot vett az egyesület.
A cimborák csábításának engedve rákészültem én is:
ízletes etetőanyag, csonti, giliszta, pellet, aroma, csemegekukorica...svédasztal a halaknak.
És az első extrém hajnali kelés, 3-kor, mert 4-re jön F.
Kissé zizegek, a nagy bögre kávé dörömböl bennem, de időre lent vagyok a parkolóban... és várdogálok... várdogálok... végre csörren a mobil; F. az, a hangját kissé modulálja a szélzúgás - már tudom, hogy elvétettem, ő már a parton van... stimmel is.
Na jó, indulok. Elvégre nem késtem le semmiről, jegyet is kell venni, a boldvai kocsma meg 6-kor nyit.
Fél hatra a helyszínen vagyok, a cimbora bőszen szerel fejlámpával, keveri a neves (!) anyagot, csaliz, gombócol, szóval hiperaktív. Fél hatra megjön E. is, ő is tevékeny... csak én nézem unottan az órát. Lassan ideje elindulni a jegyért, mindjárt hat... na jó, hozok a két igazi horgásznak kávét...
Autóba ülve irány a kocsma, ahol a napijegy terem... De hol is van az? Minden rendes faluban a kocsma a legbiztosabb, eltéveszthetetlen origó, mindent ahhoz mérnek;no, Boldva egy különleges hely (?), kérdezek egy jóembert, hogy merre...? erre visszakérdez, hogy milyen utca? Milyen utca, milyen utca... hát azt én honnan tudjam? van egy zöldséges, az bezzeg aktív e korai órán (na ja, a húsleves nem várhat..), van ABC is, direkt a kedvemért befűtik a kapucsinó-automatát, de napijegyről, tóról,halról senki semmit nem vall.
Na mindegy, a kávéval visszatérek a táborba, ott egyeztetjük a koordinátákat: a kocsma egy Coop-bolt oldalában lesz keressem csak... Hát remek, nem is látszik.
Visszamegyek, most már E. is jön, mert lájtkóla nélkül félő, hogy nem kel fel a Nap.
Heuréka, megvan a kocsma!
Ööö... zárva. Rá van írva. Azért kipróbálom, hátha... Az ajtó szinte rám mordul: "Vazze, ide van írva, hogy ZÁRVA!, nem tudsz olvasni????".
Szóval a kocsmához még mindig nem lehet hozzáférni, ez egy absztinens falu. Asszonyok jönnek, mondják, a hétórási busszal jön a kocsmáros.
Remek.
Fél órát már kibírok, nem? A lájtkóla is. És valóban, a hetes miskolcival jő a kocsma kulcsának szerény birtoklója, kinyit hivatalt, kólát, ír jegyet....
Fél nyolc, mire bedobom a szerelékemet (koránkelés rulez!)
Várunk.
Még mindig várunk.
"Szél kele most mint sír szele kél..." írja a költő, és valóban beindulnak a böjti szelek. Előbb balról jobbra, majd viszont. E. mecs-úszója reménytelenül táncol a partközelben, F. és az én táv-feeder-picker-csodáink mozdulatlanok. Mozgás a mellettünk levő álláson van: 120-as Skodában gubbasztó idős házaspár ugrik fürgén, a kutyanyelves sárgavégűn hal ficánkol, én hozom a közös merítőt, ő méri, könyveli a halat..
1.
Na jó, megilletődtek a mi halaink a nagy névtől, de mindjárt...
De nem.
Megint a skodásék mocorognak. Mondom is az öregnek, hogy szákolok, ha vall. Íme: "Coop" csemegekukorica, darás,kenyeres etetőanyag a kosárban, 2 horog, kutyanyelv...
2.
Na jó, nyilván a manusznak nincs naptárja, nem tudja, hogy A 21. századot írjuk. Még tolla sincs, az enyémmel írja be a második, jó négyes pontyát, majd pakolnak, távoznak, megvan a kvóta.
Ugye nem baj, hogy a megürült helyre telepszem?(csak látszólag azonnal és kapkodva, hogy a kettővel lejjebb pecázó sporit megelőzzem)?
Szerelek, gyúrok, dipelek, lebegtetek, satöbbi.
És IGEN!
Kapás! Igaz, nem nekem, hanem F.-nek... Kb kilófeles pecsenyeponty.Nagy dilemma, mi légyen a sorsa, de hát halászlére készülnek, úgyhogy tartóban végzi szegény.
3.
Az új szomszéd meg hangoskodik: szákot, szákot!!!!
Viszem, merítem.
4.
Kérdezem.
Mondom a nagy nevet, de a koma bambán néz rám, és jobb híján a sajátját mondja (ez azt hitte, hogy bemutatkoztam neki...) Hm.
Csemegekuki, kenyeres dara...
A szélbe támasztom a merítőt, hadd száradjon. A magam botjaira nincs több ötletem, a svédasztalt a magyar hal nem szereti, és nincs darám! Ezen mérgelődök, midőn a szomszéd újra, szinte elnézést kérve a zaklatásárt, szákolni hív.
5.
Nem értem én ezeket a húshorgászokat: kimennek a múltszázadi dióverőikkel, alázzák az én szuper technikámat, de merítőjük meg nincs, nem, nekem van, viszont halam meg nekem nincs. Tessék, ez is majd' négyes telepi(tett) ponty. A fószernak legalább tolla van, igaz, amíg szerencsétlenkedik a könyveléssel, a két hala majdnem visszfickándozik a vízbe. De még ennyi elégtételem sincs. A koma elcsomagolja őket, és megy haza, pedig még 10 óra is alig múlt.
Na, ez legalább a várt módon alakult, mármint az idő: múlt, rendületlenül.
Dél felé beláttam, hogy megvan az ebédrevaló (panírozott karaj, mondta a telefon), úgyhogy jobban járok, ha azt próbálom meg "zsákmányul ejteni", hát hazakullogtam.
A két cimbora estig kísértette a szerencsét - de a szerencse rendíthetetlenül ellenállt nekik is.
Most akkor mit kellett volna írni? hogy "Megy a hal a Süsén", vagy hogy "Nem megy a hal a Süsén"?
Csukatúra fakerékkel
:))
Hát ez meg mi a ...?
Mentem volna inkább csónakkal, nem?
Hát nem egészen.
Bocsássa meg a nyájas olvasó ezt a kis szójátékot, nem bírtam ellenállni a lehetőségnek. Egyébként is, a modern média-tudomány szerint egy meghökkentő cím nagy mértékben emeli az írás hatását.
Tehát, "fakerék" azaz Fuker666 (Marczy szerint ejtsd: "faker") barátom és apósa, akikhez csatlakozva jutottam el Tiszavalkra és a 9.számú öblítőcsatorna partjára. Köszönet nékik a lehetőségért.
A kaland a csábítással kezdődött. Marczy vetette fel még a múlt hét elején, hogy nagyon menni kellene, aminek számos oka van:
Először is a mi kedves Miskolc-környéki vizeink valahogy kiürültek. A folyókban jószerével víz sincs, nemhogy hal, a tavak sem adnak mostanában zsákmányt, úgy látszik, a hosszú meleg ősz felébresztette a halak életkedvét, és nem vállalják a horgászbot általi könnyű elmúlás lehetőségét. A hírek szerint viszont a Tisza-tó megnyitott zsilipjei eszement zabálásra késztetik a helyi termetesebbnél termetesebb csukaneműeket.
Azonkívül Marczi koma tiszavalki kapcsolata komfortos szállással és messze földön híres libasülttel kecsegtet, amit - miként hithű moszlimnak legalább egyszer meg kell járnia a hadzs-ot - halandó horgásznak életében legalább egyszer meg kell ízlelnie. (Megjegyzem, ez nekem még várat magára, boldogabb és főleg fizetés utáni időkben majd vissza kell térnem.)
Harmadrészt az előőrsök pénteken megvallatták a kiszemelt szakaszt, és hárman 11 csukát termeltek, desszertnek pedig öles dévérek, félkilós bodorkák szórakoztatták őket.
Negyedrészt Fuker autójában rejtezik egy palack aszalt gyümölccsel ízesített ötvenfokos gönci nedű, amit a korábbi Sajó-parti partyn felmutatott ugyan, de egyéb - itt offolásnak tekinthető - okokból akkor nem sikerült megoldanunk.
No, hát ennyit az előzményekről.
Hogy le ne maradjunk semmi jóról, "kora délelőttre" terveztük az indulást - vagyis negyed 5-re. Gondoltam, nem baj ez, kelek háromkor, komótosan elkészülgetek, volt már ilyen. Hát volt, volt, de arra nem számítottam, hogy mint gyerekkoromban, amikor táborozni mentünk és hajnalban kellett kelni, az izgalom nem hagyott most sem aludni, éjféltől félóránként vizsgálgattam a vekkert, nehogy elaludjak véletlenül. Tehát alkottam végül egy bögre bikaerős kávét (amivel bevettem a reggeli vérnyomáscsökkentő tablettámat, mert ugye az egészség az első), és már négykor lent álldogáltam az utcán teljes harci díszben. A buliból hazatántorgó ifjak furcsán nézegették a sötétből elősejlő madárijesztő sziluettjét, talán azt gondolták, hogy egy Haloween-partiról kószáltam el.
Jött a piros autó, másodpercre pontosan, Fuker és a rokon felajzva, gyorsan pakoltunk, és irány a TT!
80 kilométert 40 perc alatt abszolvált a schuhmacheri erényekkel kacérkodó sofőr, és ebben benne volt a Valkra vezető úton egy-két dobbantós ugrás, két "jobba" helyett "balra", egy 300 méteres tolatás is.
Az éjszaka még nem adta meg magát, parkolás után volt időnk megcsodálni a nagyvárosok szmogjától, fényeitől távoli égbolt milliárdnyi csillagát. A sötétből vadlúdcsapatok kiáltozása hallatszott - ők is indultak hajnali dolgaikra.
A kikötőben már mozgott a nép, maradván az F1-es hasonlatoknál, olyan lázas tevékenység folyt, mint a boxutcában a rajt előtt. Autók érkeztek, Itt volt az igazi Halloween-parti, jelmezes alakok céltudatosan tevékenykedtek a sötétben, málháztak, napijegyet intéztek, csónakmotort élesztettek.
Hamarosan befutott a helyi különítményünk, üdvözlések és a - szó szerint - madárlátta barackital rituális körbehordozása és -ízlelése után mi is tengerre szálltunk.
Hát az bizony felejthetetlen élmény volt: a korom sötétben megkezdődött a verseny, hogy mindenki minél előbb elfoglalhassa a szerinte legideálisabb helyet, tehát apró fejlámpák és egyéb világítóeszközök derengő fényei mellett (sőt, később találkoztunk egy öngyilkossal, aki anélkül!), csutkagázzal hasította a vizet több tucat csónakos csapat. No, mi nem, mert kétladiknyi csapatunk egy motoros és egy lapátolós brigádra oszlott. Utóbbiak fürgén eleveztek, mondván, hogy majd később vontatókötélre veszi őket a gépes hajó, és addig is haladnak.
Szép elképzelés volt, a kivitelezésbe azonban némi hiba csúszott, mert egyrészt a termetes ladik nem suhant annyira fürgén, mint egy versenykajak, másrészt a "vontatókötélre fogás" akciója nem kevés röhögés illetve anyázás közepette zajlott, ütközésekkel, elmaradással, keresztbe fordulással, hasonlókkal. Eközben a később jövők is elmellőztek bennünket jó messziről persze, mert látták, hogy két hajónyi őrülttel van dolguk.
Mindezen akciók ellenére mégis a kiszemelt helyen talált minket a hajnal. Hetünknek - szűkösen - elég területen pakoltunk ki a hivatalos nevén 9. számú öblítő csatorna partján. Beélesítettük a csukázó cuccokat, Fuker666 mint igazi sportember visszaült az evezős ladikba, és erős elhatározással pergetni indult, egymagában.
Én is találtam egy viszonylag kényelmes "egyszemélyes" nyiladékot 15 méterre a csapattól, és nekiálltam a szokásos "terülj-terülj asztalkám" játékomnak, azaz szerelés és csalikeverés ürügyén a rendelkezésre álló helyet beterítettem zacskókkal, tokokkal, dobozokkal. Mivel érdekeltek a mesebeli dévérek is, egy úszós csukázó mellé a szokásos feederemet is bevetettem - na jó, tanúk nélkül ez így hangzik, a valóság ennél kissé színesebb, ugyanis a nyiladék széltében elég volt egy embernek, függélyesen azonban csak egy 15 centis hely állt rendelkezésre, hogy a 360-as feedert meglendítsem. Ez a harmadik újraszerelés után tudatosult bennem. Szükség volt még három kishalra is, mert az első egy víz fölé hajló bokrot díszített fel, a másodikkal lehorgásztam a fejem feletti hüvelykujj-vastagságú iszalagot (ettől legalább több hely lett ...).
Na végre, cuccok bent, jöhetnek a legendás Essoxok.
De nem addig'a!
Nem tudom, kinek milyen hangulatok társulnak a "horgászat" kifejezéshez, nekem a "csend", "nyugalom", "várakozás", "szemlélődés", ilyesmi. No, ez nem jutna eszébe annak, aki e "kilences öblítő" partján szocializálódott. Akkora hajóforgalom volt ugyanis, mint a Szuezi csatornában öbölháború idején! Felajzott horgászok brummogtatták a Yamahákat, Suzukikat, Mercury-kat, láttam egy Vetyerokot is, ez legalább felidézte lelkemben boldog ifjúkori motorcsónakos kirándulásaink emlékét, amelyeket édesapámmal tettünk meg a szegedi Tiszán -, vizsla tekintettel keresve az ígéretes parti állásokat. A többség azért lejjebb vette a gázt, ha horgászt látott a parton. A nemtöbbség meg nem.
Elgondoltam, hogy szerencsétlen halaknak mit kell kiállniuk, lehet hogy inkább felkötik magukat - lehetőleg az én horgomra.
Hát, nem tették. A hajnal lassan reggelé nőtt, és tényleg megindult a rablók reggeli rohama! Csak egy kis hibája volt a dolognak: hogy nem nálunk, hanem a túloldalon, 50 méterre "feljebb" horgászó három srácnak. Hangos üdvrivalgással merítették az első rablójukat.
Nekem is jelzett a Feeder, egy tenyeres kárászka pocsolt a zsinórom végén. Na jó, gondoltam, akkor versenyezzünk! A túlpartiak egyre-másra merítettek, 10 óra körül már volt vagy 5 csukájuk - nekem meg ugyanannyi kárászom.
Hm.
Fuker visszatért a vízitúrájáról, csuka nélkül, de új tapasztalatok birtokában, miszerint nem lehet evezővel a kézben pergetni. Ügyesen feloldotta a problémát, átült a motoros csónakba, és Eppusz társaságában újabb kalandra indult.
A Csapatunk többi tagja fenekező és egyéb csukafogó módszerek teljes arzenáljával vallatta a vizet, de a víz, mint jó partizán, nem vallott. Zsákmányként kövér törpeharcsákat tudtak felmutatni, "akik" a feederen felkínált gilisztára érkeztek ( érdekes, az én gilisztás horgaimra egy sem jött).
A valki templom harangja már rég elkondította a delet, amikor a csukázó úszóm mozgolódni kezdett.
NA! CSAK NEM?!?!? Ismerős ez az érzés, ugye? Az adrenalin felszökik, élesednek az érzékek, az ember szinte látja a víz alatt csalihalat beforgató ragadozó villanó fogait, tanakodik, hogy nyelessen még, vagy vágjon be...
Bevágtam.
Hát...a 25-ös Carbotex - ha beszélni tudott volna - röhögött az "ellenfélen", aki egy negyedkilós sügér volt. Sügérnek derék - de nem ezért jöttünk.
A társaim is beleakadtak több sügibe, még csukát is fogtak, igen, egész nap kettőt, összesen vagy 60 centi hosszban.
A teljes kudarctól a csónakos különítmény mentette mag a Sajó-brigádot, visszatérve Fuker előhúzott egy kettesre saccolt csukeszt a csónakból (hivatalosan 2,2 kg).
Ennyi.
A szemközti fiúk 10 csukával a bilincsükön(!) hazaindultak, mi is beláttuk, hogy "ez nem a mi napunk", cuccolás és további tengerészeti mutatványok után (például Marczi bepattant az evezős ladikba, hogy a 10 méterre a part mellé letűzött karót kiszedje, csak éppen a csónakban már benne volt az összes cucc meg még két ember, hát így kissé vidámra sikerült a manőverezés, de becsületére legyen mondva, negyed óra alatt teljesítette a kihívást)
A kikötőben egy brigádot láttunk, amint 4-6 kilós krokodilokat tisztítgattak. F666 beszédbe elegyedett velük, gratulált a derék zsákmányhoz. A válasz fancsali pofával emígyen hangzott: "...jobban örültünk volna, ha süllők lennének"! Mit lehet erre mondani? Akkor nem gratulálunk.
