Duna... július

I.

Február volt.
Havasesős, sötét, borongós napok soroltak. Reménytelen távolinak tűnt az elmúlt és az eljövendő nyár is.
Az ember ilyenkor megérti a téli álmot alvó állatokat, legszívesebben maga is valami meleg odúban vészelné át a tél legbarátságtalanabb napjait. Így voltam ezzel én is. Jobb híján ábrándozással töltöttem az estét, szórakozottan szörfölgetve az internet mélyén, be- bekukkantva az ismerős vagy sosem látott oldalakra. Pezsdülő tavaszra, perzselő nyárra, az andalgó Tiszára, rég látott barátokra gondoltam.
„Kellene tartani valami találkozó-félét. Valahogyan összetrombitálni a távoli ismerősöket egy nosztalgia-buliba, feleleveníteni a közös emlékeket, kalandokat, megidézni a múlt nyarak szellemét” - gondoltam, és éppen indult az ujjam továbbkattintani a megszokott horgászfórumomról, amikor egy új témát vettem észre: „Baráti találkozó… Duna… Július…!” Nocsak! Ezek szerint másnak is valami olyasmin jár az esze, mint nekem? Az ember hajlamos egyszeri, megismételhetetlen lényként tekinteni önmagára, tetteivel, gondolataival, erre tessék, valahol, valaki ugyanakkor ugyanazt gondolja.
Megnyitottam a topikot. Nézzük csak: Dunaalmás. A térkép szerint nem esik túl messze kedvenc Dunakanyaromtól, az időpont jónak tűnik – na hiszen, februárban minden nyári időpont jónak tűnik. Legyen hát, feliratkoztam a jelentkezők közé. Úgyis régóta furdalta az oldalamat, milyenek lehetnek azok a cimborák, akikkel már évek óta csevegünk – évődünk – vitatkozunk a virtuális vízpartokon.
Hónapokig dédelgettem magamban a titkot. Néha-néha ránéztem a névsorra: húsz, harminc, ötven jelentkező, hát, kiadós bulivá kezdte kinőni magát a dolog. Amikor a párom szólt, hogy a munkahelyén le kell adnia a nyári szabadság-tervét, én már kész programmal álltam elé. Meglepődött ugyan, de kedve neki is volt a kalandhoz, így hát végleges pecsét került a tervre.

II.

Hetek óta felhőszakadások, vihar, áradás híreit zúgja a média. És egyre közeledik a találkozó időpontja. A jelentkezők sora meg egyre rövidül. A távozók ilyen-olyan „komoly” indokkal, sajnálkozva mondják le részvételüket – hát igen, értjük mi: ítéletidők idején nem szívesen tervez sátorozást az ember fia. Meg egyébként is, akkor fog szülni a hörcsög, érik a datolya, a tarhonya, váratlan beutaló Lasztminitbe... Mindegy, én nem adok választási lehetőséget M.-nek. Voltunk mi már magányos nyári túrán a Felső-Tiszán, a cián utáni nyáron, akkor is esett az eső, áradt a víz, turista-társak se égen, se földön. Legföljebb most is ilyen lesz. M. mindenesetre egyre melegebb holmikat kezd készletbe halmozni: széldzseki, mackó, gumicsizma, esőkabát, mind jönni akar Dunaalmásra.
A hírek szerint jön más is: a Duna! Laci, a főszervező naponta írja az információkat az előkészületekről: a tábor helye elrendezve, kitakarítva… Egy újabb terület kitakarítva… meg a még újabb is, ahogy a Duna elnyeli az előzőt. Szerintem a környék lakói holmi csendesőrültnek nézhetik a Magányos Harcost, aki az ár előtt haladva szépen lenyírja a füvet a vízparton, majd fürgén levonul a területről, hogy újabb partszakaszt parkosítson be hömpölygő Duna előtt. Az ilyetén megítélés azonban nem tántorítja el barátunkat. Rendületlenül szervez, dolgozik, a helyszín már Neszmély (de nem kétséges, hogy a elrendezi a partot Lábatlanig, ha kell).
Megpakoljuk az autót – miközben kiderül, hogy legújabb gépünk cucc-befogadó képessége némileg szűkebb, mint szeretnénk, így aztán az utastér is színültig telik a „minimálisan szükséges” készlettel – ami szerintem kb. a triplája a tényleges igénynek, de hát a logisztika M. felségterülete, jobban járok, ha szó nélkül pakolok, amíg lehet. Egyébként is ő a körültekintő szervező, én a szertelen. Nem csodálkozom, rakodok. És azon sem csodálkozom majd, ha a táborozás harmadik hetében a holmik közül majd elővarázsol egy komplett báli öltözetet, frakkal, csokornyakkendővel, nagyestélyivel és tollkalappal. (Pedig ilyenünk tudtommal most nincs is…)

III.