Fényképezkedtünk egy kicsit, elbúcsúztunk a többiektől, hazaindultunk.
Este még eljártam a "kárászpucolás panelkonyhában, háziasszony szeme előtt" című amatőr színházi előadást, majd magához ölelt az ágy - nem kellett ringatni, az nyilvánvaló. M.-nek megígértem ,hogy majd a nyéki tavakból hozok neki csukát. Ami ugyan "kicsit sárga, kicsit savanyú, de a MIÉNK'!
U.i.:
Telefon ma, 10.50-kor:
Sancho: Szia! Mondj egy számot!
Eppusz: 0.
Hát ez meg mi a ...?
Mentem volna inkább csónakkal, nem?
Hát nem egészen.
Bocsássa meg a nyájas olvasó ezt a kis szójátékot, nem bírtam ellenállni a lehetőségnek. Egyébként is, a modern média-tudomány szerint egy meghökkentő cím nagy mértékben emeli az írás hatását.
Tehát, "fakerék" azaz Fuker666 (Marczy szerint ejtsd: "faker") barátom és apósa, akikhez csatlakozva jutottam el Tiszavalkra és a 9.számú öblítőcsatorna partjára. Köszönet nékik a lehetőségért.
A kaland a csábítással kezdődött. Marczy vetette fel még a múlt hét elején, hogy nagyon menni kellene, aminek számos oka van:
Először is a mi kedves Miskolc-környéki vizeink valahogy kiürültek. A folyókban jószerével víz sincs, nemhogy hal, a tavak sem adnak mostanában zsákmányt, úgy látszik, a hosszú meleg ősz felébresztette a halak életkedvét, és nem vállalják a horgászbot általi könnyű elmúlás lehetőségét. A hírek szerint viszont a Tisza-tó megnyitott zsilipjei eszement zabálásra késztetik a helyi termetesebbnél termetesebb csukaneműeket.
Azonkívül Marczi koma tiszavalki kapcsolata komfortos szállással és messze földön híres libasülttel kecsegtet, amit - miként hithű moszlimnak legalább egyszer meg kell járnia a hadzs-ot - halandó horgásznak életében legalább egyszer meg kell ízlelnie. (Megjegyzem, ez nekem még várat magára, boldogabb és főleg fizetés utáni időkben majd vissza kell térnem.)
Harmadrészt az előőrsök pénteken megvallatták a kiszemelt szakaszt, és hárman 11 csukát termeltek, desszertnek pedig öles dévérek, félkilós bodorkák szórakoztatták őket.
Negyedrészt Fuker autójában rejtezik egy palack aszalt gyümölccsel ízesített ötvenfokos gönci nedű, amit a korábbi Sajó-parti partyn felmutatott ugyan, de egyéb - itt offolásnak tekinthető - okokból akkor nem sikerült megoldanunk.
No, hát ennyit az előzményekről.
Hogy le ne maradjunk semmi jóról, "kora délelőttre" terveztük az indulást - vagyis negyed 5-re. Gondoltam, nem baj ez, kelek háromkor, komótosan elkészülgetek, volt már ilyen. Hát volt, volt, de arra nem számítottam, hogy mint gyerekkoromban, amikor táborozni mentünk és hajnalban kellett kelni, az izgalom nem hagyott most sem aludni, éjféltől félóránként vizsgálgattam a vekkert, nehogy elaludjak véletlenül. Tehát alkottam végül egy bögre bikaerős kávét (amivel bevettem a reggeli vérnyomáscsökkentő tablettámat, mert ugye az egészség az első), és már négykor lent álldogáltam az utcán teljes harci díszben. A buliból hazatántorgó ifjak furcsán nézegették a sötétből elősejlő madárijesztő sziluettjét, talán azt gondolták, hogy egy Haloween-partiról kószáltam el.
Jött a piros autó, másodpercre pontosan, Fuker és a rokon felajzva, gyorsan pakoltunk, és irány a TT!
80 kilométert 40 perc alatt abszolvált a schuhmacheri erényekkel kacérkodó sofőr, és ebben benne volt a Valkra vezető úton egy-két dobbantós ugrás, két "jobba" helyett "balra", egy 300 méteres tolatás is.
Az éjszaka még nem adta meg magát, parkolás után volt időnk megcsodálni a nagyvárosok szmogjától, fényeitől távoli égbolt milliárdnyi csillagát. A sötétből vadlúdcsapatok kiáltozása hallatszott - ők is indultak hajnali dolgaikra.
A kikötőben már mozgott a nép, maradván az F1-es hasonlatoknál, olyan lázas tevékenység folyt, mint a boxutcában a rajt előtt. Autók érkeztek, Itt volt az igazi Halloween-parti, jelmezes alakok céltudatosan tevékenykedtek a sötétben, málháztak, napijegyet intéztek, csónakmotort élesztettek.
Hamarosan befutott a helyi különítményünk, üdvözlések és a - szó szerint - madárlátta barackital rituális körbehordozása és -ízlelése után mi is tengerre szálltunk.
Hát az bizony felejthetetlen élmény volt: a korom sötétben megkezdődött a verseny, hogy mindenki minél előbb elfoglalhassa a szerinte legideálisabb helyet, tehát apró fejlámpák és egyéb világítóeszközök derengő fényei mellett (sőt, később találkoztunk egy öngyilkossal, aki anélkül!), csutkagázzal hasította a vizet több tucat csónakos csapat. No, mi nem, mert kétladiknyi csapatunk egy motoros és egy lapátolós brigádra oszlott. Utóbbiak fürgén eleveztek, mondván, hogy majd később vontatókötélre veszi őket a gépes hajó, és addig is haladnak.
Szép elképzelés volt, a kivitelezésbe azonban némi hiba csúszott, mert egyrészt a termetes ladik nem suhant annyira fürgén, mint egy versenykajak, másrészt a "vontatókötélre fogás" akciója nem kevés röhögés illetve anyázás közepette zajlott, ütközésekkel, elmaradással, keresztbe fordulással, hasonlókkal. Eközben a később jövők is elmellőztek bennünket jó messziről persze, mert látták, hogy két hajónyi őrülttel van dolguk.
Mindezen akciók ellenére mégis a kiszemelt helyen talált minket a hajnal. Hetünknek - szűkösen - elég területen pakoltunk ki a hivatalos nevén 9. számú öblítő csatorna partján. Beélesítettük a csukázó cuccokat, Fuker666 mint igazi sportember visszaült az evezős ladikba, és erős elhatározással pergetni indult, egymagában.
Én is találtam egy viszonylag kényelmes "egyszemélyes" nyiladékot 15 méterre a csapattól, és nekiálltam a szokásos "terülj-terülj asztalkám" játékomnak, azaz szerelés és csalikeverés ürügyén a rendelkezésre álló helyet beterítettem zacskókkal, tokokkal, dobozokkal. Mivel érdekeltek a mesebeli dévérek is, egy úszós csukázó mellé a szokásos feederemet is bevetettem - na jó, tanúk nélkül ez így hangzik, a valóság ennél kissé színesebb, ugyanis a nyiladék széltében elég volt egy embernek, függélyesen azonban csak egy 15 centis hely állt rendelkezésre, hogy a 360-as feedert meglendítsem. Ez a harmadik újraszerelés után tudatosult bennem. Szükség volt még három kishalra is, mert az első egy víz fölé hajló bokrot díszített fel, a másodikkal lehorgásztam a fejem feletti hüvelykujj-vastagságú iszalagot (ettől legalább több hely lett ...).
Na végre, cuccok bent, jöhetnek a legendás Essoxok.
De nem addig'a!
Nem tudom, kinek milyen hangulatok társulnak a "horgászat" kifejezéshez, nekem a "csend", "nyugalom", "várakozás", "szemlélődés", ilyesmi. No, ez nem jutna eszébe annak, aki e "kilences öblítő" partján szocializálódott. Akkora hajóforgalom volt ugyanis, mint a Szuezi csatornában öbölháború idején! Felajzott horgászok brummogtatták a Yamahákat, Suzukikat, Mercury-kat, láttam egy Vetyerokot is, ez legalább felidézte lelkemben boldog ifjúkori motorcsónakos kirándulásaink emlékét, amelyeket édesapámmal tettünk meg a szegedi Tiszán -, vizsla tekintettel keresve az ígéretes parti állásokat. A többség azért lejjebb vette a gázt, ha horgászt látott a parton. A nemtöbbség meg nem.
Elgondoltam, hogy szerencsétlen halaknak mit kell kiállniuk, lehet hogy inkább felkötik magukat - lehetőleg az én horgomra.
Hát, nem tették. A hajnal lassan reggelé nőtt, és tényleg megindult a rablók reggeli rohama! Csak egy kis hibája volt a dolognak: hogy nem nálunk, hanem a túloldalon, 50 méterre "feljebb" horgászó három srácnak. Hangos üdvrivalgással merítették az első rablójukat.
Nekem is jelzett a Feeder, egy tenyeres kárászka pocsolt a zsinórom végén. Na jó, gondoltam, akkor versenyezzünk! A túlpartiak egyre-másra merítettek, 10 óra körül már volt vagy 5 csukájuk - nekem meg ugyanannyi kárászom.
Hm.
Fuker visszatért a vízitúrájáról, csuka nélkül, de új tapasztalatok birtokában, miszerint nem lehet evezővel a kézben pergetni. Ügyesen feloldotta a problémát, átült a motoros csónakba, és Eppusz társaságában újabb kalandra indult.
A Csapatunk többi tagja fenekező és egyéb csukafogó módszerek teljes arzenáljával vallatta a vizet, de a víz, mint jó partizán, nem vallott. Zsákmányként kövér törpeharcsákat tudtak felmutatni, "akik" a feederen felkínált gilisztára érkeztek ( érdekes, az én gilisztás horgaimra egy sem jött).
A valki templom harangja már rég elkondította a delet, amikor a csukázó úszóm mozgolódni kezdett.
NA! CSAK NEM?!?!? Ismerős ez az érzés, ugye? Az adrenalin felszökik, élesednek az érzékek, az ember szinte látja a víz alatt csalihalat beforgató ragadozó villanó fogait, tanakodik, hogy nyelessen még, vagy vágjon be...
Bevágtam.
Hát...a 25-ös Carbotex - ha beszélni tudott volna - röhögött az "ellenfélen", aki egy negyedkilós sügér volt. Sügérnek derék - de nem ezért jöttünk.
A társaim is beleakadtak több sügibe, még csukát is fogtak, igen, egész nap kettőt, összesen vagy 60 centi hosszban.
A teljes kudarctól a csónakos különítmény mentette mag a Sajó-brigádot, visszatérve Fuker előhúzott egy kettesre saccolt csukeszt a csónakból (hivatalosan 2,2 kg).
Ennyi.
A szemközti fiúk 10 csukával a bilincsükön(!) hazaindultak, mi is beláttuk, hogy "ez nem a mi napunk", cuccolás és további tengerészeti mutatványok után (például Marczi bepattant az evezős ladikba, hogy a 10 méterre a part mellé letűzött karót kiszedje, csak éppen a csónakban már benne volt az összes cucc meg még két ember, hát így kissé vidámra sikerült a manőverezés, de becsületére legyen mondva, negyed óra alatt teljesítette a kihívást)
A kikötőben egy brigádot láttunk, amint 4-6 kilós krokodilokat tisztítgattak. F666 beszédbe elegyedett velük, gratulált a derék zsákmányhoz. A válasz fancsali pofával emígyen hangzott: "...jobban örültünk volna, ha süllők lennének"! Mit lehet erre mondani? Akkor nem gratulálunk.
Fényképezkedtünk egy kicsit, elbúcsúztunk a többiektől, hazaindultunk.
Este még eljártam a "kárászpucolás panelkonyhában, háziasszony szeme előtt" című amatőr színházi előadást, majd magához ölelt az ágy - nem kellett ringatni, az nyilvánvaló. M.-nek megígértem ,hogy majd a nyéki tavakból hozok neki csukát. Ami ugyan "kicsit sárga, kicsit savanyú, de a MIÉNK'!
U.i.:
Telefon ma, 10.50-kor:
Sancho: Szia! Mondj egy számot!
Eppusz: 0.
Hóesés
A régi gátőrház magányosan bújt meg a töltés kanyarulatának takarásában. Körben termetes nyárfák nyújtogatták kopár boszorkány-ujjaikat az ég felé, hiábavaló igyekezettel próbálták elrejteni a kíváncsi tekintetek elől a kis portát. Leveleik már régen lehulltak, csak a csupasz ágak fésülték sziszegő suttogással a borzongató szelet. A bejárat mellett üres kutyaház, előtte vizesedény, a víz tükörként fagyott bele. A felületes szemlélő elhagyatottnak gondolhatta volna tanyát, hiszen semmi mozgás nem látszott a környékén. Takarosan összegúlázott tűzifa-hasábok, rendezett kert, falevelektől megtisztított udvar jelezte azonban: van gazdája a teleknek.
A felkelő Nap narancsszín tűzijátékot játszott az ablaküvegre fagyott jégvirágokon, a meleg fény kíméletlenül átvilágított lezárt szempilláin is. Hiába próbált visszaaludni, az álom már elillant a szeméből. Nem mozdult, őrizte az ágy melegét. A kályhában persze már rég kialudt a tűz, a szoba hideg volt. Elszánta magát mégis, hirtelen felült, hát kezdődik az új nap, tenni kell a megszokott dolgokat.
Ahogy mozdult, az ajtó melletti szőnyegen heverő kutya is felemelte a fejét. Félhangosan korholta az őszpofájú jószágot: „Na, őrkutya, hamarabb ébredek, mint te?”
Kedvelte az öreg nyomolvasót. Nemes jószág volt az, valódi cserkelő vadászkutya. Vagy tíz éve találta, vagy inkább a kutya találta meg őt: egy este, amikor hazajött a folyóról, ott várta a kapuban. Csapzott, koszos, fáradt és éhes volt. Teljesen megadta magát, bizalommal simult az öreg csizmájához, mintha régóta összetartoznának. Akkor éppen nem volt őrző a háznál - elkóborolt az előző, és arrafelé a vadászok nem kímélték a kóbor ebeket, nem keresték a gazdát, rövid úton elintézték a gazdátlan kutyákat -, nem nagyon bánta, hogy hozzá csapódott. Bevitte a konyhába, megitatta és egy lavór langyos vízben le is fürdette. Miközben szárazra törülte, a kis jószág barátságosan arcon nyalta. Furcsa érzés volt, hiszen eddigi kutyái nem voltak ilyen bizalmaskodóak, amolyan munkások voltak: jelezték, ha idegen közeledett a töltésen, elkergették a rókát, görényt, ezért megkapták az ételt. Ez a kis kamasz meg azonnal a szívét vette célba. Nem bánta, mert hát hiába tartották a faluban mogorva remetének, aki a kocsmában sem ül le a hangos népek közé – nem, persze, nem volt azokkal beszélnivalója - a szépségre, barátságra, jóra nyitott szívű ember volt, a maga visszahúzódó módján. Kerített egy rossz posztókabátot, azt terítette a kályha mellé. A kutya teljes természetességgel heveredett rá, előrenyújtott mancsai közé fúrta a z orrát, és már aludt is.
Gondolta, hogy ilyen kutya nem terem a falusi portákon, másnap be is motorozott az állatorvoshoz – régi barátok voltak, ünnepekkor meg-meghívták az öreget magukhoz, nyaranta meg a doktorék unokái hajnaltól sötétedésig nála játszottak, amíg nem jött értük az apjuk a terepjárójával. Motorra ült hát, a kutyát hátizsákba tette, és maga elé kanyarította a zsákot, amiből csak a kíváncsi kutyafej kandikált elő. Lassan pöfögött a töltésen, nem akarta, hogy megijedjen a jószág, de megnyugodva tapasztalta, hogy annak semmi kifogása nincs a különös közlekedési mód ellen.
- Nincs tetoválása, sem csip a bőre alatt. A múlt héten jártak a környéken valami olasz vadászok, énekes madárra hajtottak, de amint híre ment, hogy a rendőrök érdeklődnek irántuk, pánikszerűen odébbálltak. Talán tőlük kószált el, Hannoveri véreb a fajtája, kezes jószágnak nézem, tartsd meg nyugodtan, sok örömöd lesz benne.
Hát így lett a remetének pedigrés kutyája. Elválaszthatatlanokká váltak az idők során. Ha bejárásra indult az öreg, a bal csizmája mellett ott loholt a kis vadász, időnként egy-egy ürge vagy gyík után el-eliramodott, de tíz-húsz méter után mindig visszafordult. Biztosan mélyen belevésődött az ifjúkori elveszés. Még a lánykutyák után sem csavargott el, ettől kezdve mindenhová együtt mentek. Nevették is a faluban az öreget, hogy a heti bevásárláshoz két hátizsákkal jön: egy a hasán, benne a kutyája, egy a hátán a holminak.
Persze, mivel soha nem vadászott, sok hasznát nem vette a finom orrú ebnek. Jámbor volt az, kedves, barátságos, tőle aztán járhatott idegen a gáton, a kertben, csupán érdeklődve szemlélte. Az idegen kutyákkal sem bandázott, nem is verekedett. Átnézett rajtuk, ahogy egy nemeshez illik.
-o-
Hideg borzongott a hátán, amint a reggeli tennivalókhoz készülődött. Először a tüzet kéne felszítani, aztán borotválkozni – sercegtette meg elgondolkodva a durva borostát az állán. Kiengedte a kutyát – jön az majd vissza hamarosan, ha pattog a tűz, fázós lett öreg korára. Pár éve még szertelenül belevetette magát a vízbe, szinte pancsolt, bohóckodott, ha kimentek a fokra halászni. Aztán meglassúdott. A szemében még csillogott a vidám életerő, de a csontjai már nehezen mozdultak. „Na persze. Egyidősek lehetünk, ha egy kutyaév hét emberévnek számít. Én is meggondolom már, mielőtt mozdulok, hát ő is.”
Tette gépiesen a reggeli dolgokat. Kicsit füstös lett a szoba, mire a tűz magához tért, de nem nagyon bánta. Komótosan nekiült a reggelinek, kimérten falatozott. Mire végzett, a kutya is visszakéredzkedett szelíd ajtókaparászással, és lekuporodott a foszlott posztódarabra.
Hiába húzta az időt, hamar elkészült mindennel, amit eltervezett. Előkotorta a meggyfa szipkáját, beleillesztett egy cigarettát, rágyújtott. Nem tüdőzte le füstöt, áh, arról már régen lemondatta a körorvos asszony, amikor egyszer, az árvízi védekezéskor egy tüdőgyulladás lett a jutalma az áldozatos munkáért. Egy hétig szervezte a homokszállítást, rőzsepaplant, kőszórást a szakadó márciusi esőben, abból maradt a gyenge tüdő. Csak a füst táncát bámulta, arra volt a cigaretta. A szipkát meg még nagyapjától örökölte: amikor elment Nagyapa, a rokonság mint valami keselyűcsapat kezdte szétcibálni a javakat. Aminek meg nem volt értéke, azt egy konténerrel elszállíttatták. A régi konyhaasztalt ott találta a ház előtt, azt is kidobták. Kihúzta a fiókot: sárgult papírok alatt ott lapult Nagyapa ezüst dóznija, benne pár szál Munkás, és ez a meggyfaszipka. Ez valahogy elkerülte a kutakodók figyelmét. Zsebébe csúsztatta a dobozt, és visszafordult az állomás felé.
A temetésre sem ment el. Közeli rokona nem volt már, a többiek pedig nem hiányoztak neki, nem vágyott a tor hazug hangulatára. Egy hónap múlva ment ki el a temetőbe. Talán egy órát is elüldögélt a sír melletti padon, cigarettára gyújtott, és beszélgetett, elköszönt Nagyapától.
-o-
A folyóhoz készülődött. Karácsony hete van, valami halféle illenék az asztalra, hátha rányitja valaki az ajtót, legyen mivel marasztalni. Régen volt csónakja, varsája, táplija, a folyó is bőven adta a halat, a fizetés mellé jól jött egy kis kiegészítés, hát gyakran kijárt a vízre. Aztán, a mérgezés után visszaadta az engedélyt. Nem akarta a pusztuló folyót ő is pusztítani, meg hát nem is bírta már a halászmunkát. Gátőrnek sem kellett, a szakaszát összevonták a szomszédossal, őt nyugdíjba küldték. A gátőrházat legalább meghagyták neki, a végkielégítésből meg tudta venni. Korholta ugyan a lánya, mit akar vén fejjel a világ végén kapirgálni, de hát belátták, hogy amíg bírja magát, nem viszik be a városba. Gyökértelen, hiábavaló lenne az élete a város kietlen panelsivatagában, itt kint a gátnál ismer minden fát, gödröt, madárfészket, itt van tér a tekintetnek, levegő a tüdőnek. Vettek neki egy telefont, és megígértették , hogy az mindig nála lesz, bekapcsolva, feltöltve. Hívták is minden nap, hogy hallják a hangját, többet nem tehettek. Igazság szerint tudta, hogy a lányáék megkeresték az erdészt, hogy rendszeresen nézzen el feléje, de nem vette azt zokon. A fiatalember rá- rányitotta az ajtót, volt, hogy hetente, volt hogy gyakrabban. Mostanában sűrűn járt felé, mert vigyáznia kellett a nyárfa-ültetvényt. Mondta is az öregnek, hogy inkább rendszeresen kijár, hadd lássák minél többször, hogy őrizve van az erdő, mint hogy tavasszal csak a csonkok meredezzenek a fák helyén. És ha már úgyis ott visz az útja a gáton, hát beül az öreghez egy kis beszélgetésre.
- o -
Nem sokat kellett készülődni, a bot és a zsák itt volt kéznél, a kamrában. Fogta a holmit, a fészerben, a lemezhordóból kimert vagy öt apró halat – ezeket még az őszön gyűjtötte be, téli süllőcsalinak – a kis kannába tette őket, és indult a szokott állása felé.
A kutya szorgalmasan baktatott mellette, néha kicsit előre poroszkált, aztán bevárta. Ismerte már az ösvényt, hiszen évek óta erre jártak, nem is volt messze a háztól. Ismét előre ügetett egy kicsit, aztán megállt. De nem nézett vissza sürgetően, hanem mozdulatlanná dermedt, orrát előrenyújtotta, cimpái remegve tágultak, mintha vadat érezne. „No, mit látsz, nagy vadász?” - dörmögött az öreg a bajsza alatt, de hirtelen ő is észrevette: a csapás agyagjába csizmás lábnyomokat dermesztett a fagy. A part felé vezető nyomokat. Furcsa volt, ritkán járt errefelé idegen, most meg kettőnek a nyomai is látszottak. Rossz sejtése támadt. Nem örült a látogatóknak, hiszen nem volt errefelé semmi látnivaló, az ösvény a horgászhelyéhez vezetett, az álláshoz, amit minden áradás után gondosan rendbe tett, ahol a könnyű ladikja volt kikötve. Magához intette a kutyát, és most már felajzott figyelemmel haladtak tovább, így értek ki a partra.
Azonnal meglátta… A ladik… A lánc fele a földön, a csónak sehol. Hát ezért nem vezettek visszafelé lábnyomok. Leült a széknek szolgáló rönkre, a horgászbotot szórakozottan babrálta. Már nem volt kedve horgászni, csak nézte az ólomszín folyót, hallgatta a máskor annyira kedvelt hangokkal teli csendet, a víz surrogását, valami marár halk csipergését a bozótban, gondolataiba merült. Nem a csónak elkötése bántotta. Már régen leszokott arról, hogy ragaszkodjon tárgyakhoz, elvitték, hát legyen benne örömük, akárkik voltak is. De úgy érezte, a helyét mocskolták össze az idegenek. Már nem az övé a hely, már nincs ott keresnivalója.
A csalihalas vödröt a folyóba ürítette, és lassan, gondolataiba merülve indult visszafelé. Majd nem lesz hal az asztalon, lesz más, hozzá úgysem enni jönnek a vendégek, ha jönnek egyáltalán.
- o -
Furcsán nehéznek érezte az idefelé még feltűnés nélküli súlyú holmiját. Valahogy a levegő is, hirtelen kevés lett. Megállt, megtörölte a homlokát. Éles fájdalom nyilallt a hátába, karjába. Megtántorodott, egyensúlyt keresve a horgászbotra támaszkodott, ám az rideg, idegen reccsenéssel roppant ketté. „A bot… hát annak vége.” – gondolta, de nem nagyon értette a helyzetet. Valahogy leült, hátát nekitámasztotta egy karvastagságú törzsnek. Pihenni kell egy kicsit, levegőhöz jutni, kissé összeszedi magát, mindjárt otthon lesz. Csak egy-két levegővétel kell. Kigombolta a kabátját, de a keze nem engedelmeskedett. Két gombbal még boldogult, aztán fáradtan hanyatlott mellé a földre. Megváltozni látta a fényeket. Mintha kemény neon világította volna be az ösvényt… aztán homályos, szürke lett a kép.
- o -
- No, hát húzódj már félre! – emelte fel a hangját az erdész. A kutya azonban nem mozdult, továbbra is a töltésen futó két keréknyom között ült. Furcsállotta, mert a jószág nem szokott a gazdája nélkül kószálni, most meg nem látta sehol az öreget. Leállította hát az autót, kiszállt. Különös volt ez a kutya. Máskor lelkesen ügetett elé, most azonban csak felállt, és várakozóan nézett a férfira, majd amikor az lehajolt hozzá, hogy a szokott mozdulattal megpaskolja, odébb húzódott. Aztán elindult, de nem a ház irányába, hanem a töltés túloldalán, az erdő felé. Pár méter után visszanézett, lépett még kettőt, szinte sürgette az erdészt, hogy kövesse. Az értette az állat jelzését, sietős léptekkel haladt az állat nyomában.
A kanyar mögött meglátta a fa tövében üldögélő alakot. A kutya már ott kuporgott mellette, a földön pihenő kezét nyalogatta.
Szállingózni kezdett a hó. Az ártéri bozót ágai között alig hallható nesszel surrogtak a pelyhek. Az erdész látta már a bajt. Futólépésben tette meg az utolsó métereket, lekuporodott az öreg elé, megrázta a vállát, de már tudta, érezte, hogy ezzel nem tud segíteni. A kezét akarta megfogni, de a mozdulata félúton megállt. Egyre sűrűbb volt a havazás. A hópelyhek ráhullottak az öreg kezére – és nem olvadtak el.
A felkelő Nap narancsszín tűzijátékot játszott az ablaküvegre fagyott jégvirágokon, a meleg fény kíméletlenül átvilágított lezárt szempilláin is. Hiába próbált visszaaludni, az álom már elillant a szeméből. Nem mozdult, őrizte az ágy melegét. A kályhában persze már rég kialudt a tűz, a szoba hideg volt. Elszánta magát mégis, hirtelen felült, hát kezdődik az új nap, tenni kell a megszokott dolgokat.
Ahogy mozdult, az ajtó melletti szőnyegen heverő kutya is felemelte a fejét. Félhangosan korholta az őszpofájú jószágot: „Na, őrkutya, hamarabb ébredek, mint te?”
Kedvelte az öreg nyomolvasót. Nemes jószág volt az, valódi cserkelő vadászkutya. Vagy tíz éve találta, vagy inkább a kutya találta meg őt: egy este, amikor hazajött a folyóról, ott várta a kapuban. Csapzott, koszos, fáradt és éhes volt. Teljesen megadta magát, bizalommal simult az öreg csizmájához, mintha régóta összetartoznának. Akkor éppen nem volt őrző a háznál - elkóborolt az előző, és arrafelé a vadászok nem kímélték a kóbor ebeket, nem keresték a gazdát, rövid úton elintézték a gazdátlan kutyákat -, nem nagyon bánta, hogy hozzá csapódott. Bevitte a konyhába, megitatta és egy lavór langyos vízben le is fürdette. Miközben szárazra törülte, a kis jószág barátságosan arcon nyalta. Furcsa érzés volt, hiszen eddigi kutyái nem voltak ilyen bizalmaskodóak, amolyan munkások voltak: jelezték, ha idegen közeledett a töltésen, elkergették a rókát, görényt, ezért megkapták az ételt. Ez a kis kamasz meg azonnal a szívét vette célba. Nem bánta, mert hát hiába tartották a faluban mogorva remetének, aki a kocsmában sem ül le a hangos népek közé – nem, persze, nem volt azokkal beszélnivalója - a szépségre, barátságra, jóra nyitott szívű ember volt, a maga visszahúzódó módján. Kerített egy rossz posztókabátot, azt terítette a kályha mellé. A kutya teljes természetességgel heveredett rá, előrenyújtott mancsai közé fúrta a z orrát, és már aludt is.
Gondolta, hogy ilyen kutya nem terem a falusi portákon, másnap be is motorozott az állatorvoshoz – régi barátok voltak, ünnepekkor meg-meghívták az öreget magukhoz, nyaranta meg a doktorék unokái hajnaltól sötétedésig nála játszottak, amíg nem jött értük az apjuk a terepjárójával. Motorra ült hát, a kutyát hátizsákba tette, és maga elé kanyarította a zsákot, amiből csak a kíváncsi kutyafej kandikált elő. Lassan pöfögött a töltésen, nem akarta, hogy megijedjen a jószág, de megnyugodva tapasztalta, hogy annak semmi kifogása nincs a különös közlekedési mód ellen.
- Nincs tetoválása, sem csip a bőre alatt. A múlt héten jártak a környéken valami olasz vadászok, énekes madárra hajtottak, de amint híre ment, hogy a rendőrök érdeklődnek irántuk, pánikszerűen odébbálltak. Talán tőlük kószált el, Hannoveri véreb a fajtája, kezes jószágnak nézem, tartsd meg nyugodtan, sok örömöd lesz benne.
Hát így lett a remetének pedigrés kutyája. Elválaszthatatlanokká váltak az idők során. Ha bejárásra indult az öreg, a bal csizmája mellett ott loholt a kis vadász, időnként egy-egy ürge vagy gyík után el-eliramodott, de tíz-húsz méter után mindig visszafordult. Biztosan mélyen belevésődött az ifjúkori elveszés. Még a lánykutyák után sem csavargott el, ettől kezdve mindenhová együtt mentek. Nevették is a faluban az öreget, hogy a heti bevásárláshoz két hátizsákkal jön: egy a hasán, benne a kutyája, egy a hátán a holminak.
Persze, mivel soha nem vadászott, sok hasznát nem vette a finom orrú ebnek. Jámbor volt az, kedves, barátságos, tőle aztán járhatott idegen a gáton, a kertben, csupán érdeklődve szemlélte. Az idegen kutyákkal sem bandázott, nem is verekedett. Átnézett rajtuk, ahogy egy nemeshez illik.
-o-
Hideg borzongott a hátán, amint a reggeli tennivalókhoz készülődött. Először a tüzet kéne felszítani, aztán borotválkozni – sercegtette meg elgondolkodva a durva borostát az állán. Kiengedte a kutyát – jön az majd vissza hamarosan, ha pattog a tűz, fázós lett öreg korára. Pár éve még szertelenül belevetette magát a vízbe, szinte pancsolt, bohóckodott, ha kimentek a fokra halászni. Aztán meglassúdott. A szemében még csillogott a vidám életerő, de a csontjai már nehezen mozdultak. „Na persze. Egyidősek lehetünk, ha egy kutyaév hét emberévnek számít. Én is meggondolom már, mielőtt mozdulok, hát ő is.”
Tette gépiesen a reggeli dolgokat. Kicsit füstös lett a szoba, mire a tűz magához tért, de nem nagyon bánta. Komótosan nekiült a reggelinek, kimérten falatozott. Mire végzett, a kutya is visszakéredzkedett szelíd ajtókaparászással, és lekuporodott a foszlott posztódarabra.
Hiába húzta az időt, hamar elkészült mindennel, amit eltervezett. Előkotorta a meggyfa szipkáját, beleillesztett egy cigarettát, rágyújtott. Nem tüdőzte le füstöt, áh, arról már régen lemondatta a körorvos asszony, amikor egyszer, az árvízi védekezéskor egy tüdőgyulladás lett a jutalma az áldozatos munkáért. Egy hétig szervezte a homokszállítást, rőzsepaplant, kőszórást a szakadó márciusi esőben, abból maradt a gyenge tüdő. Csak a füst táncát bámulta, arra volt a cigaretta. A szipkát meg még nagyapjától örökölte: amikor elment Nagyapa, a rokonság mint valami keselyűcsapat kezdte szétcibálni a javakat. Aminek meg nem volt értéke, azt egy konténerrel elszállíttatták. A régi konyhaasztalt ott találta a ház előtt, azt is kidobták. Kihúzta a fiókot: sárgult papírok alatt ott lapult Nagyapa ezüst dóznija, benne pár szál Munkás, és ez a meggyfaszipka. Ez valahogy elkerülte a kutakodók figyelmét. Zsebébe csúsztatta a dobozt, és visszafordult az állomás felé.