No, tehát mindenki jött a találkozóra: mi is, a cimborák is, a Duna is. Kétkedve méregettük a rétet, ahová a sátrak települtek. A folyó úgy harminc centivel volt alacsonyabban.
Mire leszállt az est, benépesült a tábor. Mint valami cserkész-dzsemborin, körbe ültük – na nem a tüzet, de a tüzes vizek palackjaiból rakott máglyát. Mindenki bemutatta a „hazait”, ízlelgettük az ízes nedűket, s folyt közben jókedvű ugratás, ismerkedés. Eső próbált szerencsét fölöttünk, de mivel mindannyian impregnálva voltunk már, belátta, hogy nem ijedünk meg tőle, elvonult, a Tejút csillagai szolgáltak díszül kis táboravató ünnepünkhöz.

IV.

A nap izgalmai és az „izgalmas” italneműk hatására mély és nyugalmas álmom volt. Talán ha az áradó Duna köszön be sátrunkba, az sem ébresztett volna fel . A hajnal azonban békés volt, csendes. A Folyó Szelleme láthatólag fejet hajtott elszántságunk előtt, és visszaparancsolta medrébe a kitörni készülő vizet: éjjel megfordult a vízjárás. Megnyugodva néztük az ár visszavonulásának első tétova jeleit.
Az életmentő kávék elfogyasztása után néhányan próbára is tették a folyót. Medlaci és Eppusz pergető botokkal indultak az ártéri bokrok között önfeledten csobogó balinok becserkészésére. No, balint fogni ismert helyen sem egyszerű sport, itt meg… azért fel nem sült a két cimbora, bár egyikük egy határozott – TÚJ határozott – mozdulatának eredményeként egy öreg parti fűz koronája egy csillogó dísszel lett ékesebb (szép lesz az Karácsonykor!), a másik hajnali pergető viszont egy mohó kölyöksüllőt okított némi élettapasztalatra, tudniillik hogy nem minden ehető, ami annak látszik.

V.