A temetésre sem ment el. Közeli rokona nem volt már, a többiek pedig nem hiányoztak neki, nem vágyott a tor hazug hangulatára. Egy hónap múlva ment ki el a temetőbe. Talán egy órát is elüldögélt a sír melletti padon, cigarettára gyújtott, és beszélgetett, elköszönt Nagyapától.
-o-
A folyóhoz készülődött. Karácsony hete van, valami halféle illenék az asztalra, hátha rányitja valaki az ajtót, legyen mivel marasztalni. Régen volt csónakja, varsája, táplija, a folyó is bőven adta a halat, a fizetés mellé jól jött egy kis kiegészítés, hát gyakran kijárt a vízre. Aztán, a mérgezés után visszaadta az engedélyt. Nem akarta a pusztuló folyót ő is pusztítani, meg hát nem is bírta már a halászmunkát. Gátőrnek sem kellett, a szakaszát összevonták a szomszédossal, őt nyugdíjba küldték. A gátőrházat legalább meghagyták neki, a végkielégítésből meg tudta venni. Korholta ugyan a lánya, mit akar vén fejjel a világ végén kapirgálni, de hát belátták, hogy amíg bírja magát, nem viszik be a városba. Gyökértelen, hiábavaló lenne az élete a város kietlen panelsivatagában, itt kint a gátnál ismer minden fát, gödröt, madárfészket, itt van tér a tekintetnek, levegő a tüdőnek. Vettek neki egy telefont, és megígértették , hogy az mindig nála lesz, bekapcsolva, feltöltve. Hívták is minden nap, hogy hallják a hangját, többet nem tehettek. Igazság szerint tudta, hogy a lányáék megkeresték az erdészt, hogy rendszeresen nézzen el feléje, de nem vette azt zokon. A fiatalember rá- rányitotta az ajtót, volt, hogy hetente, volt hogy gyakrabban. Mostanában sűrűn járt felé, mert vigyáznia kellett a nyárfa-ültetvényt. Mondta is az öregnek, hogy inkább rendszeresen kijár, hadd lássák minél többször, hogy őrizve van az erdő, mint hogy tavasszal csak a csonkok meredezzenek a fák helyén. És ha már úgyis ott visz az útja a gáton, hát beül az öreghez egy kis beszélgetésre.
- o -
Nem sokat kellett készülődni, a bot és a zsák itt volt kéznél, a kamrában. Fogta a holmit, a fészerben, a lemezhordóból kimert vagy öt apró halat – ezeket még az őszön gyűjtötte be, téli süllőcsalinak – a kis kannába tette őket, és indult a szokott állása felé.
A kutya szorgalmasan baktatott mellette, néha kicsit előre poroszkált, aztán bevárta. Ismerte már az ösvényt, hiszen évek óta erre jártak, nem is volt messze a háztól. Ismét előre ügetett egy kicsit, aztán megállt. De nem nézett vissza sürgetően, hanem mozdulatlanná dermedt, orrát előrenyújtotta, cimpái remegve tágultak, mintha vadat érezne. „No, mit látsz, nagy vadász?” - dörmögött az öreg a bajsza alatt, de hirtelen ő is észrevette: a csapás agyagjába csizmás lábnyomokat dermesztett a fagy. A part felé vezető nyomokat. Furcsa volt, ritkán járt errefelé idegen, most meg kettőnek a nyomai is látszottak. Rossz sejtése támadt. Nem örült a látogatóknak, hiszen nem volt errefelé semmi látnivaló, az ösvény a horgászhelyéhez vezetett, az álláshoz, amit minden áradás után gondosan rendbe tett, ahol a könnyű ladikja volt kikötve. Magához intette a kutyát, és most már felajzott figyelemmel haladtak tovább, így értek ki a partra.
Azonnal meglátta… A ladik… A lánc fele a földön, a csónak sehol. Hát ezért nem vezettek visszafelé lábnyomok. Leült a széknek szolgáló rönkre, a horgászbotot szórakozottan babrálta. Már nem volt kedve horgászni, csak nézte az ólomszín folyót, hallgatta a máskor annyira kedvelt hangokkal teli csendet, a víz surrogását, valami marár halk csipergését a bozótban, gondolataiba merült. Nem a csónak elkötése bántotta. Már régen leszokott arról, hogy ragaszkodjon tárgyakhoz, elvitték, hát legyen benne örömük, akárkik voltak is. De úgy érezte, a helyét mocskolták össze az idegenek. Már nem az övé a hely, már nincs ott keresnivalója.
A csalihalas vödröt a folyóba ürítette, és lassan, gondolataiba merülve indult visszafelé. Majd nem lesz hal az asztalon, lesz más, hozzá úgysem enni jönnek a vendégek, ha jönnek egyáltalán.
- o -
Furcsán nehéznek érezte az idefelé még feltűnés nélküli súlyú holmiját. Valahogy a levegő is, hirtelen kevés lett. Megállt, megtörölte a homlokát. Éles fájdalom nyilallt a hátába, karjába. Megtántorodott, egyensúlyt keresve a horgászbotra támaszkodott, ám az rideg, idegen reccsenéssel roppant ketté. „A bot… hát annak vége.” – gondolta, de nem nagyon értette a helyzetet. Valahogy leült, hátát nekitámasztotta egy karvastagságú törzsnek. Pihenni kell egy kicsit, levegőhöz jutni, kissé összeszedi magát, mindjárt otthon lesz. Csak egy-két levegővétel kell. Kigombolta a kabátját, de a keze nem engedelmeskedett. Két gombbal még boldogult, aztán fáradtan hanyatlott mellé a földre. Megváltozni látta a fényeket. Mintha kemény neon világította volna be az ösvényt… aztán homályos, szürke lett a kép.
- o -
- No, hát húzódj már félre! – emelte fel a hangját az erdész. A kutya azonban nem mozdult, továbbra is a töltésen futó két keréknyom között ült. Furcsállotta, mert a jószág nem szokott a gazdája nélkül kószálni, most meg nem látta sehol az öreget. Leállította hát az autót, kiszállt. Különös volt ez a kutya. Máskor lelkesen ügetett elé, most azonban csak felállt, és várakozóan nézett a férfira, majd amikor az lehajolt hozzá, hogy a szokott mozdulattal megpaskolja, odébb húzódott. Aztán elindult, de nem a ház irányába, hanem a töltés túloldalán, az erdő felé. Pár méter után visszanézett, lépett még kettőt, szinte sürgette az erdészt, hogy kövesse. Az értette az állat jelzését, sietős léptekkel haladt az állat nyomában.
A kanyar mögött meglátta a fa tövében üldögélő alakot. A kutya már ott kuporgott mellette, a földön pihenő kezét nyalogatta.
Szállingózni kezdett a hó. Az ártéri bozót ágai között alig hallható nesszel surrogtak a pelyhek. Az erdész látta már a bajt. Futólépésben tette meg az utolsó métereket, lekuporodott az öreg elé, megrázta a vállát, de már tudta, érezte, hogy ezzel nem tud segíteni. A kezét akarta megfogni, de a mozdulata félúton megállt. Egyre sűrűbb volt a havazás. A hópelyhek ráhullottak az öreg kezére – és nem olvadtak el.
„Olyan hal pedig nincs! „
A címbéli kijelentés tőlem származik. Évek óta próbálkoztunk ugyanis Gábor barátommal horogra csalni e legendás lényt, de eredményt soha nem értünk el. Nemegyszer vacogtunk kedvenc Sajónk partján mindenféle „tuti” helyeken, hol kettesben, hol sokadmagunkkal, de valahogy mindig úgy alakult, hogy még csak látnom sem sikerült menyhalat, nem hogy horogra csalni. Elhangzott tehát a fenti szentencia, kibővítve azzal, hogy aki az én tudományosan megalapozott állításomat megcáfolva fogat velem egy menyust, azt megvendégelem egy üveg gyöngyöző, jéghideg pezsgővel.
Történt pedig, hogy egy novemberi hétvége közeledtével egyik barátunk – legyen a neve „Firkász”, mivelhogy közismert újságíró ember – szervezkedni kezdett. Üzenetek bolyongtak telefonokon, internetes leveleken, fórumokon, hogy „megy a menyhal a kompnál”, és szezonnyitó menyhalhorgászat lesz a titkos helyen. Feltételezem, hogy a felajánlott díj is szerepet játszott abban, hogy én is a meginvitáltak közé kerültem. Betársultam tehát az egyik haver autójába, és irányt vettünk a Sajó felé.
Nem tudom, mi az oka, de tapasztalat, hogy egy-egy ilyen estébe hajló horgászat a máj- és agysejtek irtása nélkül nem tud megtörténni. Velünk sem volt másként: alig hogy megérkeztünk a híres helyre és sűrűsödni kezdett az este, megindult nedűk versenye. Ágyaspálinka küzdött valódi szatmári szilvóriummal, sörök szisszentek, üvegek csörrentek. én ugye még "szűz" voltam (MENYHALILAG!), ezért a beavatási kortyoknak nem sikerült ellenállni. Barátaim pedig egész este azon vetélkedett, hogy melyikük részegedik lejjebb, mire a hazaautózásra kerül a sor. A másik autó személyzete, a sajtócézár és csapata csak csendesen - na ja, a az én bukott sofőrjeim párbeszédéhez képest egy vadászrepülő is csendes - küzdött a fagyhalál ellen.
Tehát békésen ordítoztak a horgászok, miközben a menyusok apraja is tette a dolgát: horogra akadt. Mit horogra? Az én horgomra! Feederem spicce ideges rángatózásba kezdett, majd testeseket bólogatott. A harmadik bólintásra bevágtam, ami, mint kiderült, túlbiztosításnak bizonyult: a kitekert szerelék horgán ott tekergett egy valódi, sikamlós, békafejű, kígyótestű zöldesen márványozott … menyhal! Nem volt nagyobb 25 centinél, de bizony ő volt az! Csodálkozva meredtem a furcsa kis jószágra, megfogtam, hogy leakasszam a horogról, de őkelme egy ügyes csavarintással a markomba dugta a farka végét, kígyózott egyet, és máris szabadon himbálózott a damil végén. Némi birkózás után azért csak a kezembe került, megszabadítottam kínos helyzetéből, és némi fotózkodás után visszaengedtem a folyóba. Társaságunk minden tagja hangos üdvrivalgással emelte áldomásra a keze ügyébe eső palackokat, a fiúk ünnepélyesen menyhalhorgásszá avattak.
Ezután itt is-ott is újabb halak jelentkeztek, sajnos a bandanagy is csak 30 centis volt.
Meglepő, hogy milyen figurák bolyonganak rajtunk kívül is az éjszakában.
Lassan, és persze egyáltalán nem csendben csörgedeztek az órák, jövögettek a halak, az éjszaka sűrűsödött, a mögöttünk levő erdő pedig furcsa kísérteteket küldött felénk. Először egy ember bukkant elő, aki az ártéren elakadt a furgonjával. Hogy milyen célból bolyongott az éjszakai erdőben azt csak sejtettük: az a bizonyos erdő az évek során bizony eléggé megritkult már, az ilyen „Bolygó Hollandik” tevékenysége következtében. No, emberünk segítséget szeretett volna kapni az autónk mozgatóitól. Szegény ott állt mögöttünk vagy negyed órát hallgatta a kapatosnak csak udvariasságból nevezhető cimborák vaskos évődését, de kitartását végül siker koronázta, mert a két görbe barát valahogy kigabalyította őkelmét az erdőből.
Eközben megjelent egy 16 éves suttyó, aki mindannyiunkat végiginterjúvolt, hogy nem volna-e a belső zsebünkben (vagy hol?) egy gumicsónak, mert a k… komp képes, és nem jár éjszaka, neki meg át kell mennie a Sajón. Azért tanáccsal elláttuk: ugorjon; gyalogoljon el a harmadik faluig, ott a híd; keressen gázlót, repüljön, de mindenesetre távozzon vissza a sötétbe ... A srác azonban nem tágított, elkezdte felgyűrni a nadrágszárát, hogy akkor ő már indul is… Gondoltam, nem lenne szerencsés, ha a teteme összegubancolná a horgainkat, meg a helyszínelés is elrontaná a horgászat örömét, ezért inkább rásóztuk a kimentett autósra, hogy vigye szépen haza a kis hisztist.
Na, midőn jól elfogyott minden lé, a menyhalak nyugovóra tértek, a társaság elindult, ki otthonába, ki máshová. A sofőr személye maradjon titokban, elég annyi, hogy nem ment neki semminek, nem találkozott rendőrrel, és engem is hazafuvarozott.
A történet lényege, hogy megfogtam életem első menyhalacskáját. Ez a misztérium kilőve: be kell ismernem, hogy menyhal igenis létezik. Ez egyúttal az évekkel ezelőtti ajánlatom teljesítésére is kötelez, vagyis Firkász barátom nyert egy üveg pezsgőt ("aki velem menyhalat fogat..."), amit majd alkalmas helyen és időben el is költünk
Azért, hogy ne maradjak vesszőparipa nélkül, a következő délelőtt "pergettem", és persze nem fogtam semmit. Megállapítottam, hogy ezzel a technikával nem lehet halat fogni!
Hülyeség!
Nekem ne is bizonygassátok, hogy a halak pléhlemezre akasztott kampót esznek!
Egyvalamit ismerek, ami pléhlemezt eszik: a rozsda. Aki ennek az ellenkezőjét bebizonyítja oly módon, hogy az a bizonyos pléhkanál az én szerelékem végén ingerel táplálkozásra valami vízi gerincest, bizony egy gyöngyöző, jégbe hűtött pezsgőre a vendégem!
Történt pedig, hogy egy novemberi hétvége közeledtével egyik barátunk – legyen a neve „Firkász”, mivelhogy közismert újságíró ember – szervezkedni kezdett. Üzenetek bolyongtak telefonokon, internetes leveleken, fórumokon, hogy „megy a menyhal a kompnál”, és szezonnyitó menyhalhorgászat lesz a titkos helyen. Feltételezem, hogy a felajánlott díj is szerepet játszott abban, hogy én is a meginvitáltak közé kerültem. Betársultam tehát az egyik haver autójába, és irányt vettünk a Sajó felé.
Nem tudom, mi az oka, de tapasztalat, hogy egy-egy ilyen estébe hajló horgászat a máj- és agysejtek irtása nélkül nem tud megtörténni. Velünk sem volt másként: alig hogy megérkeztünk a híres helyre és sűrűsödni kezdett az este, megindult nedűk versenye. Ágyaspálinka küzdött valódi szatmári szilvóriummal, sörök szisszentek, üvegek csörrentek. én ugye még "szűz" voltam (MENYHALILAG!), ezért a beavatási kortyoknak nem sikerült ellenállni. Barátaim pedig egész este azon vetélkedett, hogy melyikük részegedik lejjebb, mire a hazaautózásra kerül a sor. A másik autó személyzete, a sajtócézár és csapata csak csendesen - na ja, a az én bukott sofőrjeim párbeszédéhez képest egy vadászrepülő is csendes - küzdött a fagyhalál ellen.
Tehát békésen ordítoztak a horgászok, miközben a menyusok apraja is tette a dolgát: horogra akadt. Mit horogra? Az én horgomra! Feederem spicce ideges rángatózásba kezdett, majd testeseket bólogatott. A harmadik bólintásra bevágtam, ami, mint kiderült, túlbiztosításnak bizonyult: a kitekert szerelék horgán ott tekergett egy valódi, sikamlós, békafejű, kígyótestű zöldesen márványozott … menyhal! Nem volt nagyobb 25 centinél, de bizony ő volt az! Csodálkozva meredtem a furcsa kis jószágra, megfogtam, hogy leakasszam a horogról, de őkelme egy ügyes csavarintással a markomba dugta a farka végét, kígyózott egyet, és máris szabadon himbálózott a damil végén. Némi birkózás után azért csak a kezembe került, megszabadítottam kínos helyzetéből, és némi fotózkodás után visszaengedtem a folyóba. Társaságunk minden tagja hangos üdvrivalgással emelte áldomásra a keze ügyébe eső palackokat, a fiúk ünnepélyesen menyhalhorgásszá avattak.
Ezután itt is-ott is újabb halak jelentkeztek, sajnos a bandanagy is csak 30 centis volt.
Meglepő, hogy milyen figurák bolyonganak rajtunk kívül is az éjszakában.
Lassan, és persze egyáltalán nem csendben csörgedeztek az órák, jövögettek a halak, az éjszaka sűrűsödött, a mögöttünk levő erdő pedig furcsa kísérteteket küldött felénk. Először egy ember bukkant elő, aki az ártéren elakadt a furgonjával. Hogy milyen célból bolyongott az éjszakai erdőben azt csak sejtettük: az a bizonyos erdő az évek során bizony eléggé megritkult már, az ilyen „Bolygó Hollandik” tevékenysége következtében. No, emberünk segítséget szeretett volna kapni az autónk mozgatóitól. Szegény ott állt mögöttünk vagy negyed órát hallgatta a kapatosnak csak udvariasságból nevezhető cimborák vaskos évődését, de kitartását végül siker koronázta, mert a két görbe barát valahogy kigabalyította őkelmét az erdőből.
Eközben megjelent egy 16 éves suttyó, aki mindannyiunkat végiginterjúvolt, hogy nem volna-e a belső zsebünkben (vagy hol?) egy gumicsónak, mert a k… komp képes, és nem jár éjszaka, neki meg át kell mennie a Sajón. Azért tanáccsal elláttuk: ugorjon; gyalogoljon el a harmadik faluig, ott a híd; keressen gázlót, repüljön, de mindenesetre távozzon vissza a sötétbe ... A srác azonban nem tágított, elkezdte felgyűrni a nadrágszárát, hogy akkor ő már indul is… Gondoltam, nem lenne szerencsés, ha a teteme összegubancolná a horgainkat, meg a helyszínelés is elrontaná a horgászat örömét, ezért inkább rásóztuk a kimentett autósra, hogy vigye szépen haza a kis hisztist.
Na, midőn jól elfogyott minden lé, a menyhalak nyugovóra tértek, a társaság elindult, ki otthonába, ki máshová. A sofőr személye maradjon titokban, elég annyi, hogy nem ment neki semminek, nem találkozott rendőrrel, és engem is hazafuvarozott.
A történet lényege, hogy megfogtam életem első menyhalacskáját. Ez a misztérium kilőve: be kell ismernem, hogy menyhal igenis létezik. Ez egyúttal az évekkel ezelőtti ajánlatom teljesítésére is kötelez, vagyis Firkász barátom nyert egy üveg pezsgőt ("aki velem menyhalat fogat..."), amit majd alkalmas helyen és időben el is költünk
Azért, hogy ne maradjak vesszőparipa nélkül, a következő délelőtt "pergettem", és persze nem fogtam semmit. Megállapítottam, hogy ezzel a technikával nem lehet halat fogni!
Hülyeség!
Nekem ne is bizonygassátok, hogy a halak pléhlemezre akasztott kampót esznek!
Egyvalamit ismerek, ami pléhlemezt eszik: a rozsda. Aki ennek az ellenkezőjét bebizonyítja oly módon, hogy az a bizonyos pléhkanál az én szerelékem végén ingerel táplálkozásra valami vízi gerincest, bizony egy gyöngyöző, jégbe hűtött pezsgőre a vendégem!
A tuti
"Az ember tevékenységeinek három mozgatórugója lehet:
- a birtoklás vágya
- az éhség
- a lustaság"
- Sancho -
Preludium
Bizony levélhullató ősz volt, amikor utoljára ajándékozott meg a jó sorsom kedvenc halaim, a paducok zsákmányul ejtésének bizsergető izgalmával. Azóta valahogy eltűntek a kis harcosok. Hiába vallattam a legígéretesebb helyeket, kevertem a leg-paducíny-csiklandóbb etetőanyag-költeményeket, nem sikerült horogra csábítanom a vésettajkúakat.
Történt azonban a közelmúltban, hogy Oroszlacos fórumtársunk egyik hozzászólásában titkos üzenetet véltem fölfedezni: mintha a kolléga bizony PADUCOZNI készülne! Nem ilyen konkrétan írta, de mintha...
Mint a katonaló, amely a rohamra szólító trombita hangjára hegyezni kezdi a fülét, "hegyeztem" én is a szememet. Hol is? Mikor? De ez nem derült ki az írásból. Mit volt mit tenni, egy udvarias e-mailban kértem meg, hogy ha jól olvastam ki a jeleket mondataiból, ő tud valamit, amit én nem, ezért ha van rá mód, irányítson el engem a mesebeli halak lelőhelyéhez!
Úgy is lőn.
Lacos erős eskümet vette, hogy titokban tartom a helyszínt, lévén sok irigy húshorgász, aki nem átallja lerabolni a jó helyeket - lássuk be, van ebben igazság: Kasa évekkel ezelőtti ecsegi riportja óta az a hely szinte kihalt, a túlhorgászat miatt-e vagy másért, de mára már alig-alig ad halat -, majd megegyeztünk, hogy titkos helyen találkozunk, ahonnan ő elvezet engem a csodapályára. Gondoltam, beköti a szememet, ötször körbeforgat, és kerülőutakon, váltott kocsikkal fog elvezetni a kincsesbányához. No, egy titkos ügynökön ugyan nem fog ki! Stratégiát alkottam: megjegyzem a szélirányt, a folyó jellegzetes csobogásait, számolom majd a lépteimet, esetleg előző este kihallgatom az ablaka alatt a családjával folytatott beszélgetését - mint tudjuk, nekem az smafu! -, műholdas jeladót operálok a bőröm alá, stb.
Hát ilyen gondolatok közepette érkezett el a szombat reggel. Indulás előtt még megpróbáltam jeleket adni Medlacnak, akit előző este csábítottam, hogy jöjjön velem. Titkon abban reménykedtem, hogy ha minden kötél szakad, az ő nyers erejét bevetve vallatjuk kín Oroszlacost. Én leszek a szenvtelen kérdező, Medlac meg a verőember.
De a fogász nem állt kötélnek. Azt állította, hogy horgászállást épít a nappaliban, ahol majd gyakorolgat a jobbra-balra álló gyűrűs tavaszi lékhorgászbotjával, hogy mire arra kerül a sor, a versenyen porig - jégig - alázza az egyesület teljes gárdáját.
Vásároltam a nyerő csaliból: kenyér kell a padrónak, nem más! A kedvenc PlüssABC-mben kiválasztottam a legropogósabb veknit, és azzal a hónom alatt vágtára nógattam a Vörös Villám típusú aszfaltszaggató mind a valaha 60 lovát. Csikorgó gumikkal startoltam Sajószentpéter felé.
Eksön
A konspirált hely a péteri közúti híd hídfője volt. Leparkoltam, gondoltam, Lacos a templomtoronyból távcsővel ellenőrzi, hogy egyedül jöttem-e. Egyelőre csak a közeli "lakópark" népei méregettek kifejezett érdeklődéssel, de, hála Bud Spencer-i megjelenésemnek közelebbi kontaktust egy nézelődő sem kezdeményezett.
A megbeszélt időpontban feltűnt idegenvezetőm. Ütemes szuszogással befutott az első vágányra, de tényleg, a vasúti sínen jött. Amint közelebb ért, kértem is menetjegyét és helyjegyét, de persze nem volt neki, bliccelt. (Megvan? Mivel játszik a c.gyerek a sínek között?.... Az életével!) Gyorsan bepakoltuk a cuccát és őt magát az autóba, amit most átképeztem Dakar-nyerő offroad zúzóvá - tudni kell, hogy autóm, aki már régen választó és választható korúnak számít, max 15 centiméteres terepegyenetlenségeket képes leküzdeni -, és megtámadtuk a Sajó-partot. Olyan 137 méter megtétele után Laci szólt, hogy megérkeztünk!
Hát ez nem volt egy bonyolult túra: a helyszín a folyópart. Laci mondta, megmutatja nekem a tuti helyet, azzal leültetett egy formás, briós-alakú kutyasz@r mellé.Nem tudtam, de ennek később jelentősége lett!
Viszonylag szűk, lassú sodrású meder, ami mélyebb vizet sejtetett, távolabb egy zátonyon csobogva bukik át az áramlás, ennyi.
De nem! Bizony itt loccsanások vannak! Hol itt, hol ott, lejjebb, feljebb, a túlpartnál...No, gyorsan, be a botokat! A csali kenyér. Azám, az én ropogós kilósomra vezetőm elhúzta a száját, és barátságosan megkínált egy 5 cm átmérőjű helybéli, kissé szívós állagú kenyérhéjdarabbal. (Hát igen, ez az ősi rituálé: kenyér és só. Meg szűzlány. Ez utóbbi azonban sehol. Na, mindegy.)
Csalizás, dobás, feszült várakozás.
Még feszültebb várakozás.
A legfeszültebb várakozás!!!!
Hehe.
Végre valami mozgás - na nem a botokon, hanem az ártéri bozótban, és előbukkan egy deszantos-szerelékkel felszerelt lakóparklakó. (A deszant-pecacucc: egy nejlonzacskó, szigorúan egy bot, vászonszék. A lényeg, hogy rendőr vagy halőr közeledtére pillanatok alatt összefogható legyen, és ne akadályozza a becsületes családapát a menekülésben.) A jóember mindenesetre barátságos volt, letelepedett, és csodálatos történeteket mesélt pontyokról, hétkilós márnákról, harcsákról... Ezután bevetette horgát, és ő is várta a csodát.
Vártunk...
Közben újabb események történtek: Megérkezett Lacos2, maga mögött húzva Lacos1 öccsét.
Lacos2 ugyanis egy bájos labrador-kölyök, aki egyébként gazdát keres. Az első Lacos azonnal felajánlotta nekem a szépséget, hogy akár már vihetem is. Elmondása szerint azért e lelkesedés, mert valahogy úgy fest, hogy ha még egy-két hétig nála laknak ezek a kisördögök, akkor a ház oldalát fogják kirágni. Eddigi áldozataik (a lista nem teljes): horgászfelszerelések, a szombati újság, alma-retek-karalábé, cipő, póráz...de általában minden. Szóval ez itt a reklám helye: labrador gyerekek gazdit keresnek!
E közjátékok sem oszlatták el ifjú barátom aggódását. Kapásnak ugyanis se híre nem volt, se hamva. Pedig cimborám utolsó esélyként bevetette a helyi varázsló-rítust is: természetes mozdulattal laposra taposta a történetben fentebb említett kutyabrióst. Sőt, hogy biztos legyen a mágia, ezt a műveletet öt perc múlva határozottan, "oda sem nézve" meg is ismételte! Ekkor már megkérdeztem, hogy van-e valami varázslata a szagbombának a bakancstalp redőiből való eltávolítására is, de ezt már nem árulta el. Gondolom úgy döntött, hogy egy napra elég egy titok, a tuti hely koordinátái. Azért láttam lelki szemeim előtt, ahogy otthon magányosan üldögél, és senki nem közelít hozzá, sem a család, sem a kutyusok...
No, az ellapított taposóakna sem hatott. A halugrások is leálltak. A reménytelenség legbiztosabb jelét tapasztaltam: a "deszentos" helybéli is távozott. Akkor pedig itt ma hal nem lesz. Mivel a hideg is kezdett átjárni, érzékeny búcsút vettem lelkes barátomtól, titkon megkönnyebbülve, hogy nem kell az autó légterében élveznem a varázsló-kutyagumi mágikus kipárolgásait - persze ilyet a jóérzésű vendég nem tenne szóvá, de hát mégiscsak!
Epilógus
Oroszlacos maradt, mint egy megrögzött kábszeres.
Gondolom azóta is ott ül a parton, és szuggerálja a paducait, akik csúful cserbenhagyták a nagy bemutató alkalmával. Alakját lassan majd belepi a hó, tavasszal zöld indák fonják körül, egyre jobban beleolvad a tájba, északi oldalét belepi a moha, s esztendők múltán az arra haladó horgászok megilletődve suttognak majd, a furcsa szobor mellett elhaladva: volt egyszer egy horgász, aki hitt a tuti helyekben....
- a birtoklás vágya
- az éhség
- a lustaság"
- Sancho -
Preludium
Bizony levélhullató ősz volt, amikor utoljára ajándékozott meg a jó sorsom kedvenc halaim, a paducok zsákmányul ejtésének bizsergető izgalmával. Azóta valahogy eltűntek a kis harcosok. Hiába vallattam a legígéretesebb helyeket, kevertem a leg-paducíny-csiklandóbb etetőanyag-költeményeket, nem sikerült horogra csábítanom a vésettajkúakat.
Történt azonban a közelmúltban, hogy Oroszlacos fórumtársunk egyik hozzászólásában titkos üzenetet véltem fölfedezni: mintha a kolléga bizony PADUCOZNI készülne! Nem ilyen konkrétan írta, de mintha...
Mint a katonaló, amely a rohamra szólító trombita hangjára hegyezni kezdi a fülét, "hegyeztem" én is a szememet. Hol is? Mikor? De ez nem derült ki az írásból. Mit volt mit tenni, egy udvarias e-mailban kértem meg, hogy ha jól olvastam ki a jeleket mondataiból, ő tud valamit, amit én nem, ezért ha van rá mód, irányítson el engem a mesebeli halak lelőhelyéhez!
Úgy is lőn.
Lacos erős eskümet vette, hogy titokban tartom a helyszínt, lévén sok irigy húshorgász, aki nem átallja lerabolni a jó helyeket - lássuk be, van ebben igazság: Kasa évekkel ezelőtti ecsegi riportja óta az a hely szinte kihalt, a túlhorgászat miatt-e vagy másért, de mára már alig-alig ad halat -, majd megegyeztünk, hogy titkos helyen találkozunk, ahonnan ő elvezet engem a csodapályára. Gondoltam, beköti a szememet, ötször körbeforgat, és kerülőutakon, váltott kocsikkal fog elvezetni a kincsesbányához. No, egy titkos ügynökön ugyan nem fog ki! Stratégiát alkottam: megjegyzem a szélirányt, a folyó jellegzetes csobogásait, számolom majd a lépteimet, esetleg előző este kihallgatom az ablaka alatt a családjával folytatott beszélgetését - mint tudjuk, nekem az smafu! -, műholdas jeladót operálok a bőröm alá, stb.
Hát ilyen gondolatok közepette érkezett el a szombat reggel. Indulás előtt még megpróbáltam jeleket adni Medlacnak, akit előző este csábítottam, hogy jöjjön velem. Titkon abban reménykedtem, hogy ha minden kötél szakad, az ő nyers erejét bevetve vallatjuk kín Oroszlacost. Én leszek a szenvtelen kérdező, Medlac meg a verőember.
De a fogász nem állt kötélnek. Azt állította, hogy horgászállást épít a nappaliban, ahol majd gyakorolgat a jobbra-balra álló gyűrűs tavaszi lékhorgászbotjával, hogy mire arra kerül a sor, a versenyen porig - jégig - alázza az egyesület teljes gárdáját.
Vásároltam a nyerő csaliból: kenyér kell a padrónak, nem más! A kedvenc PlüssABC-mben kiválasztottam a legropogósabb veknit, és azzal a hónom alatt vágtára nógattam a Vörös Villám típusú aszfaltszaggató mind a valaha 60 lovát. Csikorgó gumikkal startoltam Sajószentpéter felé.
Eksön
A konspirált hely a péteri közúti híd hídfője volt. Leparkoltam, gondoltam, Lacos a templomtoronyból távcsővel ellenőrzi, hogy egyedül jöttem-e. Egyelőre csak a közeli "lakópark" népei méregettek kifejezett érdeklődéssel, de, hála Bud Spencer-i megjelenésemnek közelebbi kontaktust egy nézelődő sem kezdeményezett.
A megbeszélt időpontban feltűnt idegenvezetőm. Ütemes szuszogással befutott az első vágányra, de tényleg, a vasúti sínen jött. Amint közelebb ért, kértem is menetjegyét és helyjegyét, de persze nem volt neki, bliccelt. (Megvan? Mivel játszik a c.gyerek a sínek között?.... Az életével!) Gyorsan bepakoltuk a cuccát és őt magát az autóba, amit most átképeztem Dakar-nyerő offroad zúzóvá - tudni kell, hogy autóm, aki már régen választó és választható korúnak számít, max 15 centiméteres terepegyenetlenségeket képes leküzdeni -, és megtámadtuk a Sajó-partot. Olyan 137 méter megtétele után Laci szólt, hogy megérkeztünk!
Hát ez nem volt egy bonyolult túra: a helyszín a folyópart. Laci mondta, megmutatja nekem a tuti helyet, azzal leültetett egy formás, briós-alakú kutyasz@r mellé.Nem tudtam, de ennek később jelentősége lett!
Viszonylag szűk, lassú sodrású meder, ami mélyebb vizet sejtetett, távolabb egy zátonyon csobogva bukik át az áramlás, ennyi.