Összeállt a mezőny. Kétségtelenül horgászversenyre készülődött a társaság. Előkerültek a jobbnál jobb, valamint a szerényebb készségek, minden technika felvonult a profi rakósbottól a a zsebpecáig, köztük az én, kissé megbarkácsolt pickerem is. Etetőanyagokból is teljes volt a spektrum, a halaknak, ha lenne olyanjuk, tócsába csorgott volna a nyáluk. A helyeket kisorsoltuk. Szerintem mindenki elégedett lehetett a számával, lévén hogy a terület jelen árvízi állapotában még a mohos oldalú helyi horgászoknak is tök ismeretlen volt. Tehát én is elégedetten szemlélgettem a csinos sorszámomat, és elindultam a parti erdő mellett. Szép sűrű, gazdag bozót képezte a versenypályát. A kisebb – és még kisebb - nyiladékokban már ott ültek az elszánt versenyhorgászok. Tizennégy… tizenhárom… tizenegy… Az én sorszámom 12. De a 13. és 11. állás között a Dunát látni sem lehetett, nem hogy megközelíteni! Kissé tanácstalanul (= bambán) forgattam a kezemben a szerencseszámomat, míg Pecilaci és barátai meg nem érkeztek, úgy is, mint felmentő sereg. Kapára-kaszára (és baltára, stílfűrészre) kaptak fürgén. Főszervező uram holmi gumicsizmás Tarzanként az ágak között egyensúlyozva nyírta a bozótot, a közmondás ellenében önmaga felett-alatt, a végső simításokat egy kőbaltára hajazó eszközzel ejtette meg.
Az eredmény egy otthonos kis lyuk lett, olyan másfél méter magas és széles. Hm… No, innen szép lesz horgászni. Etetéssel nem is bajlódtam, gondolva, hogy a motoros fűrész és a baltaharc hangjai a halak terelgetését elvégezték anélkül is. (Jól gondoltam.) Bekúsztam titkos helyemre. a kétrészes picker csak szétszedve fért el, de hát így nem olyan igazi, bedugtam hát a spiccet a bozótba. Most tehát úgy „horgásztam”, hogy ültem a a kunyhómban, előttem a vízzel párhuzamosan szemmagasságban egy horgászbot toldás-része, a bot végei meg valahol a bozótban. Egyre jobban furdalta az oldalamat, hogy hogyan fogok innen dobni (holmi halkiemelésről, a 3 méteres nyelű merítővel, az már a burleszk-kategória lett volna, de hát hol tartottunk még attól)? Valahogy azért csak-csak összeeszkábáltam a felszerelést, aztán lóbáltam… lóbáltam… hát nem. Így nem tudom bevetni. óvatosan hátralendítettem, és figyeltem, háhá, nem fogtam meg az erdőt! Akkor hát lendítés, dobás…
Na, ennyi hely azért már nem volt. A lendülő horog ágat fogott persze, az ág pedig kajánul szakította az előkét. A kosár meg gúnyosan csobbant előttem olyan öt méterre. Rendben, kezdjük újra. Két ág között látszik némi hely… na végre! Szépen szállt a kosár, és az elképzelt helyen ért a vízbe. Elégedetten ülnék is le a sűrűben, csakhogy valami nem tetszik. Mintha nem a szél lengedeztetné a víz fölé hajló ágat. Nem is: a horgom ott csimpaszkodott az ág derekán, a zsinór onnan vezetett a vízbe. A csúszóra szerelt kosár hiába szállt olyan szépen. Ismét kitekertem hát a cuccot. A sűrű nyiladékain szomszédjaim kíváncsi tekintetét véltem felfedezni. Újabb szerelés, persze, az következett. Ezután már nem akartam többé az erdőből bedobni, inkább az „állás” előtt, a Dunában átgázoltam az egyik szomszédhoz, akinek hozzám képest tágas helye volt, onnan dobtam végre egy normálisat. Elégedetten húzódtam vissza a saját kis erdei tisztásomra, remélve, hogy a hal-seregek támadása előtt lesz egy kis időm a kezdés izgalmas félórájának kipihenésére.
Lett…
Gubbasztottam hát csendes magányomban. Csupán három versenyzőtársat véltem látni a sűrű résin át, ők némileg horgászat-szerűen tevékenykedtek. A két szomszéd feszülten üldögélt a feedere mellett, a „tizest” meg nem láttam, csak a petrencéjét. Ő igazi rakós jelenség volt. Kezdetnek kétökölnyi golyókkal alapozott, majd mélységet mért, állított, úszót súlyozott, rendszeresen ráetetett, lendített, úsztatott, etetett, lendített, úsztatott….
Telt-múlt az idő. A feederesek is újradobták a szerlékeiket ( na persze nekik könnyű). Én reményvesztetten üldögéltem a nagy nehezen vízbejuttatott horgomnál, a rakós kolléga rakózott. A nyájas olvasónak talán kezd hiányérzet ébredezni a beszámoló olvastán, hotgy ugyanis az egész tevékenység kvinteszenciáját jelentő halfogásról… mintha… És igen! Jól sejtesz, nyájas olvasó! Bizony, majd’ minden kelléke megvolt a horgászverseny-fílingnek –a halak megjelenését kivéve. Minden furmány, mágia, technika és taktika, vegytan és pszichológia dacára, hal, na az nem tisztelte meg a partot.
Talán valahol, egy messzi-messzi galaxisban – izé, állásban: jött a hír, sneciznek, és számolatlanul! Na nem! Én nem holmi olajoshalnak valóért jöttem - azt hoztam magammal – itt a nagy Duna, telis-tele kilós paducokkal, négyes márnákkal, méteres harcsákkal. Sneci? Höhö!
És lám, bólogat is a picker-spicc. Kapás! „A” kapás (az az egy) eredménye pedig egy valódi bagolykeszeg. Lám-lám, kitartásom elnyerte méltó jutáalmát, indul a hal-özön. (Akkor még nem tudtam, hogy a gondolataim mélyén kuncogó kisördögnek persze megint igaza van: szó sincs özönről, annál inkább egyszeri véletlenről). Nem mellesleg megelőztem a rakósbotost, aki továbbra is rendületlenül lendített-úsztatott-gombócolt.
Nem nyújtom tovább a történetet: ennyivel lett ennyi. A délutáni fordulóban meg ugyanaz. Hal nélkül nem maradtam hát, a két keszeggel a tisztes középmezőnyben végeztem.

VI.

A nap végére a dicsőségvágy már igencsak átadta helyét a sokkal életszerűbb szükségleteknek. A gyomrom kondulásai szigorúan jelezték, hogy bizony „nem csak igével él az ember”. Laci barátunk és családja a csapat efféle igényeinek is elébe ment, egy kondér pörkölt, nokedli és a hozzávalók formájában. Mindenki elköltötte a jól megérdemelt – naná – ebédet, majd a verseny hivatalos része következett, az eredményhirdetés. A győztesek két-két kupát is nyertek a híres kiskunhalasi készletből. Illetve majdnem mégsem, mert a díjakat átadó kissrác igazságérzetét sértette, hogy egyeseknek kettő is, másnak meg egy sem (jaj, szegény srác, öt sem az életre nevelik a szülei!)
A búcsú-fotók elkattintása után a nép lassacskán elszéledt. Laci és brigádja elbontotta a tábort, már csak egy sátor árválkodott a tegnap még oly mozgalmas helyen – a miénk. Vendéglátónk még megjelent napszálltakor, a messze földön híres anti-finomszerelékes ős-dunai készségével, hogy bebizonyítsa, van itt hal. Nem járt sikerrel, viszont beszélgettünk még egy jóízűt.
Újra, immár a való életben erősítettük meg a netes barátság kötelékeit. Ez is felért egy zsákmányban dús horgászattal. Hiszen „zsákmány” volt ez is: egy új barátság.