De nem! Bizony itt loccsanások vannak! Hol itt, hol ott, lejjebb, feljebb, a túlpartnál...No, gyorsan, be a botokat! A csali kenyér. Azám, az én ropogós kilósomra vezetőm elhúzta a száját, és barátságosan megkínált egy 5 cm átmérőjű helybéli, kissé szívós állagú kenyérhéjdarabbal. (Hát igen, ez az ősi rituálé: kenyér és só. Meg szűzlány. Ez utóbbi azonban sehol. Na, mindegy.)
Csalizás, dobás, feszült várakozás.
Még feszültebb várakozás.
A legfeszültebb várakozás!!!!
Hehe.
Végre valami mozgás - na nem a botokon, hanem az ártéri bozótban, és előbukkan egy deszantos-szerelékkel felszerelt lakóparklakó. (A deszant-pecacucc: egy nejlonzacskó, szigorúan egy bot, vászonszék. A lényeg, hogy rendőr vagy halőr közeledtére pillanatok alatt összefogható legyen, és ne akadályozza a becsületes családapát a menekülésben.) A jóember mindenesetre barátságos volt, letelepedett, és csodálatos történeteket mesélt pontyokról, hétkilós márnákról, harcsákról... Ezután bevetette horgát, és ő is várta a csodát.
Vártunk...
Közben újabb események történtek: Megérkezett Lacos2, maga mögött húzva Lacos1 öccsét.
Lacos2 ugyanis egy bájos labrador-kölyök, aki egyébként gazdát keres. Az első Lacos azonnal felajánlotta nekem a szépséget, hogy akár már vihetem is. Elmondása szerint azért e lelkesedés, mert valahogy úgy fest, hogy ha még egy-két hétig nála laknak ezek a kisördögök, akkor a ház oldalát fogják kirágni. Eddigi áldozataik (a lista nem teljes): horgászfelszerelések, a szombati újság, alma-retek-karalábé, cipő, póráz...de általában minden. Szóval ez itt a reklám helye: labrador gyerekek gazdit keresnek!
E közjátékok sem oszlatták el ifjú barátom aggódását. Kapásnak ugyanis se híre nem volt, se hamva. Pedig cimborám utolsó esélyként bevetette a helyi varázsló-rítust is: természetes mozdulattal laposra taposta a történetben fentebb említett kutyabrióst. Sőt, hogy biztos legyen a mágia, ezt a műveletet öt perc múlva határozottan, "oda sem nézve" meg is ismételte! Ekkor már megkérdeztem, hogy van-e valami varázslata a szagbombának a bakancstalp redőiből való eltávolítására is, de ezt már nem árulta el. Gondolom úgy döntött, hogy egy napra elég egy titok, a tuti hely koordinátái. Azért láttam lelki szemeim előtt, ahogy otthon magányosan üldögél, és senki nem közelít hozzá, sem a család, sem a kutyusok...
No, az ellapított taposóakna sem hatott. A halugrások is leálltak. A reménytelenség legbiztosabb jelét tapasztaltam: a "deszentos" helybéli is távozott. Akkor pedig itt ma hal nem lesz. Mivel a hideg is kezdett átjárni, érzékeny búcsút vettem lelkes barátomtól, titkon megkönnyebbülve, hogy nem kell az autó légterében élveznem a varázsló-kutyagumi mágikus kipárolgásait - persze ilyet a jóérzésű vendég nem tenne szóvá, de hát mégiscsak!
Epilógus
Oroszlacos maradt, mint egy megrögzött kábszeres.
Gondolom azóta is ott ül a parton, és szuggerálja a paducait, akik csúful cserbenhagyták a nagy bemutató alkalmával. Alakját lassan majd belepi a hó, tavasszal zöld indák fonják körül, egyre jobban beleolvad a tájba, északi oldalét belepi a moha, s esztendők múltán az arra haladó horgászok megilletődve suttognak majd, a furcsa szobor mellett elhaladva: volt egyszer egy horgász, aki hitt a tuti helyekben....
hosszú beszámoló. Röviden: NFLFS
Na, jó nap volt a mai is.
Medlacival és a Wartburggal hármasban indultunk a komp környékére. Én próbálkozni, hátha valami márna- paduc – akármi jönne feederre, Medlacnak meg elszámolni valója volt még a körömi tavi csukákkal.
Az út igen szórakoztató volt. Beszélgettünk, jobban mondva a Doktor úr, úgy is, mint öreg rokker, mesélt. A leg szívhez (májhoz?) szólóbb története egy csodálatos pálinkáról szólt. Hogy az milyen finom, meg hú, meg hű… Viszont az élmény meg is maradt ezen a szinten, merthogy árumintát nem tudott mutatni.
Hát így értünk ki a partra a vitruális pálesztól megittasodva. A Sajó ott volt. Laci beparkolt a dagonyába (hogy haza hogy fogunk menni, az még nem volt aktuális.) Én néhány fordulóval lefuvaroztam kis készségemet (botok, merítő, haltartó, csalik, szerelékes táska, vödör, szék, kabát …) a sóderre, L. pedig eltűnt a ködben.
Kezdtem hát a pecát: bedobtam a cuccost, elvackolódtam a fotelban és hallgattam a kompos virtuóz szólójátékát – motorfűrésszel.
Hamarvást akció: na nem kapás (azt nem is remél a becsületes horgász), hanem autózúgás. Zsolesz bontakozott ki a ködből parádés, metálbordó, csilivili járművével odaparkolt a Honecker Bosszúja mellé (a dagonyába!!! – mi lesz itt még induláskor?) Űdvözlések, és SzakMedLac előtelefonálása, történetek mesélése után köszöntés következett: Aki harminc éves volt már, az megérti.
Készült egy „szabvány” Medlac-fotó.
Éppen visszatértem volna az állásomhoz, amikor ismét zaj, a már jól ismert pornográf busz bukkant ki az erdőből.
Eppusz is csatlakozott a halbarátok csapatához (nem szurkáljuk össze-vissza a szájacskájukat!), profi módon elhajigált egy vödör etetőanyagot, majd úsztatni kezdett.
Ezalatt Medlaci egy félreeső részen Zsolesz pergetőbotjáról igyekezett minél több fonott zsinórt legubancolni. A gubanc tökéletes lett, vagy 20 méter biztosan áldozatul esett a segítőkészségnek.
Az akció végén még praktikusan elakasztotta a wobblert a pálya végénél levő tuskóba, majd elégedetten visszaadta Zsolesznak az így megcsúfolt szerelést.
Én feedereztem tovább, rendületlenül. A klasszikusok szerint a jó helyek mindig a túloldalon vannak, ezért briliáns technikával dobáltam oda… egy méterre a parttól hullott le a kosár a vízbe, csak éppen a zsinórom nem arrafelé, hanem a víz fölé hajló fa koronája irányába mutatott. Ismerős dolog. Visszatekerni nem lehetett, ahogy húztam, a cucc szépen felliftezett az ágak közé. Ott is maradt.
Ez jelzés volt: pakoltunk.
Aztán indultunk - volna.
Eppusz, az óvatos duhaj, le se jött a parthoz, a domb tetejéről simán kijutott.
Következett Zsolesz. A francia oroszlán azonban már nem akart kimászni az iszapból.
Némi sárdagasztás után – miközben bevetettük a legyőzhetetlen tömeget ...
– azért csak kikecmergett valahogy. Előre sajnáltuk Medlacit a keletnémet budival, nyári, slick köpenyekkel, hogy legjobb lenne, ha nem gyötörné a vasat, hanem itt helyben keresne rá vevőt, vagy elcserélné a révész motorosfűrészére – de persze tévedtünk. A Warnyú egy zokszó nélkül, otthonosan, könnyed eleganciával hussant ki a sárból. (Na ennyit a nyugati autócsodákról).
Ja, hogy halat nem láttunk?
Dehogynem!
A muhi kocsma söntéspultját díszíti három üvegoszlop, bennük ott úszkáltak a HALAK!
Medlacival és a Wartburggal hármasban indultunk a komp környékére. Én próbálkozni, hátha valami márna- paduc – akármi jönne feederre, Medlacnak meg elszámolni valója volt még a körömi tavi csukákkal.
Az út igen szórakoztató volt. Beszélgettünk, jobban mondva a Doktor úr, úgy is, mint öreg rokker, mesélt. A leg szívhez (májhoz?) szólóbb története egy csodálatos pálinkáról szólt. Hogy az milyen finom, meg hú, meg hű… Viszont az élmény meg is maradt ezen a szinten, merthogy árumintát nem tudott mutatni.
Hát így értünk ki a partra a vitruális pálesztól megittasodva. A Sajó ott volt. Laci beparkolt a dagonyába (hogy haza hogy fogunk menni, az még nem volt aktuális.) Én néhány fordulóval lefuvaroztam kis készségemet (botok, merítő, haltartó, csalik, szerelékes táska, vödör, szék, kabát …) a sóderre, L. pedig eltűnt a ködben.
Kezdtem hát a pecát: bedobtam a cuccost, elvackolódtam a fotelban és hallgattam a kompos virtuóz szólójátékát – motorfűrésszel.
Hamarvást akció: na nem kapás (azt nem is remél a becsületes horgász), hanem autózúgás. Zsolesz bontakozott ki a ködből parádés, metálbordó, csilivili járművével odaparkolt a Honecker Bosszúja mellé (a dagonyába!!! – mi lesz itt még induláskor?) Űdvözlések, és SzakMedLac előtelefonálása, történetek mesélése után köszöntés következett: Aki harminc éves volt már, az megérti.
Készült egy „szabvány” Medlac-fotó.
Éppen visszatértem volna az állásomhoz, amikor ismét zaj, a már jól ismert pornográf busz bukkant ki az erdőből.
Eppusz is csatlakozott a halbarátok csapatához (nem szurkáljuk össze-vissza a szájacskájukat!), profi módon elhajigált egy vödör etetőanyagot, majd úsztatni kezdett.
Ezalatt Medlaci egy félreeső részen Zsolesz pergetőbotjáról igyekezett minél több fonott zsinórt legubancolni. A gubanc tökéletes lett, vagy 20 méter biztosan áldozatul esett a segítőkészségnek.
Az akció végén még praktikusan elakasztotta a wobblert a pálya végénél levő tuskóba, majd elégedetten visszaadta Zsolesznak az így megcsúfolt szerelést.
Én feedereztem tovább, rendületlenül. A klasszikusok szerint a jó helyek mindig a túloldalon vannak, ezért briliáns technikával dobáltam oda… egy méterre a parttól hullott le a kosár a vízbe, csak éppen a zsinórom nem arrafelé, hanem a víz fölé hajló fa koronája irányába mutatott. Ismerős dolog. Visszatekerni nem lehetett, ahogy húztam, a cucc szépen felliftezett az ágak közé. Ott is maradt.
Ez jelzés volt: pakoltunk.
Aztán indultunk - volna.
Eppusz, az óvatos duhaj, le se jött a parthoz, a domb tetejéről simán kijutott.
Következett Zsolesz. A francia oroszlán azonban már nem akart kimászni az iszapból.
Némi sárdagasztás után – miközben bevetettük a legyőzhetetlen tömeget ...
– azért csak kikecmergett valahogy. Előre sajnáltuk Medlacit a keletnémet budival, nyári, slick köpenyekkel, hogy legjobb lenne, ha nem gyötörné a vasat, hanem itt helyben keresne rá vevőt, vagy elcserélné a révész motorosfűrészére – de persze tévedtünk. A Warnyú egy zokszó nélkül, otthonosan, könnyed eleganciával hussant ki a sárból. (Na ennyit a nyugati autócsodákról).
Ja, hogy halat nem láttunk?
Dehogynem!
A muhi kocsma söntéspultját díszíti három üvegoszlop, bennük ott úszkáltak a HALAK!
Valamit visz a víz
Közhely: nehéz időszak egy lelkes horgász számára a tél. Ilyenkor érzi a Természetnek kiszolgáltatott voltát az ember. Mert persze megtalálja a módját, hogy vízhez jusson, szinte mint a drogfüggő az „anyagért” sokmindent kockáztat, feláldoz szenvedélyéért: drága ruhákba öltözik, aranyáron mért csalit vesz, esetenként akár életét, testi épségét is kockára képes tenni egy-két halacskáért, egy pici élményért.
Történetünk egy februári verőfényes reggelen indul. Hősünk hírét vette, hogy megenyhült a tél markának szorítása: kiengedtek a tavak. Na nem teljesen, de a partok mentén helyenként 10-20 méteres nyílt vízfelületek vannak, az egyébként idén vékonyka jégtakaró visszahúzódóban van. „Muszáj” hát felkerekedni. Izgatott készülődés kezdődik. Elő a porlepte matchbotot, csalit kell venni, csontit, keszegező etetőt, a jobbikból, mert ugye ünnepi horgászat lesz ez: az első igazi idei tavi keszegezés.
9-re ígérte érkezését a barát, de emberünk már fél órával előbb lent téblábol a parkolóban, teljes harci díszben, mert hátha hamarabb jön a haver, ne várakoztassuk.
A horgászcimbora - aki egyébként jó alvókájáról híres – most rácáfolt hírére: ő is idő előtt a helyszínen volt, a családi limuzint erőszakkal magához véve. Üdvözlés, pakolás, ajtócsapódás, már úton is voltunk.
A tónál azonban csalódás várt bennünket. A jég bizony parttól partig ért. Az látszott, hogy korábban kiolvadt a széle, de elég volt az elmúlt két nap szélcsendes, csillagos éjszakája, hogy 1-2 centiméteres vastagságban visszafagyjon. Csak egy 20 méteres nyílt víz volt, de azon már horgászott valaki.
No, de nem mi lettünk volna, ha nincs egy B-terv: egy „faluvégi” tó, amely már fél területén kedélyesen hullámzik hetek óta. És nem is okozott csalódást. Még. Találtunk egy szabad állást, letelepedtünk, és minden tudományt bevetve a hely híres nagy kárászai ellen készültünk. Mélységet mértem, és tényleg, találtam egy helyet, ahol 30 centis gödör volt a fenéken. Mit gödör? KÚT! Telis-tele kilós kárászokkal, már csak ki kellett tekerni őket. Legalábbis a téli elvonókúra alatt felgerjedt fantáziánk szerint. Megkevertük a legjobbnak vélt etetőanyagokat, gazdagítottuk csontival, és szép, egy kézzel gyúrt laza gombócokkal megszórtam a helyet. Már repült is be a könnyű úszós szerelék.
Barátom azonban kissé elakadt a készülődésben. Ő is meg akarta adni a módját az első pecának, ezért elővette egyik új szerzeményét, egy lamellás wagglert. A kisúlyozás azonban egy diploma birtokában reménytelennek tűnt. „Ha leveszünk két kis lamellát és felcsippentünk három ólmot, plusz a jelzőólom, mínusz az antennavég…” Hány éves a kapitány? Hát bizony majd’ 11 óra volt, mire minden fegyverünket beélesítettük. Addigra azonban már vettük a gyanús jeleket is: az egyik társaság, amelyik szép színes csukázó úszókkal játszadozott mellettünk, összepakolt, és holmi morgások közepette útra kelt. A másik csapat pedig takaros kis tábortűz köré helyezkedett, szalonnát nyársalt, s harsány politizálással múlatta a szombat délelőttöt. És ami a leggyanúsabb volt: a „helyi erők” egy árva teleszkópos harcossal sem képviseltették magukat a parton. Pedig jelen voltak, amit a part menti erdőben éneklő motoros fűrész büszkén hirdetett. („Nem vagyunk mi gyáva népek”) Készül a derékig érő erdő.
Tehát mindenki tevékenykedett a környéken – csak a kárászok nem. Pedig feszülten lestük az úszók minden rezdülését, illetve hát lestük volna, mert azok, mintha betonba (illetve stílszerűen: jégbe) ágyazódtak volna, meg sem billentek. A lengedező szellő néha kissé odébb sodorta őket, de ennyi volt a maximális akció.
Hát nem kerültünk infarktus-közeli állapotba. A régen látott Nap, a simogató szellő, a halkan neszező-pittyegő madarak hangja (Az fűrész elhallgatott, gondolom hazatértek ebédelni a teljesenlegálisanerdőművelő biciklisták) hatására az álom kezdett gúnyolódni velünk: „Kijöttetek horgászni, aztán meg csak hortyognátok, mi? Lusta népség!” És hát szégyen, nem szégyen, el is nyomott volna minket, ha egy másik, erősebb érzés nem hatalmasodik el rajtunk, az éhség. Korgó gyomorral nem lehet aludni. Összenéztünk:
- Menjünk?
- Menjünk!
Mert nem vagyunk szószátyár emberek. Lassan pakolva is öt percen belül csapódott a csomagtartó, mi pedig vadat érző vizsla módjára , remegő orrcimpákkal száguldottunk immár – a hétvégi rántott húsok irányába.
Történetünk itt akár véget is érhetne, ha nem úgy kezdődött volna, hogy „életét és testi épségét… bla-bla-ba”. De bizony ilyesmire is utaltam. Nyugodj meg, nyájas olvasó, sor kerül arra is, de nem úgy Hübele Balázs módjára. Szépen elő kell készíteni az eseményeket, elvégre nem egy „kimentünk, nem fogtunk, hazamentünk” - szerű történet ez!
Az ebéd éppen megfelelő állapotban talált. Ismerjük ezt az érzést: a jóleső fáradtság és az alapos éhség keveréke. A legmegfelelőbb fizikai állapot, hogy az ember minden érzékszervével a húslevesből kigőzölgő illat-szimfóniák, az omlós bécsi szeletek, roppanós sült krumplik, zamatos savanyú uborkák harmóniáját teljességében ki tudja élvezni. Mindez, leöblítve egy gyöngyöző, bársonyos sörrel, netán a helyzethez illő nemes Tokajival, és úgy érezhetjük, hogy a világ minden gondja sem tudná elrontani boldogságunkat. Ki bánja már, hogy betli lett a horgászat eredője? Minden fényes, minden illatos, békés. Mi következik ebből? Egy ebéd utáni szunyókálás. (Kedves olvasó, ne feddjél meg egészségtelen életvitelem miatt. Nem minden nap telik így, meg egyébként is tudjuk, hogy ami egészségtelen, az gyönyörködtet!)
Tehát éppen elhelyezkedtem egy kis pihentető „gondolkodáshoz” amikor megcsörrent a telefonom. (Korunk eme rettenetes, az ember magánéletét megszüntető találmányáról majd más alkalommal értekezek.) Másik barátom jelentkezett. A délelőttöt ő is meddő halűzéssel töltötte, de - valószínűleg szintén a bőséges szombati családi ebéd által inspirálva, no meg a kedvenc folyónkról érkező „tízesével fogják a menyhalat” hírek hatására második menetet szervezett.
Menyhalazás tehát. Hát ki tudna ellenállni ennek az ajánlatnak, különösen egy kudarcos délelőtti peca után? Én nem. Félre álom, félre tespedés, vár a természet! (No hiszen, természet... De erről majd később.) A cucc kész, ami nincs (csali, ugye, mert nem írom le újra, mi történt délelőtt), azt majd megosztják velem a többiek. Már a liftben jutott eszembe, hogy a világító patron is otthon maradt, de babonából nem fordultam vissza. Majd lesz valahogy! Tehát ismét a parkolóban toporogtam, hogy a környék lakói közül az a néhány, aki reggel még nem látott, szintén megbizonyosodhasson csendesőrült mivoltomról. Pulóver, mellény rajtam, kabátot nem is kellett venni, olyan barátságos tavasz volt. Itt persze egy logikai hiba van, mert nem kötöttem össze a kora tavaszi időt és a visszafagyott tavakat.
Megérkezett T., vele együtt két öreg barátja. Indulás után láttam, hogy nem az előzőleg jelzett „zúgó” felé vettük az irányt, ahonnan a mesés hírek érkeztek, hanem a város türelmi zónáján át (…Khm! A feleségek megnyugtatására: az engedélyezett sebességhatárokat folyamatosan túllépve!), a „Pályára”. Merthogy sokan lennénk az eredeti helyszínhez, meg egyébként is, ha megy a menyhal, akkor mindenhol megy. Logikus. A két öreg jókedvűen viccelődött, hahotázott, gondoltam, örülnek az extra esti kimenőnek.
Így értünk ki a folyópartra. Ez a szakasz egy apró, elfelejtett kis vadon volt a város tőszomszédságában. Sokszor ért itt az alkony, nem egyszer figyeltem az éjszakai szállására húzó héja rikoltását, hallgattam őzek trappolását a ropogósra száradt avarban, volt egy fácán, amelyik szinte óramű pontossággal riasztott estéről estére –nehéz sorsú madár lehetett, akit estéről estére vacsorának nézett egy róka… A folyó fölé évszázados tölgy göcsörtös ágai nyúltak, a parti áramlást a bedőlt fák fékezték halmarasztaló visszaforgókká.
No igen. Régen ez így volt.
Most viszont egy rettenetes sivatag terült el a túlparton. A fáknak, bokroknak nyoma sem maradt, egyenes, bulldózerrel vasalt kopár sík terült el előttünk. Balra, a kikövezett, sterillé faragott part fölött egy nagyáruház fényei vakítottak a sűrűsödő estében, a folyó rosszkedvűen csordogált csatornaszerű partjai között.
A cimborák kedvét azonban nem szegte a kiherélt természet. Ebben talán közrejátszott a pocakos csatosüveg is, amiben bizony már alig lötyögött némi nedű. Engem is kínáltak vele, hát udvariasan belekóstoltam: kellemes, jófajta pálinka melengette végig a torkomat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ízlett, de a nap nem erről szólt, hát visszaadtam. A későbbi események tükrében talán jobbat cselekedtem volna, ha fenékig ürítem a flaskát?
Felszerelkeztünk hát menyhalra. Kaptam szeletnek való snecit, szépen világító jelzőt, egy egyenesebb részen felállítottam a székemet, és vártam a menyhalakat. Illetve csak az egyik bottal, a másik – egy picker – csontival, és a délelőtti csodacsali maradékaival ízesítve várta az érdeklődő természetű halakat. Elvégre lehet itt márna is…
A két öreg egyre vígabban volt. Különösen egyiküknek - hívjuk „Pista Bá”-nak – virágosodott meg a kedve. Volt itt nótaest, vaskos viccek, hozzáillő hahotával. Hol maradt az éjszakára készülődő erdő neszezése? Hát se erdő, se csend. Mindegy - gondoltam -, majd a menyhalak visszazökkentik őket a megszokott horgász-kerékvágásba. Csak hát nem akartak moccanni a fénypatronok. Az idő viszont egyre csípősebb lett, ahogy mind több csillag gyulladt ki az égen. Egyre kisebbre húztam össze magam, már bántam a délutáni könnyelműségemet, hogy csak a könnyű mellénnyel vágtam neki a hitem szerint tavaszi, de mégiscsak februári estének. Szerencsére T. autójában minden volt (ezt szó szerint kell érteni: egy 9 személyes busz, amibe négyen szűkösen kuporogtunk, a tér döntő részét elfoglaló mindenféle, horgászattal összefüggő javak között), például egy jó meleg pokróc is, abba csavartam magam.
A szomszédból furcsa zajok szűrődtek át. Ahogy a távoli lámpák fényében kivettem, Pista Bá keresett valamit négykézláb a sötétben, a letaposott fűben. Aztán megtalálta, amit keresett: az egyensúlyát! Kissé imbolyogva felállt, és visszazökkent kempingszékébe. Esemény tehát akadt, csak olyan nem, amiért jöttünk. A hideg is egyre komolyabban kezdte venni magát, a délután még iszamlós part most keményen kopogott a talpunk alatt. T.-vel éppen arról beszélgettünk, hogy lassan ideje lesz indulni, hiszen mozdulatlan, élettelen a víz, amikor durva zörgés, majd öblös csobbanás hangzott Pista Bá helye felől. A derengő fényekben termetes hullámok gyűrűit láttam szétfutni, majd a víztükröt áttörte egy fej, hatalmasat fújtatott… Nem, kedves olvasó, nem a Loch Ness-i szörny volt Kelet-Európai turistaúton, mert a szusszanás után el is bődült. „Beleestem a vízbe!”- bömbölte felháborodott hangon. Igen, öreg cimboránk volt az. Első pillanatban viccesnek tűnt a jelenet, ám azonnal elhessentettem a mosolyt: vastag téli ruhában az 1-2 fokos vízben, aminek bizony rendes sodrása van, az egyáltalán nem tréfadolog. Egyesült erővel gyorsan partra vontattuk a továbbra is billegő barátunkat, T. indult fűteni az autót, a cuccokat másfél perc alatt összeszedtük, és már indultunk is, hogy ingatag cimboránkat mielőbb haza juttassuk. Az első ijedtség elmúltával azért meg-megeresztettünk néhány vaskos tréfát ázott kollégánk kontójára, utalással Schirilla György követőire, meg a helyzetre, ami majd otthon várja, amikor élete szigorú párjának kell megmagyarázni, hogy mitől is lett „kissé” nedves a gúnyája. Ezt persze nem mertük megvárni, a kertkapunál gyors búcsút vettünk az ázott öregtől és, némi bűntudattól sarkallva, csikorgó gumikkal startoltunk el a helyszínről.
Menyhalakról több szó aznap nem esett.
Történetünk egy februári verőfényes reggelen indul. Hősünk hírét vette, hogy megenyhült a tél markának szorítása: kiengedtek a tavak. Na nem teljesen, de a partok mentén helyenként 10-20 méteres nyílt vízfelületek vannak, az egyébként idén vékonyka jégtakaró visszahúzódóban van. „Muszáj” hát felkerekedni. Izgatott készülődés kezdődik. Elő a porlepte matchbotot, csalit kell venni, csontit, keszegező etetőt, a jobbikból, mert ugye ünnepi horgászat lesz ez: az első igazi idei tavi keszegezés.
9-re ígérte érkezését a barát, de emberünk már fél órával előbb lent téblábol a parkolóban, teljes harci díszben, mert hátha hamarabb jön a haver, ne várakoztassuk.
A horgászcimbora - aki egyébként jó alvókájáról híres – most rácáfolt hírére: ő is idő előtt a helyszínen volt, a családi limuzint erőszakkal magához véve. Üdvözlés, pakolás, ajtócsapódás, már úton is voltunk.
A tónál azonban csalódás várt bennünket. A jég bizony parttól partig ért. Az látszott, hogy korábban kiolvadt a széle, de elég volt az elmúlt két nap szélcsendes, csillagos éjszakája, hogy 1-2 centiméteres vastagságban visszafagyjon. Csak egy 20 méteres nyílt víz volt, de azon már horgászott valaki.
No, de nem mi lettünk volna, ha nincs egy B-terv: egy „faluvégi” tó, amely már fél területén kedélyesen hullámzik hetek óta. És nem is okozott csalódást. Még. Találtunk egy szabad állást, letelepedtünk, és minden tudományt bevetve a hely híres nagy kárászai ellen készültünk. Mélységet mértem, és tényleg, találtam egy helyet, ahol 30 centis gödör volt a fenéken. Mit gödör? KÚT! Telis-tele kilós kárászokkal, már csak ki kellett tekerni őket. Legalábbis a téli elvonókúra alatt felgerjedt fantáziánk szerint. Megkevertük a legjobbnak vélt etetőanyagokat, gazdagítottuk csontival, és szép, egy kézzel gyúrt laza gombócokkal megszórtam a helyet. Már repült is be a könnyű úszós szerelék.
Barátom azonban kissé elakadt a készülődésben. Ő is meg akarta adni a módját az első pecának, ezért elővette egyik új szerzeményét, egy lamellás wagglert. A kisúlyozás azonban egy diploma birtokában reménytelennek tűnt. „Ha leveszünk két kis lamellát és felcsippentünk három ólmot, plusz a jelzőólom, mínusz az antennavég…” Hány éves a kapitány? Hát bizony majd’ 11 óra volt, mire minden fegyverünket beélesítettük. Addigra azonban már vettük a gyanús jeleket is: az egyik társaság, amelyik szép színes csukázó úszókkal játszadozott mellettünk, összepakolt, és holmi morgások közepette útra kelt. A másik csapat pedig takaros kis tábortűz köré helyezkedett, szalonnát nyársalt, s harsány politizálással múlatta a szombat délelőttöt. És ami a leggyanúsabb volt: a „helyi erők” egy árva teleszkópos harcossal sem képviseltették magukat a parton. Pedig jelen voltak, amit a part menti erdőben éneklő motoros fűrész büszkén hirdetett. („Nem vagyunk mi gyáva népek”) Készül a derékig érő erdő.
Tehát mindenki tevékenykedett a környéken – csak a kárászok nem. Pedig feszülten lestük az úszók minden rezdülését, illetve hát lestük volna, mert azok, mintha betonba (illetve stílszerűen: jégbe) ágyazódtak volna, meg sem billentek. A lengedező szellő néha kissé odébb sodorta őket, de ennyi volt a maximális akció.
Hát nem kerültünk infarktus-közeli állapotba. A régen látott Nap, a simogató szellő, a halkan neszező-pittyegő madarak hangja (Az fűrész elhallgatott, gondolom hazatértek ebédelni a teljesenlegálisanerdőművelő biciklisták) hatására az álom kezdett gúnyolódni velünk: „Kijöttetek horgászni, aztán meg csak hortyognátok, mi? Lusta népség!” És hát szégyen, nem szégyen, el is nyomott volna minket, ha egy másik, erősebb érzés nem hatalmasodik el rajtunk, az éhség. Korgó gyomorral nem lehet aludni. Összenéztünk:
- Menjünk?
- Menjünk!
Mert nem vagyunk szószátyár emberek. Lassan pakolva is öt percen belül csapódott a csomagtartó, mi pedig vadat érző vizsla módjára , remegő orrcimpákkal száguldottunk immár – a hétvégi rántott húsok irányába.
Történetünk itt akár véget is érhetne, ha nem úgy kezdődött volna, hogy „életét és testi épségét… bla-bla-ba”. De bizony ilyesmire is utaltam. Nyugodj meg, nyájas olvasó, sor kerül arra is, de nem úgy Hübele Balázs módjára. Szépen elő kell készíteni az eseményeket, elvégre nem egy „kimentünk, nem fogtunk, hazamentünk” - szerű történet ez!
Az ebéd éppen megfelelő állapotban talált. Ismerjük ezt az érzést: a jóleső fáradtság és az alapos éhség keveréke. A legmegfelelőbb fizikai állapot, hogy az ember minden érzékszervével a húslevesből kigőzölgő illat-szimfóniák, az omlós bécsi szeletek, roppanós sült krumplik, zamatos savanyú uborkák harmóniáját teljességében ki tudja élvezni. Mindez, leöblítve egy gyöngyöző, bársonyos sörrel, netán a helyzethez illő nemes Tokajival, és úgy érezhetjük, hogy a világ minden gondja sem tudná elrontani boldogságunkat. Ki bánja már, hogy betli lett a horgászat eredője? Minden fényes, minden illatos, békés. Mi következik ebből? Egy ebéd utáni szunyókálás. (Kedves olvasó, ne feddjél meg egészségtelen életvitelem miatt. Nem minden nap telik így, meg egyébként is tudjuk, hogy ami egészségtelen, az gyönyörködtet!)
Tehát éppen elhelyezkedtem egy kis pihentető „gondolkodáshoz” amikor megcsörrent a telefonom. (Korunk eme rettenetes, az ember magánéletét megszüntető találmányáról majd más alkalommal értekezek.) Másik barátom jelentkezett. A délelőttöt ő is meddő halűzéssel töltötte, de - valószínűleg szintén a bőséges szombati családi ebéd által inspirálva, no meg a kedvenc folyónkról érkező „tízesével fogják a menyhalat” hírek hatására második menetet szervezett.
Menyhalazás tehát. Hát ki tudna ellenállni ennek az ajánlatnak, különösen egy kudarcos délelőtti peca után? Én nem. Félre álom, félre tespedés, vár a természet! (No hiszen, természet... De erről majd később.) A cucc kész, ami nincs (csali, ugye, mert nem írom le újra, mi történt délelőtt), azt majd megosztják velem a többiek. Már a liftben jutott eszembe, hogy a világító patron is otthon maradt, de babonából nem fordultam vissza. Majd lesz valahogy! Tehát ismét a parkolóban toporogtam, hogy a környék lakói közül az a néhány, aki reggel még nem látott, szintén megbizonyosodhasson csendesőrült mivoltomról. Pulóver, mellény rajtam, kabátot nem is kellett venni, olyan barátságos tavasz volt. Itt persze egy logikai hiba van, mert nem kötöttem össze a kora tavaszi időt és a visszafagyott tavakat.
Megérkezett T., vele együtt két öreg barátja. Indulás után láttam, hogy nem az előzőleg jelzett „zúgó” felé vettük az irányt, ahonnan a mesés hírek érkeztek, hanem a város türelmi zónáján át (…Khm! A feleségek megnyugtatására: az engedélyezett sebességhatárokat folyamatosan túllépve!), a „Pályára”. Merthogy sokan lennénk az eredeti helyszínhez, meg egyébként is, ha megy a menyhal, akkor mindenhol megy. Logikus. A két öreg jókedvűen viccelődött, hahotázott, gondoltam, örülnek az extra esti kimenőnek.
Így értünk ki a folyópartra. Ez a szakasz egy apró, elfelejtett kis vadon volt a város tőszomszédságában. Sokszor ért itt az alkony, nem egyszer figyeltem az éjszakai szállására húzó héja rikoltását, hallgattam őzek trappolását a ropogósra száradt avarban, volt egy fácán, amelyik szinte óramű pontossággal riasztott estéről estére –nehéz sorsú madár lehetett, akit estéről estére vacsorának nézett egy róka… A folyó fölé évszázados tölgy göcsörtös ágai nyúltak, a parti áramlást a bedőlt fák fékezték halmarasztaló visszaforgókká.
No igen. Régen ez így volt.
Most viszont egy rettenetes sivatag terült el a túlparton. A fáknak, bokroknak nyoma sem maradt, egyenes, bulldózerrel vasalt kopár sík terült el előttünk. Balra, a kikövezett, sterillé faragott part fölött egy nagyáruház fényei vakítottak a sűrűsödő estében, a folyó rosszkedvűen csordogált csatornaszerű partjai között.
A cimborák kedvét azonban nem szegte a kiherélt természet. Ebben talán közrejátszott a pocakos csatosüveg is, amiben bizony már alig lötyögött némi nedű. Engem is kínáltak vele, hát udvariasan belekóstoltam: kellemes, jófajta pálinka melengette végig a torkomat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ízlett, de a nap nem erről szólt, hát visszaadtam. A későbbi események tükrében talán jobbat cselekedtem volna, ha fenékig ürítem a flaskát?
Felszerelkeztünk hát menyhalra. Kaptam szeletnek való snecit, szépen világító jelzőt, egy egyenesebb részen felállítottam a székemet, és vártam a menyhalakat. Illetve csak az egyik bottal, a másik – egy picker – csontival, és a délelőtti csodacsali maradékaival ízesítve várta az érdeklődő természetű halakat. Elvégre lehet itt márna is…
A két öreg egyre vígabban volt. Különösen egyiküknek - hívjuk „Pista Bá”-nak – virágosodott meg a kedve. Volt itt nótaest, vaskos viccek, hozzáillő hahotával. Hol maradt az éjszakára készülődő erdő neszezése? Hát se erdő, se csend. Mindegy - gondoltam -, majd a menyhalak visszazökkentik őket a megszokott horgász-kerékvágásba. Csak hát nem akartak moccanni a fénypatronok. Az idő viszont egyre csípősebb lett, ahogy mind több csillag gyulladt ki az égen. Egyre kisebbre húztam össze magam, már bántam a délutáni könnyelműségemet, hogy csak a könnyű mellénnyel vágtam neki a hitem szerint tavaszi, de mégiscsak februári estének. Szerencsére T. autójában minden volt (ezt szó szerint kell érteni: egy 9 személyes busz, amibe négyen szűkösen kuporogtunk, a tér döntő részét elfoglaló mindenféle, horgászattal összefüggő javak között), például egy jó meleg pokróc is, abba csavartam magam.
A szomszédból furcsa zajok szűrődtek át. Ahogy a távoli lámpák fényében kivettem, Pista Bá keresett valamit négykézláb a sötétben, a letaposott fűben. Aztán megtalálta, amit keresett: az egyensúlyát! Kissé imbolyogva felállt, és visszazökkent kempingszékébe. Esemény tehát akadt, csak olyan nem, amiért jöttünk. A hideg is egyre komolyabban kezdte venni magát, a délután még iszamlós part most keményen kopogott a talpunk alatt. T.-vel éppen arról beszélgettünk, hogy lassan ideje lesz indulni, hiszen mozdulatlan, élettelen a víz, amikor durva zörgés, majd öblös csobbanás hangzott Pista Bá helye felől. A derengő fényekben termetes hullámok gyűrűit láttam szétfutni, majd a víztükröt áttörte egy fej, hatalmasat fújtatott… Nem, kedves olvasó, nem a Loch Ness-i szörny volt Kelet-Európai turistaúton, mert a szusszanás után el is bődült. „Beleestem a vízbe!”- bömbölte felháborodott hangon. Igen, öreg cimboránk volt az. Első pillanatban viccesnek tűnt a jelenet, ám azonnal elhessentettem a mosolyt: vastag téli ruhában az 1-2 fokos vízben, aminek bizony rendes sodrása van, az egyáltalán nem tréfadolog. Egyesült erővel gyorsan partra vontattuk a továbbra is billegő barátunkat, T. indult fűteni az autót, a cuccokat másfél perc alatt összeszedtük, és már indultunk is, hogy ingatag cimboránkat mielőbb haza juttassuk. Az első ijedtség elmúltával azért meg-megeresztettünk néhány vaskos tréfát ázott kollégánk kontójára, utalással Schirilla György követőire, meg a helyzetre, ami majd otthon várja, amikor élete szigorú párjának kell megmagyarázni, hogy mitől is lett „kissé” nedves a gúnyája. Ezt persze nem mertük megvárni, a kertkapunál gyors búcsút vettünk az ázott öregtől és, némi bűntudattól sarkallva, csikorgó gumikkal startoltunk el a helyszínről.
Menyhalakról több szó aznap nem esett.
A helyzet (Sajóecseg)
-9 fok, sehol egy lélek. A túloldali, híd alatti állás is szabad - ez általában intő jel, a helyiek nem szokták potyára kihagyni. Mindegy, bizakodom.
Gyors parkolás, kipakolás, nem tart sokáig, optimalizáltam a készleteket. Széktáska, 2 bot, merítő ( az optimizmus okán), ágasok. Azám, ágasok... na azokat nem tudom belevésni a kőkeményre fagyott partba. A megoldás kézenfekvő, a víz szélében kell lebökni. Rendben is.
Csonti a zsebbe, meg ne fázzanak, még elkapnák a H1N1-et. Gyors dobás, egyik bot csonti-párossal (hehe, apróban olyan, mint a debreceni páros), a másik kenyérrózsával be, és kezdődhet a várakozás.
Majd folytatódik a várakozás.
Nézem a vizet. Jégnek nyoma sincs, nem hogy zajlana.
A színe mély ólomszürke. Mozgás sehol nem látszik, a paducaim meg szokták mutatni magukat, ha jelen vannak... most semmi. Egy jégmadár villan a víz fölött. Nem irigylem, ebben a zimankóban a vízbe ugrani, majd repülni... nem ez az álmom pillanatnyilag.
Márna is érdekelne, na persze. Mondják, életveszélyes elaludni ilyen fagyban, úgyhogy ne álmodozzak, hé! Marad hát a valóság: szállingózó hó, a jégmadár balról jobbra, majd jobbról balra szorgalmasan. Neki jut hal, csak nekem nem?
A szemközti pályára érkezik egy párocska. A fiú komplett felszereléssel, thermo, bakancs, úszós cucc ragadozóra, kishalas vödör, egy feeder is előkerül, na meg szék a lánynak. Elnézegetem kicsit a "hölgyikét". Hát igen, tizen-huszonévesen ez még így megy: tűzön-vízen a párja mellett. Pufikabát, paszentos farmer, hegyesorrú divatcsizma - mi lesz ebből? A srác szakszerűen szerel, csaliz, dob, a lány távolról is érzékelhető áhítattal figyeli a mágiát, de nekem, a kaján kívülállónak szembetűnnek a testbeszéddel közvetített üzenetek: a kezét mélyen rejtené a nadrág zsebébe, mielőtt lefagy, a lábai ültében toporognak, keményen fázhat, kesztyűje nincs, csak a szerelem, ami melegen tartja. Na de a természetet nem lehet (sokáig) becsapni. én negyed órát adtam a csajnak, de csalódnom kellett: 10 perc után a srác felment az autójukhoz, és közelebb parkolta azt, a motort járni hagyta, és gálánsan felajánlotta lelkes kísérőjének a fűtött utasteret.
(Na, jobb is így. A lányon szemlátomást nem vastag mínuszokra való ruha volt.)
Öööö... horgásszunk!
Horgászunk? Én hiába vizionálok márnákat, paducokat, az nem segíti őket horogra. A srác állást vált (lehet kevésbé komfortos helyet választani), én csak a horgok helyét variálom, hol messzebb, hol a közeli forgóba, de akció csupán ennyi.
Nincs itt hal. (A kisördög, aki többnyire velem jár horgászni, mocorogni kezd: "nincs ITT??? Szerinted máshol van?")
Na, nem hagyom magam provokálni, igenis, gyorsan összepakolok, irány a "nagyfa" alatti állás. Gyors pakolás, rodeó a havon, parkolás, kipakolás, dobás...
Várakozás...
Várakozás...
Itt is van szemközti horgász, egy pergető harcos. Leng a kezében a merítőjének hálója. Na, ha merített volna vele, keményre fagyott volna - ez száraz. Tehát ő sem.... Szóba elegyedünk:
-Menyhalra? - kezdi.
(Hmm. Ez zizinek tart, déli 11 óra van!)
- Áh, nem, paducra.
- Arra a híd alatti részen szoktak sokan horgászni!
(Kösssssz! Most nem fogom elmesélni, hogy egyrészt onnan jöttem, másrészt egy szerelmespár melegszik ott éppen az autójában, nem kéne zavarni őket... nem fogok semmit mesélni. Csendben maradok. De ez nem segít.)
- Fonottal nyomtam, de unom már az állandó jégtakarítást.
Úgyhogy emberem fogja a kis motyóját, és jobbra el.
A falu temploma delet kongat. Menni kéne. Hal szemlátomást nem lesz ma itt. (Az álláson menyhalazók nyomai: tűz-maradék, eldobott világítópatron - lehet, hogy tényleg menyhalra kellene készülni, na de nem most. Meg egyáltalán: nem akarok menyhalazni. PADUCOZNI AKAROK!)
Egyébként is, kezdenek a távolban felsejleni illatos rántotthúsok, hát indulok. A Thermo-szerkóban kissé nehezen találom a helyemet a volán mögött, de nincs kedvem vetkőzni, majd otthon.
-Epilógus -
Nyomom a gázt, jobban mint szoktam, vár az otthon. Tudat alatt nem tetszik valami, mert miért nyomom a gázt jobban, ha nem halad jobban az autó? Mindegy, csak legyek már otthon. Lendülettel tolatok a parkolóba, amikor megcsapja az orromat a SZAG.
Belenézek a tükörbe, és gomolygó füstöt látok a bal kerék mellől felszállni. Hűazannya!!!! (Ja, a kisördög vigyorogva csap öklével a tenyerébe, szinte hallom, ahogy felmordul:"IGEN!!!!").
Utólag összerakom a jelenséget, és a mögöttem a járdán bandukoló asszonyság csodálkozással vegyes rémülete sugárzó tekintetét.
Hát persze!
A kézifék...
Az befagyott.
Ecsegtől hazáig majdnemizzóra hevítette a fékdobot. Próbaként hozzányomom az ujjamat, azon nyomban ráég (kisördög hangosan röhög, közben páros lábbal ugrál: "Paduc, mi? Meg márna! Nesze neked, fagyhorgász!!!")
Lehet, hogy ma nem kellett volna horgászni menni?
Gyors parkolás, kipakolás, nem tart sokáig, optimalizáltam a készleteket. Széktáska, 2 bot, merítő ( az optimizmus okán), ágasok. Azám, ágasok... na azokat nem tudom belevésni a kőkeményre fagyott partba. A megoldás kézenfekvő, a víz szélében kell lebökni. Rendben is.
Csonti a zsebbe, meg ne fázzanak, még elkapnák a H1N1-et. Gyors dobás, egyik bot csonti-párossal (hehe, apróban olyan, mint a debreceni páros), a másik kenyérrózsával be, és kezdődhet a várakozás.
Majd folytatódik a várakozás.
Nézem a vizet. Jégnek nyoma sincs, nem hogy zajlana.
A színe mély ólomszürke. Mozgás sehol nem látszik, a paducaim meg szokták mutatni magukat, ha jelen vannak... most semmi. Egy jégmadár villan a víz fölött. Nem irigylem, ebben a zimankóban a vízbe ugrani, majd repülni... nem ez az álmom pillanatnyilag.
Márna is érdekelne, na persze. Mondják, életveszélyes elaludni ilyen fagyban, úgyhogy ne álmodozzak, hé! Marad hát a valóság: szállingózó hó, a jégmadár balról jobbra, majd jobbról balra szorgalmasan. Neki jut hal, csak nekem nem?
A szemközti pályára érkezik egy párocska. A fiú komplett felszereléssel, thermo, bakancs, úszós cucc ragadozóra, kishalas vödör, egy feeder is előkerül, na meg szék a lánynak. Elnézegetem kicsit a "hölgyikét". Hát igen, tizen-huszonévesen ez még így megy: tűzön-vízen a párja mellett. Pufikabát, paszentos farmer, hegyesorrú divatcsizma - mi lesz ebből? A srác szakszerűen szerel, csaliz, dob, a lány távolról is érzékelhető áhítattal figyeli a mágiát, de nekem, a kaján kívülállónak szembetűnnek a testbeszéddel közvetített üzenetek: a kezét mélyen rejtené a nadrág zsebébe, mielőtt lefagy, a lábai ültében toporognak, keményen fázhat, kesztyűje nincs, csak a szerelem, ami melegen tartja. Na de a természetet nem lehet (sokáig) becsapni. én negyed órát adtam a csajnak, de csalódnom kellett: 10 perc után a srác felment az autójukhoz, és közelebb parkolta azt, a motort járni hagyta, és gálánsan felajánlotta lelkes kísérőjének a fűtött utasteret.
(Na, jobb is így. A lányon szemlátomást nem vastag mínuszokra való ruha volt.)
Öööö... horgásszunk!
Horgászunk? Én hiába vizionálok márnákat, paducokat, az nem segíti őket horogra. A srác állást vált (lehet kevésbé komfortos helyet választani), én csak a horgok helyét variálom, hol messzebb, hol a közeli forgóba, de akció csupán ennyi.
Nincs itt hal. (A kisördög, aki többnyire velem jár horgászni, mocorogni kezd: "nincs ITT??? Szerinted máshol van?")
Na, nem hagyom magam provokálni, igenis, gyorsan összepakolok, irány a "nagyfa" alatti állás. Gyors pakolás, rodeó a havon, parkolás, kipakolás, dobás...
Várakozás...
Várakozás...
Itt is van szemközti horgász, egy pergető harcos. Leng a kezében a merítőjének hálója. Na, ha merített volna vele, keményre fagyott volna - ez száraz. Tehát ő sem.... Szóba elegyedünk:
-Menyhalra? - kezdi.
(Hmm. Ez zizinek tart, déli 11 óra van!)
- Áh, nem, paducra.
- Arra a híd alatti részen szoktak sokan horgászni!
(Kösssssz! Most nem fogom elmesélni, hogy egyrészt onnan jöttem, másrészt egy szerelmespár melegszik ott éppen az autójában, nem kéne zavarni őket... nem fogok semmit mesélni. Csendben maradok. De ez nem segít.)
- Fonottal nyomtam, de unom már az állandó jégtakarítást.
Úgyhogy emberem fogja a kis motyóját, és jobbra el.
A falu temploma delet kongat. Menni kéne. Hal szemlátomást nem lesz ma itt. (Az álláson menyhalazók nyomai: tűz-maradék, eldobott világítópatron - lehet, hogy tényleg menyhalra kellene készülni, na de nem most. Meg egyáltalán: nem akarok menyhalazni. PADUCOZNI AKAROK!)
Egyébként is, kezdenek a távolban felsejleni illatos rántotthúsok, hát indulok. A Thermo-szerkóban kissé nehezen találom a helyemet a volán mögött, de nincs kedvem vetkőzni, majd otthon.
-Epilógus -
Nyomom a gázt, jobban mint szoktam, vár az otthon. Tudat alatt nem tetszik valami, mert miért nyomom a gázt jobban, ha nem halad jobban az autó? Mindegy, csak legyek már otthon. Lendülettel tolatok a parkolóba, amikor megcsapja az orromat a SZAG.
Belenézek a tükörbe, és gomolygó füstöt látok a bal kerék mellől felszállni. Hűazannya!!!! (Ja, a kisördög vigyorogva csap öklével a tenyerébe, szinte hallom, ahogy felmordul:"IGEN!!!!").
Utólag összerakom a jelenséget, és a mögöttem a járdán bandukoló asszonyság csodálkozással vegyes rémülete sugárzó tekintetét.
Hát persze!
A kézifék...
Az befagyott.
Ecsegtől hazáig majdnemizzóra hevítette a fékdobot. Próbaként hozzányomom az ujjamat, azon nyomban ráég (kisördög hangosan röhög, közben páros lábbal ugrál: "Paduc, mi? Meg márna! Nesze neked, fagyhorgász!!!")
Lehet, hogy ma nem kellett volna horgászni menni?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)